Filmhu: Idén már másodszor jársz Magyarországon, mit csinálsz itt, új filmre készülsz?
Csupó Gábor: Andy Vajna hívta fel a figyelmemet egy érdekes forgatókönyvre, felhívott telefonon és megkért, hogy olvassam el, mert tudta, hogy nagyon szeretem a zenét. Ez egy musical, és tényleg nagyon szellemes és humoros könyv. Divinyi Réka írta, és a 60-as, 70-es évek legnagyobb slágereire épül, a Mamma Mia!-nak egy vicces magyar parafrázisa, a munkacíme „Papa pia” és a Megafilm gyártja.
Filmhu: Emlékeztél ezekre a zenékre?
Cs.G.: A legtöbbjére igen. Nagy slágerek ezek, ha nem is ültem ott minden koncerten, de a rádióból hallottam őket, Illés, Omega, Hungária és így tovább. A filmben fiatal előadók fogják átdolgozni a maguk stílusában, közben meg megy egy romantikus sztori. Annyira tetszett a script, hogy iderepültem áprilisban, a castingot is elkezdtük, sőt, úgy volt, hogy idén nyáron már forgatunk. De késésben voltunk, a legtöbb szereplőnk már nem ért rá, mert nagyon sok film forog ezen a nyáron, ezért áttettük jövő kora tavaszra a forgatást. Most azért jöttem megint vissza, hogy megállapodjunk az operatőrrel és a gyártásvezetővel, és elkezdődhessen komolyan a munka.
Csupó Gábor (fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: Ez lesz a harmadik egészestés játékfilmed, a Híd Terabithia földjére és a Holdhercegnő után, de az animáció tett világhírűvé, a Simpson családdal robbantatok. Hogy kezdődött a pályád? Mikor kezdtél rajzolni és mióta vonzódsz a művészetek iránt?
Cs.G.: Amióta csak emlékszem, rajzolok. Szüleimtől tudom, hogy már kisgyerekkoromban állandóan csak firkáltam, még alig tudtam beszélni, de mindig volt a kezemben egy ceruza. Először zeneiskolába írattak be, aztán átmentem a rajziskolába. Akkoriban Magyarországon nem tanítottak sehol animációt, azért vettek fel mégis ötöd magammal együtt a Pannónia Filmstúdióba, mert látták, hogy megszállottan rajzfilmfigurákat rajzolunk és őrülten szeretjük ezt a műfajt. Ott szerencsére elkezdődött egy belső kiképzés, hat hónap alatt kellett ellesnünk a szakma alapjait. A legjobbaktól tanultunk, és utána egyből bevágtak minket produkciókba fázisrajzolónak. A Mézga Gézával kezdtem, de aztán sajnos elvittek katonának, méghozzá az apám miatt. Ő intézte el, hogy behívjanak, mert ki nem állhatta a hosszú hajamat, és mindig le akarta vágattatni. 1972-ben, 19 évesen lázadó voltam, és messzire elkerültem a borbély ollóit. A hadseregben aztán levágták! Ő meg boldog volt, hogy végre „ember lett belőlem”. Lehet, hogy ezért van azóta is hosszú hajam.
Filmhu: Nehéz téged elképzelni katonának.
Cs.G.: Igen, kevésbé vagyok egy ”Full Metal Jacket”-es őrmester-típus! 1972-től ’74-ig Baján voltam a harckocsisoknál. De szerencsém volt, mert tudtam fotózni és amikor kiderült, hogy pesti vagyok és „Pannóniás”, rögtön betettek az ezredes alá mint írnokot és fotóst. Ott jó dolgom volt. Ráadásul nagyon jól tudtam célbalőni, lehet, hogy a rajzolás miatt. Mindenesetre olyan jól tudtam fókuszálni és irányítani, hogy pillanatok alatt tizedes lettem. Nagyjából kibírtam a két évet. 1974-ben én rajzoltam a századomnak a leszerelési öröm-plakátot.
