A versenyszekcióban ez az egyetlen német film képviselteti magát, nem csoda tehát, hogy az átlagosnál nagyobb várakozás előzte meg a filmet, és még napokkal a bemutató után is erről beszélt minden németajkú újságíró a sajtószobában. Bár Madonna érkezése szerdán némileg árnyékot vetett Doris Dörrie bűvkörére, azért ha összetalálkozom német kollegákkal, vagy ismerősökkel, még mindig erről kérdeznek.
Péntekre pedig már Madonnára sem fognak annyit gondolni, hiszen érkezik Natalie Portman és Scarlett Johansson, Eric Banáról nem is beszélve, de nálam egyértelműen Ran Danker eddig a nyerő.
 |
| Bár késve, de beteljesítse az asszony élete álmát |
A Cseresznyevirágzás egy idősödő házaspár Rudi (Elmar Wepper) és Trudi (Hannelore Elsner) története. Trudi megtudja, hogy férje halálosan beteg, Rudinak azonban egy szót sem szól, inkább rábeszéli egy közös utazásra. A tengerhez utaznak, ahol váratlanul Trudi hal meg előbb. A film Orfeusz és Eurüdiké történetére emlékeztet, csak itt Rudi nem az alvilágba száll alá, hanem Japánba megy, hogy felesége kardigánjában és szoknyájában járva Tokió utcáit, életre keltse Trudit, és bár késve, de beteljesítse az asszony élete álmát, látni Japánt és a cseresznyevirágzást, a Hanamit. Rudi végül kimonóba öltözve butoh-t lejt a Fuji lábánál és követi Eurüdikéjét az Alvilágba.
Szép és megható Rudi átalakulása, vezeklése, csak hát Dörrie képtelen elhitetni, hogy egy vaskalapos, minden szabályt betartó hatvan éves hivatalnok egyik napról a másikra átváltozhat kalandorrá, aki a tokiói bordélyokat járja, hogy végül egy fiatal butoh táncosnővel utazzon el a Szent Hegyhez. Arra sincs semmilyen utalás, hogy Trudi vidéki háziasszonyként, miért és milyen indíttatásból rajong ennyire Japánért és a butoh-ért. A családot, szülők és gyerekek kapcsolatát bemutató részek jobban sikerültek, fanyarul mulatságos, ahogy a két generáció megpróbálja szeretni egymást, de mindhiába, előbb-utóbb egymás agyára mennek.
 |
| Két generáció megpróbálja szeretni egymást |
Bölcs gondolat, hogy Dörrie a halálhoz nem a végletes depressziót társítja, hanem a cseresznyevirág színét, a rózsaszínt, ezáltal azonban Truditól elveszi az utolsó utáni esélyt, hogy legalább a halála révén feltűnjön a családnak egész életen át értük hozott áldozata.
Az igazán fontos belső történésekre csak felületes utalások történnek, és ez a filmnek sem segít abban, hogy mélyenszántó legyen. Túl egyértelműek, ezért a giccsbe hajlanak az olyan szimbólumok, mint a múlandóságot szimbolizáló cseresznyevirág.
Nem tudom, a Cseresznyevirágzás után mennyivel többen élvezik az életet, mint előtte, annyit azért Dörrie biztosan elért, hogy a moziból kijövet a legtöbb ember kezében mobil volt, és „Hallo mama, ich bin’s”-től volt hangos a lobby.
