Snitt. 1985. május és november között pár hónapig úgy volt, hogy költő vagyok. Írtam néhány verset, amik nagy tetszést arattak a körletben. (Augusztus végétől ugyanis előfelvételis katonai szolgálatomat töltöttem Nagykanizsán.) A sikeren felbuzdulva gondoltam, elküldök pár verset a Mesternek, ahogy az az irodalmi életben szokás. Elég gyenge versek voltak, de 18 évesen minden költő zseninek hiszi magát. Tandori válaszolt is három mondatban, hatalmas ákombákom betűi két oldalt teljesen betöltöttek. Diplomatikus és kedves volt, tudta, hogy egy költőpalánta olyan érzékeny, mint egy nyitott seb, és nem akarta a kedvemet szegni. Bíztatásul elküldte az Új nagy gombfocikönyv-et, amit – őszintén bevallom – nem igazán tudtam hová tenni.
Bár költői vénám hamar elapadt, a fordítást nem hagytam abba, a Bölcsészkaron öt évig jártam Lator László versfordító szemináriumára. Ez alatt lefordítottam A. A. Milne Amikor még kicsik voltunk c. gyerekvers-kötetét. Furcsa, de addig még senki nem fordította le, holott a Micimackó 60 éve, a Hatévesek lettünk pedig 20 éve ott volt minden magyar gyerek polcán. (Ez utóbbi Devecseri-Tandori-Tótfalusi fordításában.) Az Írás Kiadó vállalta, hogy kiadja a fordításaimat, és lektornak a Milne-versekben már járatos Tandori Dezsőt kérte fel, aki szokása szerint rendkívül szűk határidővel el is vállalta.
Megkezdődött közöttünk a jegyzékváltás. A két hónapig tartó lektorálás alatt egyszer sem találkoztunk (Híres emberkerülő volt, úgy érezte, hogy a sok találkozás, csevegés, smúzolás elvesz a számára sokkal fontosabb madáridő-ből). Telefonban nagyon kedves volt, és órákig tudott dumálni a madárkákról, a lóversenyekről, londoni és bécsi útjairól, de a személyes találkozást mindig udvariasan, de határozottan elutasította. „Tedd a fordításokat a Lánchíd utcai sétányon a nagy kő alá, én pedig két nap múlva kijavítva visszateszem ugyanoda” – mondta. És ez működött is. Ceruzával ráírta a megjegyzéseit, néha 1-2 jobb megoldással fűszerezve.
1996 tavaszán kellett megcsinálnom a diplomafilmemet a Filmművészeti Főiskola dokumentumfilm-szakán. Mivel az irodalom szívügyem volt, arra gondoltam, hogy legyen egy költő-portré. Akkor pedig ki más, mint Tandori, ilyen előzmények után. Emellett szólt, hogy róla addig még nem készült portréfilm (még fotó sem túl sok), és hogy úgy éreztem, filmen nagyon játékosan és poénosan lehetne megteremteni a tandoris asszociációs mezőket a kép, a hang, a vágás és a trükkök segítségével.
Március közepén felhívtam hebegve-habogva, rettegve a visszautasítástól. Azt mondta, hogy jó, csináljuk meg. Menjek fel hozzá, és mindent megbeszélünk. Ez hatalmas fegyverténynek számított, hiszen tízéves pszeudo-ismeretségünk alatt nemhogy a lakásán nem voltam, de soha nem is találkoztunk! Április 4-én reggel becsöngettem. Magas, vékony, jó kedélyű ember nyitott ajtót, a Szép versek 20 évvel korábbi portréja alapján beazonosítottam Tandori Dezsőt. Jóképű és sportos fickó lehetett, 1959-60-ban együtt eveztek apámmal, csak egyik a Fradiban, másik a Vörös Meteorban versenyzett. Lefogyott vagy 25 kilót, és az arca kicsit mókásra öregedett. Nagyon készséges volt, bevezetett az otthonába, ami meglepetésemre elegáns polgári lakás volt, oroszlánlábú stílbútorokkal, perzsaszőnyegekkel, a falakon kortárs festők képeivel. Versei alapján nem ilyennek képzeltem a madár-költő fészkét.