Leszerelés (rajz: Csupó Gábor)
Filmhu: És utána szinte rögtön elmentél, éppen 40 évvel ezelőtt.
Cs.G.: Igen, mert amikor visszakerültem a Pannóniába, láttam, hogy az összes kollégám, akikkel együtt kezdtünk, már jóval előrébb lépett, addigra kulcsrajzolók lettek. Nekem meg kiesett két év, nem tudtam úgy rajzolni mint a többiek, és elszomorodtam. Ráadásul azt is láttam, hogy a kedvenc rajzfilmrendezőim, akik a Pannónia királyai voltak akkoriban, például Jankovics Marcell, Nepp József, vagy Dargay Attila egy kis rajzasztalnál dolgoztak egy nem túl nagy szobában, szóval azt gondoltam, hogy nem ezt akarom. Nem ez az én életcélom. Saját stúdióról álmodoztam. Úgy képzeltem, hogy négy-öt haverommal egy sokkal nagyobb szobában ülünk majd, és egész nap vidáman rajzolgatunk, közben meg még zenét is hallgatunk. Ez volt „a nagy” vágyam, de mivel Magyarországon akkor nem lehetett privát stúdiót alapítani, azon kezdett pörögni az agyunk, hogy esetleg le kellene lépni.
Filmhu: Ez korhangulat is volt, nagy mitológiák voltak, hogy ki hogyan, merre ment el, kézzel rajzolt térképek forogtak. Te Ausztria fele indultál?
Cs.G.: Igen, de még kék útlevelünk sem volt, úgyse engedtek volna ki minket nyugatra. Mándoki Lacival, Szűcs Lacával, Varga Tamarával, Fellner Istvánnal együtt léptünk le Jugoszlávián keresztül, oda piros útlevéllel kiengedték a magyarokat és onnan már könnyebb volt tovább indulni. Dubrovnikba egy postára küldött nekünk levelet egy régi Pannóniás haverunk, Bélai Tibor Stockholmból, hogy ha Svédországba mennénk, az animációsoknak tudna munkát adni, mert éppen nagyon kerestek szakembereket. Azonnal lett hát úticélunk, belelkesedtünk, hogy menjünk fel északra, minél hamarább.
Csupó Gábor (fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: Merre vezetett az út?
Cs.G.: Két lehetőségünk volt: vagy átúszunk egy öblön Olaszországba, vagy egy alagúton keresztül átmegyünk Ausztriába. Ezt választottuk, négy és fél óráig mentünk egy sötét alagútban, hogy kijöjjünk a szabad oldalon. Később az út során arra figyeltünk, hogy mindig legyen annyi pénzünk ami a vonatjegyre elég. Mándoki Laci volt a nagy GPS-ünk, megrajzolta a térképen, hogy kell átmennünk egyik országból a másikba. Mindig estefelé érkeztünk meg a határ előtti utolsó állomáshoz, ott leugrottunk a vonatról, egy kis helyi étteremben megvártuk amíg besötétedik, és aztán éjjel a térkép alapján gyalog átmentünk a határon. Németország és Dánia között viszont nem sikerült a manőverünk, észrevettek a rendőrök amikor hajnalban besétáltunk Dániába. Elkaptak minket, és meg voltak győződve arról, hogy kábítószercsempészek vagyunk. Hiszen mi másért lenne öt hátizsákos fiatal hajnalban az országúton a határ közelében? Szétszedtek minket a helybeli rendőrségen, ollóval szétvágták a hátizsákunkat, kutyák jöttek, de semmit nem találtak, mivel nem volt mit. Aztán visszavágtak minket a németekhez, amit nem lett volna szabad megtenniük, hiszen azonnal politikai menedékjogot kértünk, de mi végül jól jártunk, mert a németek iszonyúan kedvesek voltak. Nagyon tetszett nekik, hogy a kommunizmusból szökő fiatal művészek nyugaton akarnak maradni. Elsőosztályú szállodába kerültünk, kisebb propagandát kezdtek belőlünk csinálni. A zindorfi táborban kellett kivárnunk a papírjainkat, hogy tovább mehessünk, körülbelül hat hónapig voltunk ott, és úgy éreztük magunkat mintha nyaralni lettünk volna. Aztán a svédek már munkát is kezdtek küldeni nekünk, annyira kellett nekik az anyag. Nagy dobozokban érkeztek az animációs jelenetek, azokat rajzoltuk. Végül mi hárman animációsok felkerültünk Svédországba, a két zenész meg ott maradt Németországban.
