Gyuri,

Levelet írok, másképp nem megy, napok óta csak veled beszélgetek, folytatom hát így most felkérésre is. Írd meg, mondanád röhögve, legalább lesz egy kis pénzed, vállon veregetnél aztán beszélnénk másról, ha lenne még valami fontos, ha nem, hát hazamennénk. Nyugodtabb lennék sokkal, mint mielőtt találkoztunk, az bizonyos.

Levelet írok, mert csak így megy, mintha beszélgetnénk, bár tudom, hiába beszélek hozzád, dolga ebben az életben veled már csak a sírásóknak és a filmtörténészeknek lesz, ők majd a helyedre tesznek.
Már nem is számolom hányan mondták magukat a legjobb barátodnak az elmúlt néhány napban, és leszámítva az ilyenkor hirtelen felbukkanó legjobb barátokat, akik még a legnehezebb időkben is..., tudom, a többség megszédülve a halálodtól, valóban így is érez. A legjobb barátja nem figyel úgy az emberre, ahogy te tudtál arra, akivel beszélgettél. Én is úgy éreztem, a vesémbe látsz, általában előbb tudtad, mi van velem, mint én magam. Egy-egy mondatod hónapokkal, évekkel később érett meg bennem és segített tovább lépni, aztán elejtetted a következőt. Kitűnő pedagógus voltál eszerint, biztosan meg is jegyzik majd rólad, bár az utóbbi években szinte be sem tetted a lábad az atomjaira hullott főiskolára, csak a színésznövendékekkel foglalkoztál, a filmes részleget kerülted. Most kezdtetek volna valami újat Gothárral, osztályod is lett volna, nem is tudom, mi lesz ott nélküled.

Szerencsére bekéredzkedtem egy ilyen, színészeknek tartott kurzusodra, sokáig élek majd még abból a néhány alkalomból. Leállítottad a színészt a kamera elé, magányosan, egy közelibe zárva, nem nézhetett sehová egy pillanatra sem, csak az optikába, és szívósan, konokul, semmivel sem törődve kikényszerítetted belőle azt, amitől szerinted színész a színész, a töretlen koncentrációt és a képességet, hogy szünet nélkül önmaga legyen a kamera előtt.

Filmjeid is ugyanezzel a konoksággal készítetted, zárt, szikár, archetipikus alapokból kiindulva haladtál a végtelenül egyszerű helyzet mélye felé, kegyetlenül hántva le és eldobva mindent, ami lényegtelen, kiirtva minden mellébeszélést jutottál el a helyzetek origo pontjáig és aztán ebből az egyetlen pontból kiindulva építetted fel újra a teljes világot.

Az ilyen mértékű következetesség és konokság persze indulatokat gerjeszt, talán nem véletlenül beszéltek egyesek nyílt provokációról a filmjeid kapcsán. Mindig a legnehezebb ellenállás felé menni provokáló a többség számára.

Egész életre szólt számomra első mozifilmed 1990-es bemutatója, a te szavaiddal, kihegyezett karókkal teli gödör felé száguldottál, de nem érdekelt. Pedig nincs az a középszerű, tehetségtelenségtől duzzadó opus, ami akkorát tudna bukni, mint amekkorát a te remekműved bukott ott akkor. Aztán persze idővel, évek alatt rájöttek mi is született ott az új évtized kezdetén.

De mintha még most, hogy vége és konokságod végérvényesen megtört, még mintha most sem értenének. Egy napilap kevéssé termékenynek nevez, összetévesztve a termékenységet és a szószátyárságot, nem látva mekkora erő kell ahhoz, hogy az ember ne fecsegjen, csak akkor beszéljen, ha van is mit mondania.
Benned megvolt ez az erő. A hétköznapokban is csak konkrétumokról lehetett veled beszélni, csak úgy a levegőbe nem. Hívj ha van valami, búcsúztál mindig, nem is volt értelme ha az a valami hiányzott. Most itt van, lenne egy konkrétum, kéne pár praktikus tanács. Hívnálak, Gyuri.

Kenyeres Bálint