Elmondta, hogy néhány emelettel feljebb van egy másik lakásuk, ott tartják a verebeket, és ott tényleg szanaszét hever a madárkaja, a fű, a kéziratkötegek, de rajta és a feleségén kívül oda senki nem mehet be. Ágnes most is fent tesz-vesz, mindig külön vannak, hogy tudjanak rendesen dolgozni. Így szokták meg az évek során, meg aztán a madarak miatt is. Elmondtam az ötleteimet, tetszett neki a dolog. Csak azt kérte, hogy férjen bele egy napba a forgatás, a külsők, a belsők, és azok a videó versek is, amikben neki szerepelnie kell. Ez kicsit meglepett, de mit tehettem egyebet, elfogadtam. Április 25-re tűztük ki a forgatást.
Hetekig róttam a Vízivárost, mert úgy éreztem, a külsőket Tandori élőhelyén kell megcsinálni. Egyik délután a Déryné cukrászdában találkoztam főiskolai irodalom tanárunkkal, Orsós László Jakabbal, akit riporternek akartam felkérni. Egyrészt, mert tudtam, hogy jóban van Tandorival (aki neki ajánlotta az egyik versét), másrészt, mert mindig nagyon pontos észrevételei voltak a vizsgafilmjeinkről, és úgy éreztem, hogy ők ketten jól működnének a portréfilmben. Két órán át beszélgettünk. Kitaláltuk, hogy a Víziváros néhány pontján elrejtünk a tájban Tandori-verseket, és ő majd gyanútlanul sétálgatva, beszélgetés közben fogja megtalálni őket, mi pedig rögzítjük a reakcióit. Néhány képversét falakra graffitizzük, útjelző táblákat alakítunk át Tandori-versekké, a Várkert Casino hajódokkját pedig H2érakleitosz H2ajóstársaság-ra festjük át.
Tandori Dezső és Orsós László Jakab
Sikerült Dezsőnél kijárnom, hogy az egy forgatási napból legyen inkább két fél, mert túl kevés az idő a külső és belső forgatás megszervezéséhez. Az utcák tandorizálását egy ügyes színházi díszletes, Koloncsák Ferenc vállalta. A legkeményebb diónak a Várkert Casino tűnt, de aztán meglepően simán belementek, hogy fél napra átalakítsuk a hajódokkjukat, két telefon elég volt hozzá, és még pénzt se kértek. Az világos volt, hogy a spontán reakciók miatt nem lehet semmit megismételni, és célszerű két kamerával felvenni mindent. Két osztálytársamat, Kékesi Attilát és Dénes Zoltánt kértem fel operatőrnek.
Attilával a forgatás előtti délután a Lánchíd melletti támfalra felfújtuk sprayvel a képverseket. Mivel már amúgy is tele volt graffitizve, abszolút beleillett a képbe. Aztán elmentünk a 0 km-kőhöz, amit az első helyszínnek szántunk, ahol nem várt akadállyal szembesültünk. Harminc méter hosszú túrás volt a szobor előtt, éppen csővezetéket fektettek le. A friss árok partján egyetlen munkás üldögélt, és egykedvűen szalonnázgatott. Kérdeztük, hogy másnap is jönnek-e. Persze, mondta, reggel nyolckor már itt lesznek. Mondtam, hogy jó pénzt kapnának azért, hogy reggel tízig ne csináljanak semmit. Rendben van, mondta, de még reggel, eligazítás előtt hívjuk fel a Döbrenténé Pannikát. Felhívtuk, és rendben is ment minden.