Csupó Gábor (fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: Svédországban várt rád a meghatározó találkozás későbbi feleségeddel, Arlene Klaskyval, akivel aztán átmentetek Amerikába és létrehoztátok a saját stúdiótokat, a világhírű Klasky Csupo-t. Működik a mai napig?
Cs.G.: Elvileg igen, ott a cég, de amikor lejárt a 15 éves exkluzív szerződésünk a Viacommal, akiké a Nickelodeon is volt, akkor én eldöntöttem, hogy nem akarom tovább folytatni az animációt. Lényegében elölről kellett volna kezdenünk munkákért házalni, hiszen addig szinte csak nekik dolgoztunk, olyan sikersorozatokat találtunk ki, mint például a Fecsegő tipegők (Rugrats, 8 Emmy-díj), a Duckman, A Thornberry család (The Wild Thornberrys), a Jaj, a szörnyek! (Aaahh!!! Real Monsters) és még sorolhatnám.
Filmhu: Úgy tudom, hogy kifejezetten sok európai rajzolónak adtatok munkát. Miért?
Cs.G.: Hogyne! Kifejezetten szeretem az európai animációs iskolákat, például a zágrábi stúdió őrült animációit, persze a magyarok között is annyi tehetség van! Friss, más, érdekesebb stílust jelentett az európai animáció, mint az akkoriban egy kaptafára készült amerikai, ezért nyomtam ebbe az irányba a céget. Így tudtunk kiugrani a többiek közül, már a Simpsonnál is ez jött be, a sárga bőrű, kék hajú alakokkal. Őrült szerencsénk volt ezzel is, mert eredetileg fekete-fehér rajzfilmet rendeltek tőlünk. Azt hitték, az olcsóbb. Mikor mondtam Jim Brooks-nak hogy a szín nem teszi drágábbá, akkor hagyták hogy színes legyen. De amikor meglátta a sárga bőrszínt és a kék hajat, majd megőrült a dühtől, ordítozni kezdett velünk, hogy milyen barmok vagyunk, elrontottuk a show-ját! Úgy kellett meggyőznöm őt, hogy éppen az elütő színek miatt fogják észrevenni a sok jellegzetes rajzfilm közül. A nézők ettől biztos meghökkennek, hogy mi ez a baromság, miért így néz ki? És akkor már bejöhet a történet humora is. A Simpsons kezdetben a Tracey Ullman Show másfélperces része volt, és valahogy Jim ránkhagyta az egészet, mondván hogy úgyis csak egy rövid kitöltő része a programnak. Aztán megfordult a kocka.
Filmhu: Egészen fantasztikus, hogy mekkora hatása és utóélete lett a Simpsonsnak. Máig ez a leghosszabb idő óta futó televíziós animációs sorozat, a popkultúra alapja, tanulmányok és doktori disszertációk témája. Hogy tudtátok ezt a hihetetlen sikert feldolgozni?
Cs.G.: Ez indította be a stúdiónkat. Előtte reklámfilmeket, meg tévé állomások logóit animáltuk. Egyik napról a másikra tíz emberről negyvenen lettünk, aztán nyolcvanan és így tovább. Aztán, amikor százezres rajongótáborunk lett, megrendelték a félórás sorozatot. Nagy rizikót vállalt akkor a Fox, elsők voltak, akik főműsoridőben, este animációt vetítettek felnőtteknek. Elindított egy trendet amiből egy nagy animációs boom lett. Egyébként máig gyártják. Mi már rég nem csináljuk, mert összevesztem a Gracy Films producereivel. A mai napig büszke vagyok arra, hogy kiszálltunk, mert nem hagytam igazságtalanul elküldeni az én animációs produceremet, kiálltam mellette. Szerencsére abban a másodpercben, mintha a nagykönyvben írták volna meg, megkeresett minket a Nickelodeon. Szabad kezet kaptunk tőlük az új csatornájukra, nagyon kellett nekik gyerekeknek szóló animáció, de valamilyen más, friss hangot kerestek. Így indult el a stúdió nagy karrierje.
