Az amerikai HBO gyártja következetesen a legmerészebb és legmagasabb nívón készülő televíziós sorozatokat. Olyan koncepciók, amiknek máshol esélye sem lenne – mondjuk a Sírhant művek, a Deadwood, a Félig üres vagy a Carnivale – otthonra lelnek a prémium csatornán. Ami viszont a legfontosabb, hogy – kevés kivételtől eltekintve – ezek a show-k műsoron is maradnak az esetleg kedvezőtlen nézettség ellenére is. A csatorna vezetésének ugyanis legalább annyira fontos a kritikai siker és a következetesen magas minőség, mint a nézőszám. A kultikussá váló sorozatok pedig presztízst jelentenek, illetve ha másképp nem, a DVD eladásokból hosszú távon visszahozzák a befektetést.
 |
| Jimmy McNulty, a fáradhatatlan zsaru az, akit a nézők a szériával azonosítanak |
Nézettségét tekintve a Drót másik tévécsatornán valószínűleg négy epizódot sem élt volna meg. Az HBO-n idén szeptemberben indul a negyedik évad. Eddig az első két szezon jelent meg DVD-n – hazánkban is –, és a sorozat szerte a világon lojális rajongóbázist tudhat magáénak.
A show ötlete David Simon producer agyában fogant meg, aki karrierje kezdetén rendőrségi riporter volt Baltimore-ban. Tapasztalataiból könyvet írt Homicide címmel, amiből később tévésorozatot készíthetett, szintén komoly kritikai sikerrel. A Homicide stábjának jó része dolgozik a Drót gyártásán is. Simon többször nyilatkozta, hogy nem érdeklik a jó és a rossz szembenállását elmesélő történetek. A hagyományos bűnügyi sorozatok erre koncentrálnak, általában morálisan feddhetetlen pandúrok vadásznak züllött rablókra. A való élet viszont nem ilyen, a Drót pedig a nagybetűs Életet mutatja be.
A sorozat több más konvencióval is szakít. Nem könnyű követni, nagyon sok energiát követel a nézőtől, ám annál nagyobb az élmény. Rengeteg karakter népesíti be a sztorit, szinte mindegyiknek önálló, hosszabb-rövidebb cselekményszála is van az évadon keresztül. Az egyes epizódok önállóan egyáltalán nem állják meg a helyüket, sőt, a későbbi évadok is nehezen értelmezhetőek a korábban történtek ismerete nélkül.
Érdekesség, és tovább bonyolítja a néző dolgát, hogy az írók szinte egyáltalán nem alkalmaznak mesterséges expozíciót, és több jelentős történeti esemény képen kívül történik. Így nagyon erősen kell figyelni, hiszen minden egyes megszólalásnak, képnek, szituációnak komoly jelentősége lehet a történet megértése szempontjából.
Furcsa kettősség jellemzi a cselekményszövést: a történetek lassan indulnak be, és sok időbe telik, mire valóban felpörögnek. Mivel ugyanakkor számos cselekményszál kezdődik egyszerre, mégsem válik unalmassá. A néző kukkolónak érezheti magát, ahogy bepillanthat tucatnyi, hétköznapi letét folytató egyéniség mindennapjaiba. A hétköznapi nem jelenti azt, hogy szürke, érdektelen: elképesztően érdekfeszítő, összetett karakterek népesítik be a fikciós Baltimore-t. Esendők, korruptak, álmokkal, vágyakkal és csalódásokkal teli emberek.
 |
| A rendőrségen a lényeges ügyek ide-oda pattognak az egyes szintek között |
Egyetlen sztereotip karakter sincs a sorozatban. Igazából főszereplő sincs, ha valami ensemble szereposztás, akkor ez az. Minden jelentős szereplőnek megismerjük a múltját, a jelenét, méghozzá hihetetlen részletességgel. Talán leginkább Jimmy McNulty, a fáradhatatlan zsaru az, akit a nézők a szériával azonosítanak. Ő is szánalmas alkesz, aki rongyként bánik a nőkkel és inkább tekinthető vesztesnek, mint keménytökű zsarunak. A másik oldalról pedig ugyanúgy akadályozzák munkáját az utcakölyköket oktató, családcentrikus feka drognepperek, mint a pozícióikat féltő, egymást folyton hátba támadó, munkájuk helyett a hatalmi harcokra koncentráló prominens rendőrök és politikusok.