A forgatáson úgy terveztük, hogy beállunk negyed órával korábban, és felvesszük Dezső érkezését. De ő már 20 perccel előbb ott volt, úgyhogy a megérkezést elbuktuk. Először azt kértem, hogy egy percben foglalja össze a kamera előtt, amit fontosnak tart elmondani magáról, bonyolult fogalmak nélkül, hogy a nézők ráhangolódhassanak a hullámhosszára, és utána, ha megfogta őket, menjenek vele az elvontabb síkokra is. Ez a „bonyolult fogalmak nélkül” nagyon megragadt benne. Elindult a felvétel, és azt mondta: „Tandori Dezső vagyok, író, azért vagyok itt, és egyebekben fogalmam sincs.”
Utána lementünk a Lánchíd tövébe, kedvenc madara, Szpéró lelőhelyére, de a beszélgetés itt annyira körülményes és érthetetlen volt annak, aki nem ismeri jól a Tandori-univerzumot, hogy kivágtuk a filmből. Ezután jött az első meglepetés színhelye, a gondosan elő-graffitizett fal. A dolog működött: Dezső gyermeki boldogsággal fedezte fel műveit a falon, és lelkesen mutogatta, hogy ezt is ő találta ki, meg azt is. Utána mentünk a hajódokkhoz, de meg kellett állni negyed órára, mert a fiúk – Koloncsák Feri és Skultéti Péter, akik szellemként jártak előttünk, és készítették elő a terepet - CB-n jelezték, hogy nem tudták még befejezni a vers-molinó felkötözését, mert nagyon fúj a szél, és lefagy a kezük. Mikor végre odamehettünk, Dezsőnek teljesen leesett az álla. Meghatódott, kiesett a szerepből, és minden stábtaghoz egyenként odament megköszönni. Ezt is kihagytuk végül, mert a stábot nem akartuk mutogatni.
Utána jött a presszó-jelenet a Döbrentei téren. Leültek Jakabbal egy kiülős bádogasztalhoz beszélgetni, csak az volt a gond, hogy Dezső legtöbbször nem a Jakabhoz beszélt, hanem sokszor kinézett a stábra, főleg az én tekintetemet keresve, hogy meg vagyok-e elégedve. Ezért képen kívül odasettenkedtem pár méterrel Jakab mögé, így Dezső közeli kameráján később már nem látszott, hogy épp melyikünkre néz. Az is zavaró volt, hogy egy kéregető négyszer átsétált a képen oda-vissza, és sehogy sem tudtuk elhessegetni. Aztán Pál Tomi, a vágó, véres verejtékkel meg tudta oldani, hogy csak egyszer látsszon. Ebben a jelenetben Dezső nagyszerű dolgokat mondott, látszott rajta, hogy teljesen feloldódott, és a bizalmába fogadott bennünket.
A következő jelenet az volt, hogy felállítottunk egy fehér plakátot a réten, és arra kértük, hogy festékszóróval fújja fel a nap üzenetét. Hosszan gondolkodott, majd felfújta: „Ha örülsz, hogy élsz, nem lehet neked túl nagy öröm az élet.” Ezt én kicsit pesszimistának éreztem, aztán kiderült, hogy nem spontán lelemény, mert a pár héttel később megjelenő Evidencia-történetek-nek is ez volt a hátsó borítóján. Úgyhogy hosszú viták után kihagytuk a filmből.
Tandori Dezső
Utána már nagyon szűk volt az idő, mert Dezsőnek fél egykor madáretetésre hivatkozva el kellett mennie. Gyorsan elszavaltattunk vele még két verebes verset, aztán elengedtük. Attilával visszamentünk a Hérakleitosz-hajódokkhoz vágóképeket csinálni. Legyen meg jobbról, balról, elölről, hátulról, alulról, felülről – ha már ilyen macerás volt felrakni.
