A filmet Wajda, a katyni mártíroknak szentelte. Hogy kik voltak ők, és miért kellett meghalniuk, arról a lengyel népköztársaságban negyven éven át tilos volt beszélni. A Molotov-Ribbentropp paktum értelmében, miközben Lengyelország a Wermacht túlerejével küzdött, 1939 szeptemberében a szovjet csapatok lerohanták a kelet-lengyel területeket. 230 ezer lengyel katona került ekkor orosz hadifogságba. Az oroszok módszeresen lemészárolták a tisztjeiket (22 ezer embert) a katyni erdőben létesített fogolytáborban (Wajda apja is a mártírok közt volt). A lengyel hadsereg tisztjeinek többsége, egyszersmind a lengyel értelmiség színe-java odaveszett. (Tisztek jó része mozgósított tartalékos tiszt volt, ha nem tör ki a háború, tanárként, egyetemi professzorként, mérnökként vagy orvosként élték volna tisztes polgári mindennapjaikat.)
Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a tisztek kivétel nélkül értelmiségiek voltak, és ezt Sztálin is nagyon jól tudta, a célja az volt ezzel, hogy egy értelmiségétől megfosztott, megfélemlített lengyel társadalmat úgy irányít és befolyásol majd, ahogy akar. (A német megszállók hasonló megfontolásból szintén szisztematikusan üldözték a lengyel értelmiséget. – A szerk.)
 |
| Nem használ felesleges szimbólumokat |
Mikor a Szovjetunió megtámadása után a németek megtalálják a tömegsírt a katyni erdőben, Sztálin mindent tagad, sőt a németek nyakába varrja a mészárlást. Wajda megrendítő hitelességgel ábrázolja a 66 évvel ezelőtti eseményeket. A német filmhíradók a szovjet kommunisták mészárlásának állítják be a Katynban történteket, 1945-ben Krakkó utcái az oroszok filmhíradóitól hangosak, ahol a nácikat állítják be tömeggyilkosnak.
A történet túlmutat a fogva tartott, kétségbeesett, életben maradásukban az utolsó pillanatig reménykedő katonák sorsán, velük egyenrangú, sőt hangsúlyosabb helyett kapnak a filmben feleségeik, testvéreik, szüleik, akik öt évig semmit sem tudtak és semmilyen hírt nem kaptak szeretteikről. Sztálin cinikus verziója szerint a lengyel katonák „Mandzsúriába szöktek”.
Az eseményeket nem lineárisan meséli el a rendező, keresi az igazságot a történelem káoszában. Amikor megelevenedik a vásznon a Vörös Hadsereg felszabadította Krakkó, Wajda megmutatja milyen keskeny a határ a kollaborálás és az ellenállás közt. Remek példázat erre az Antoni Pawlicki által alakított fiatal fiú esete, aki egyetemre szeretne menni, de csak akkor nyerne felvételt, ha kihagyná önéletrajzából, hogy apját az oroszok gyilkolták meg Katyn mellett. A fiú azonban ellenáll: „Nekem csak egy életem és egy életrajzom van.”
 |
| Fegyelmezett, erős, hatásos, hiteles, jól komponált és igaz |
Wajda nem használ felesleges szimbólumokat, sem zenét, a dráma néma csendben zajlik, hiszen minden jelenet és történet önmagában is katartikus, nem kell hozzá zenei aláfestés, vagy halotti mise. A tisztek kivégzése is az utolsó húsz percre marad. Húsz percig csak a sokkoló képsor látható a vásznon, ahogy egyesével tarkón lövik a szeretteikért imádkozó tiszteket, ahogy sorban zuhannak bele a tömegsírba.
Wajda alkotása olyan, mintha Hacsaturján balettjét, a Spartacust néznénk zene nélkül, fegyelmezett, erős, hatásos, hiteles, jól komponált és igaz. Mindig az élet írja a legnagyobb drámákat.