Filmhu: Ha visszatekintesz a munkáitokra, körülbelül mennyi volt olyan, amit nem sikerült összehozni, bármilyen okból?
Cs.G.: Szerintem az egyharmada az bőven nem jött be. És azt mondanám, hogy az, hogy a kétharmada bejött, egy nagyon jó arány. A kezdetekben Amerikában valahogy nagyon szerencsés helyzetbe kerültünk. Amikor megérkeztem, mindenkitől azt hallottam, hogy ez itt a lehetőségek hazája, és tényleg olyan volt, mint egy álomvilág, ami valóra válik.
Filmhu: És mitől lett vége a Klasky Csupo stúdió nagy korszakának, 15 év után?
Cs.G.:Új menedzsment jött a Nickelodeonba, és nem tudtunk megegyezni velük az árban. Akkoriban három épületben 750 ember dolgozott nekünk, és egyik napról a másikra nem volt megrendelésünk. Nem akartuk elhinni, hogy mi történik és hogy miért muszáj hirtelen elengedni az összes tehetséget, akiket tizenöt éven át gyűjtöttünk össze. Aztán majdnem minden pénzünket elköltöttük a leépítés során. Nagy szomorúság volt látni a sok tehetség elpárolgását. Ezek után nekem nem volt kedvem újra nekirugaszkodni az animációnak és más irányba próbáltam koncentrálni. Arlene folytatja még, 10-15 emberrel a mai napig kisebb dolgokat, reklámfilmeket, rövidfilmeket készítenek.
Filmhu: Ekkor jött az életedbe az élőfilmes rendezés, ráadásul azonnal egy nagyköltségvetésű stúdiófilm, a Híd Terabithia földjére.
Cs.G.: Az volt a szerencsém, hogy egy stúdió producer, akivel korábban dolgoztam, felhívott, mert tudta, hogy mindig filmőrült voltam és voltak rendezői ambícióim, és odaadta Katherine Paterson könyvét, hogy olvassam el. Még forgatókönyv se volt, de annyira megmozgatott a történet, pláne, amikor megtudtam hogy a valóság is belekeveredik - az írónő saját fiának írta vigasztalásból, mivel tényleg elhunyt a fiú egyetlen barátja -, hogy nagy lelkesedéssel elindultam ebbe az irányba.
Filmhu: Mióta akartál élő szereplőkkel filmet rendezni?
Cs.G.: Már amikor a Paramount Stúdiónak egész estés nagy rajzfilmeket készítettünk, producerként teljesen belevonódtam a munkába és a történetmesélés részleteibe, filmőrült is vagyok, és amikor úgy alakult, hogy jött egy jó lehetőség és nem kellett 750 embert irányítanom a cégben, örömmel beleugrottam a rendezésbe.
Csupó Gábor (fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: A most készülő magyar film, a „Papa pia” lesz az első olyan munkád, ami nem gyerekeknek szól, a Simpsonson és az Immigrantsen kívül.
Cs.G.: Sőt, még drámát is szeretnék rendezni. Nem akarom magam beskatulyázni, mint gyerekfilm-rendezőt. A horror kivételével sok minden érdekel, mindenféle ambícióim vannak.
Filmhu: Te is írsz történeteket, vagy keresed a megfelelő forgatókönyveket?
Cs.G.: Van, amikor én is írok. Van egy másik filmtervem, azt én írtam, és remélem, hogy az lesz a következő rendezésem. Az is egy ifjúsági film, egy elveszett kutyáról szól, mert nagyon szeretem az állatokat. Egy érzelmes történet egy befogadott menhelyi kutyáról, aki megszökik az új gazdájától, egy kisfiútól. A kisfiú keresni kezdi a kutyát, de benne van egy nagypapa és egy unoka egymásra találása is.