Igazi társadalmi piramis rajzolódik fel előttünk: a ranglétra különféle fokain álló egyének tartanak vagy félnek az alattuk és felettük lévőktől. A rendőrségen a lakosság szempontjából lényeges ügyek ide-oda pattognak az egyes szintek között, senki sem meri vállalni értük a felelősséget. A narkónepperek birodalmában – ami bámulatosan hatékony üzleti szervezetként van ábrázolva – naponta több tízezer dollárnyi forgalmat bonyolítanak a legfelső szinten, miközben az utcagyerekek egymásra lövöldöznek a legalsókon.
„Nem árulunk reményt, elégtételt a nézőknek és olcsó győzelmeket ebben a műsorban. A Drót egyszerűen bemutatja, mit művelnek az intézmények – bürokráciák, bűnözői vállalkozások, az addikció kultúrája, a vadkapitalizmus – az egyes emberekkel. Ez nem egyszerű szórakoztatás. Attól tartok, ez egy dühös program.” Ezek David Simon szavai.
Az egyes évadok egy-egy komoly társadalmi problémát járnak körbe. Az első szezon a drogkereskedelem hatását mutatja be a nagyvárosi életre. A másodikban folytatódik ez a vonal, illetve vezérmotívummá lesz a munkásosztály hanyatlása is, a kikötői munkások szakszervezetének korrumpálódásán keresztül. A harmadik évad a városi intézményrendszer megreformálásának nehézségeit helyezi előtérbe, míg a hírek szerint a negyedik az oktatási rendszer szétesésére összpontosít majd.
A drogellenes, egyre reménytelenebb háború szála végigvonul az összes évadon, illetve rendre feltűnnek más komoly társadalmi kérdések is, melyek mesterien rezonálnak egymásra. Karinthy híres elméletének megfelelően itt is mindenki mindenkivel összefügg, még ha nem is tudnak róla. A roskadozó urbánus intézményrendszer és a társadalmi osztályok közötti konfliktusok hatásai meghatározzák az összes cselekményszálat.
 |
| A narkónepperek birodalma bámulatosan hatékony üzleti szervezetként van ábrázolva |
A készítők maguk is úgy jellemzik az évadokat, mint egy-egy kötet ugyanabból a nagy regényfolyamból. Minden epizód egy újabb fejezet. Ezért is érdemes a legelejétől elkezdeni, hiszen így fejti ki a legnagyobb hatást. Még ha komoly figyelmet is követel a nézőtől, igazi elégtétel, amikor az évad végső harmadában elkezdenek összeérni a szálak, és értelmet nyer egy csomó korábban történt esemény. Katartikus élmény minden egyes évad konklúziója.
A minőség következetesen magas, nincsenek töltelék-epizódok. Mégis, ha sorrendet kell állítani, azt mondanám, a harmadik évadra csúcsosodik ki igazán a történet, talán azért, mert ekkorra már ismerősként nézünk a szereplőkre.
Igazi addiktív sorozat a Drót. Ellentétben azonban a 24-gyel, itt nem az arcba vágó csavarok és fordulatok kényszerítik a nézőt a mielőbbi folytatásra, hanem a cselekmény színvonala. Óriási élmény látni, miként élnek mások, milyen problémákkal küszködnek, milyen vágyakat dédelgetnek a világ másik végén.
Ha valaki csak egyetlen tévésorozatot akar végignézni egész életében, akkor az a Drót legyen.
