Michael Moore Fahrenheit 9/11-e Cannes-ban

A Fahrenheit 9/11 főcíme könnyedén lepipálja még a Kill Bill nyitányát is: Michael Moore kedves, meleg hangú bevezetője alatt George Bush és elvhű kollégái igazítgatják frizurájukat a kamerák előtt, mielőtt bejelentenék az iraki invázió kezdetét. A rendező szokásához híven mesélésbe kezd, a 2000-es elnökválasztás floridai fordulójára emlékszik vissza, majd felteszi a kérdést: „Lehet, hogy az elmúlt négy év álom volt csupán?” – ám kisvártatva magához tér és részletes okfejtésbe kezd a Bush és bin Laden családok virágzó üzleti-baráti kapcsolatára vonatkozóan. Szomorú és igaz történetünk főszereplője a Bush-fióka, aki beiktatása első évében ideje 40%-át szabadságon töltötte, ám 2001. szeptember 11-én a korábbiaknál komolyabb feladatot bízott rá a sors. A politika, üzlet és pláne az erkölcs világában közepesen járatos államfő azon az őszi reggelen egy floridai általános iskola olvasásóráját látogatta éppen, s amikor a tábla előtt ülve fülébe súgták a terrortámadás hírét, zavarában kézbe kapta a Gőgös Gúnár Gedeon amerikai megfelelőjét, és jó hét percig tanácstalan kisiskolás módjára nézegette az oldalakat.

Zavarában kézbe kapta a Gőgös Gúnár Gedeon amerikai megfelelőjét

A Szabad Világ Vezetője Moore filmjében szánalmas politikai és üzleti széltolóként jelenik meg, az író-rendező barátságos narrációjának köszönhetően azonban úgy tűnik, az alkotó nemcsak közönségének, de magának Bush-nak is tanulságos mesét mesél. Gyors egymásutánban ismerjük meg a texasi család nemzetközi üzleti karrierjének ide vonatkozó lépcsőit, s az arcokat, akik később fontos kormányzati pozíciókat tölthettek/hetnek be. A beavatás vonala kissé csapongó és helyenként nehezen követhető ugyan, de pár jól ismert figura, esemény és felvétel segítségével baseball-sapkás vezetőnk könnyedén helyükre rázza a dolgokat.

Sajnos a Fahrenheit 9/11 1 óra 50 perce alatt kevesebbet barangolunk szerte az Egyesült Államokban, mint tettük azt a Bowling for Columbine során, kevesebb a látványos civil kezdeményezés is, a molett rendező is kevesebbet mutatkozik, inkább csak narrál, magyaráz, sorakoztat, ironizál – meg persze együttérez. Merthogy Moore semmit sem veszített naiv sármjából, továbbra is közkedvelt, mégis egyszerű emberként mozog a világban, ugyanakkor ravasz módon orránál fogva vezeti a nézőt. Munkamódszere egyszerű, akár Irak lerohanása: mondatai rendszerint két jelenséget, két bejátszást kötnek össze, s a két tagmondat szoros ok-okozati kapcsolatban áll egymással – így a laikus nézőben kép és hang bonthatatlan egységet alkot, s az üzenet megkérdőjelezhetetlennek tűnik. Egy a tények, kimenetelek és értelmezési lehetőségek halmazát tiszteletben tartó, önmagára valamit is adó dokumentumfilmes biztosan nem válogatna csapongva Bush bakszólásai között, hogy azokat tetszőleges helyen beékelje más interjúk mondatai közé, Moore azonban megteszi, sőt, a néző vezetésének, a mesélésnek egyik fő eszközévé emeli ezt a módszert. Bush grimaszol, pózol, nyilatkozik, miközben amerikai anyák siratják gyermeküket, katonák beszélnek az öldöklés hasznáról, Moore pedig dünnyög tovább – és nagy lángon állandó keveréssel melegíti a szart, amit nem ő kezdett el főzni.