Filmhu: Mit csinálsz, amikor nem filmet forgatsz és nem filmet írsz?
Cs.G.: Olyankor zenélek, állandóan zenét hallgatunk otthon, az egyéves kislányom is imádja, lépni alig tud, de már táncol. Mivel zenei általánosba jártam, belém ivódott a zene, annak ellenére, hogy sokat lógtam a zongora órákról... Az egyik szobámat hangstúdiónak rendeztem be és majdnem minden évben kiadok egy albumot, amit a barátaimnak osztogatok. Kedvenceim Sigur Ros, Björk, Fever Ray, Aphex Twin, Miles Davis, Keith Jarrett, stb. Minél jobban elüt az átlagostól, izgalmas és új a hangszerelés, avantgárdabb a hangzás, annál jobban szeretem. Főleg a kísérleti, elektronikus zene foglalkoztat, az angol, vagy skandináv művészek leginkább. A magyarok közül az Anima Sound System, Yonderboi és Gabor Deutsch zenei kaptak el legjobban. Persze az eredeti Bizottság és Wahorn Andras munkái is lenyűgözők!
Csupó Gábor (fotó: Valuska Gábor)
Filmhu: A Zappa-mániád tart még?
Cs.G.: Nagy Zappa őrült voltam! Ha egy amerikai zenészt kellene megneveznem, ő lenne az. Minden albuma megvolt nekem, amikor Svédországból átmentem Amerikába, szinte csak ezeket vittem magammal. Kívülről tudtam a számait, annyit hallgattam. Amikor a Simpsonst csináltuk, az irodám meglehetősen őrülten nézett ki: a fala tele volt mindenféle rajzfilmfigurákkal, cetlikkel, designokkal, filmes képekkel, kivágásokkal, és mindennek közepén ott volt egy hatalmas Frank Zappa-poszter. Egyik nap a titkárnőm szólt, hogy telefonon keres a Zappa. „Persze” – mondtam „jó vicc!” Addig erősködött, hogy felvettem a telefont, és tényleg ő volt. Azt a hangot, azt nem lehet utánozni! Azt hittem, hogy leesek a székről. Azt mondta, hogy nagyon szeretne velem találkozni a Simpsons miatt, és hallotta, hogy szeretem a zenéjét. „Mikor érsz rá?” - kérdezte. „Hát, amikor neked jó” – feleltem. Erre megkérdezte: „Tíz perc múlva ott lehetek?” És tíz perc múlva megjelent a feleségével és a kislányával Frank Zappa az irodámban.„De gyors vagy!” – mondta, amikor meglátta a nagy posztert a falon. Már aznap este ott ültünk a feleségemmel a keverőjénél, és a felvételeit mutatta nekünk. Pillanatok alatt barátok lettünk.
Csupó Gábor és Frank Zappa
Filmhu: Kíváncsi lennék, hogy mit jelent neked Amerika?
Cs.G.: Amikor kikerültem a szabadságot jelentette. Azt, hogy minden lehetséges, amit az ember elképzel. És az életmódot, az emberek hozzáállását a dolgokhoz. Kevesebb keserűséggel találkozik ott az ember, mint itthon. Sajnos ez a legszembeötlőbb, amikor hazajövök. Amerikában van a családom, hat gyerekem van, nagyon jól érzem magam ott, de az is izgat, hogy itthon mi történik, még akkor is ha eléggé kiestem ebből a kultúrából. Budapest meg annyira gyönyörű, hangulatos és romantikus, hogy nem tudok betelni vele; állandóan fotózom és filmezem a várost. Ha igaz az, hogy az embernek lehet több mint egy szerelme egyszerre, akkor nekem Los Angeles mellet biztos, hogy Budapest lenne az. Pedig voltam már pár helyen ezen a földgolyón...
