Meryl Streep és David Frankel a Prada forgatása közben

filmhu: Meryl Streepre gondolt a szerep írásakor?

D.F.: Mindig. Olyan legendás nőszemélyre volt szükségünk, aki, ha belép a szobába, ott felkúszik a feszültség. Szerencsére elolvasta a forgatókönyvet, és pár nappal később máris találkoztunk. Nem tétovázott. „Benne vagyok!” Nagy segítségünkre volt a szkript további finomításában. Több helyütt még kibírhatatlanabbá tette Mirandát, hogy így vigyen humort egyes szituációkba. Az is az ő ötlete volt, hogy többet lássuk dolgozni őt, így megértjük, miként telik egy ilyen befolyásos üzletasszony napja. A szerkesztőségi értekezlet például nem igazán járul hozzá a cselekmény előre viteléhez, de megtudhatjuk belőle, hogy Miranda nem kizárólag a fiatal gyakornoklánnyal szórakozik: mindenkinek állandóan nemet mond. Az alkalmazottai közül nagyon kevesen képesek kielégíteni a magas elvárásait és az ízlését.

filmhu: Mégis borotvaélen táncol Miranda alakjával, akire végső soron a filmjét alapozza. Ha túl kegyetlen, a néző elvesztheti iránta a szimpátiáját.

D.F.: Meryl olyan mélységet kölcsönöz a karaktereinek, ami átjön a vásznon. Nemcsak vicces, de sosem érezzük őt egyértelműen negatív jelenségnek. Szinte végig tisztában vagyunk vele, honnan jön az undoksága: abból, hogy a kiválóság eszméjét űzi. Mindig és mindenben az ideálisat akarja megtalálni és elérni. Még a legkönyörtelenebb pillanataiban is. Saját identitását és azt az intézményt próbálja megőrizni, amelyért dolgozik, méghozzá a számára egyetlen lehetséges módon: keményen és könyörtelenül. Az volt a cél, hogy a közönség az összes karakterrel együtt érezzen. Mindenki teljesíteni és bizonyítani próbál ezen a munkahelyen – és mindannyian ismerjük ezeket az érzéseket. A szakmai döntések mindig morális kérdéseket vetnek fel. A különbség az, hogy Miranda jóval könnyebben átsiklik ezek felett, mint mások! (nevet) Apám a The New York Times-nál dolgozott hasonló pozícióban. Ő is hitt benne, hogy védelmeznie kell egy nagy múltú intézmény rangját. De kedvesebben követelte meg a minőséget az emberektől, mint Miranda!

Kegyetlen, de a néző mégsem utasítja el

filmhu: A film a kiváló színészi alakításokon nyugszik. Stanley Tucci elmondása szerint ön nagyon kevés instrukcióval szolgált. Miért?

D.F.: Leginkább azt élvezem a rendezésben, ha a színészek meglepnek engem. Ezért sosem adok nekik világos irányvonalakat arról, mit várok tőlük. Beállítom őket, hova álljanak, aztán engedem, hadd tegyék a dolgukat. Persze néha alaposan elvesznek és összekavarodnak a nagy szabadságban, ilyenkor helyre teszem a dolgokat. A főszereplők egytől-egyig tehetségesek, tovább tudják fejleszteni a szerepüket. Sosem lennének képesek erre, ha helyből megmondanám nekik, mit várok tőlük az adott jelenetben. Amikor Meryl kiselőadás tart egy szín fontosságáról, kikarikírozva a gyakornoklány hozzá nem értését, olyan csalódottan beszél, hogy könny szökik a szemébe. Ezzel bűntudatot ébreszt benne, s innentől meg akar felelni a főnök kívánalmainak, míg eddig csak félelemmel telve dolgozott. Most már nem akar csalódást kelteni, amiért még jobban azonosulunk vele. Míg ha csak az aggodalom hajtaná, könnyen legyinthetnénk: „Nyugi, végy egy nagy levegőt!” Vagy: „Akkor miért nem mondasz már fel?”

filmhu: Mennyibe került felvonultatni azt a temérdek ruhát?

D.F.: Nem sokba. Úgy hallottam mindössze százezer dollárt költöttünk rájuk. A jelmeztervező, Pat Field a Szex és New York révén nagyon jó kapcsolatot alakított ki a tervezőkkel. Szabad kezet kapott, elment mindegyikhez, s kiválogatta azokat a vadonatúj és vintage (minőségi használt) cuccokat, amikről úgy érezte, kellenek a filmhez. De nemcsak ruhákat, cipőket, táskákat, mindent. Ezek többségét kölcsön kaptuk. Nap mint nap fegyveres őrök jöttek a forgatásra, hogy vigyázzanak a Bulgari és Harry Winston ékszerekre.

A Miami rapszódia forgatása
Banderas, Frankel és Sarah Jessica Parker
filmhu: Miért váratott magára tíz évet második mozifilmjének elkészítése?

D.F.: A Miami rapszódiát magam írtam, adtam el a stúdiónak, és rendeztem meg. Kellőképp tudatlan és arrogáns voltam ahhoz, hogy azt higgyem, minden megy vidáman tovább. A következő könyveimmel azonban nem sikerült ezt elérnem. Aztán írtam valamit, amiből egy széria pilot-ja (nézettséget mérő próba-epizódja – K.L.) született, s ami végül Emmy díjat nyert. Ez felkeltette Tom Hanks érdeklődését, ő hívott a From Earth to the Moonhoz (A végtelen szerelmesei – Az Apolló-program), amire egy évem ráment. Aztán jött Az elit alakulat, majd dolgoztam a Szex és New Yorkban. Ez megkönnyítette, hogy a stúdió a nevemhez társítsa a Prada-könyvet. Elvégre dolgoztam mókás színésznőkkel, forgattam New Yorkban, és megtanultam megörökíteni a nagyvárosi élet szépségét, a glamour-jellegét. A sorozat és e film számomra egyaránt a magányról szól. Hogy elszigeteltnek érezzük magunkat a sokmillió ember között, és kötődésre vágyunk. Mindig vonzott a lehetőség, hogy értékes gondolatokat csomagoljak a szórakoztatásba. Kevés a felnőtteknek szóló komédia. Woody Allen a példaképem. Az ő filmjei mindig gondolatgazdag alkotások. És olyan páratlanul jó füle van a párbeszédhez, a ritmushoz. Sokat tanultam a munkáiból. De sose találkoztam még vele. Egy jó film nem kopogtat az ajtódon magától: mint a Prada esetében, rá kell lelned egy ígéretes forgatókönyvre, kiigazítani az egyenetlenségeit, hogy jó alapanyag legyen belőle, ami vonzza magához az elsőrangú színészeket. Következő filmem ismét bestsellerből készül. Egy Wall Streeten dolgozó nőről szól, aki azzal küszködik, hogyan találja meg az egyensúlyt karrier és házasság között. Producereim Harvey Weinstein, Sydney Pollack és Anthony Minghella.