Volt még egy hónap a belső forgatásig. Dezső nem akarta, hogy a lakásában forgassunk – még abban sem, amelyikben járt már ember -, és mi úgy éreztük, hogy másik lakás félrevezető lenne, egy semleges teret kellett kitalálni. Jakabbal és Attilával elmentünk a főiskola operatőr-műtermébe, a „Maki”-ba. (A Horánszky utcában, a Rajk Szakkollégium épületében. Mivel régen Makarenkó utca volt, rajta maradt a Maki becenév.) Itt remek hidak voltak felső kameraállásnak, és egy szobának berendezett tér. A bútorok lepusztultak és ízléstelenek voltak, ezért azt találtuk ki, hogy a falakat letapétázzuk meggyűrt csomagolópapírral, a bútorokat pedig fehér anyaggal vonjuk be. Ezáltal egy időtlen, fiktív tér jött létre. Eredetileg a belsőben is lettek volna tárgyiasult Tandori-versek (pl. vers-reszelő, vagy falevél-nyomatos asztalterítő), de úgy éreztem, ezt már ellőttük a külsőben, és Dezsőnek már nagyon kellett volna erőlködnie, hogy ismét meglepődjön, úgyhogy elvetettük.
Május végén csináltuk a belsőt. Az én kocsimmal vittük Dezsőt a műterembe, én vezettem, mellettem ült Attila, és hátrafordulva kamerázott, hátul pedig Jakab és Dezső. A kocsi ablakait előtte lefóliáztuk, mert túl erős volt a külső fény, és Dezső arca sötét lett volna. A hangmérnök, Kőporosy János, mögöttünk jött motorral, fején fejhallgatóval, ölében a hangkeverővel, és így állította a rádiómikrofon hangját. A hosszas előkészületek azonban haszontalannak bizonyultak, mert a kocsiban csupa lényegtelen dologról esett szó, úgyhogy ebből az egész felvételből csak egy 3 másodperces snittet használtunk, ahogy Dezső némán néz, azt is lelassítva, hogy elég hosszú legyen…
A műteremben minden jól ment, attól eltekintve, hogy Jakab nem azokat kérdezte, amiket előre megbeszéltünk. Ez nem lett volna feltétlenül baj, csak volt pár előre kitalált vagy már meg is csinált videó vers, és jó lett volna, ha úgy tereli a diskurzust, hogy ezek tematikailag beilleszthetők legyenek. De ettől eltekintve jó hangulatú és érdekes interjú volt. Már az is tetszett, hogy Jakab egyenrangú fél volt a beszélgetésben. Se túl sok, se túl kevés. Sem leesett állú rajongó, sem bratyizós bennfenteskedő. Két óra beszélgetést vettünk fel, és két óra maradt azoknak a videó verseknek felvételére, amikben Dezsőnek is volt szerepe. A legnagyobb megpróbáltatást a Kettős tükörkép jelentette. Ebben egyszerre látszik szemből, jobb profilból és bal profilból. Előtte alapos kiképzést adtunk neki:
- Mondd el oldalt fordulva először a vers elejét, aztán maradj csendben, nézz fél percig magadnak balra, aztán fél percig szembe.
- Szembe fordulva fél percig csendben nézz magadnak jobbra, aztán nézz bele a kamerába, mondd el a vers közepét, majd fél percig csendben nézz magadnak balra.
- Végül a másik oldalra fordulva nézz előre csendben fél percig, aztán nézz jobbra csendben fél percig, majd előre nézve mondd el a vers végét.
Dicséretére legyen mondva, hogy ha nem is értette szegény, hogy miért kell ezeket csinálnia, türelmesen és készségesen követte az utasításokat.
Másnap visszamentünk a 0 km-kőhöz vágóképeket csinálni a külső forgatáshoz. A munkások ugyan már levonultak, viszont az eltelt egy hónapban teljesen kilombosodtak a fák...! Úgyhogy a vágásnál azzal is sokat szenvedtünk, hogy hogyan keverjük a lombos és lombnélküli képeket. Délután került sor a legtöbb veszélyt magában rejtő buszos forgatásra. Azt találtam ki, hogy egy délutáni tömött 7-es buszon a busz utca felé néző számtábláját kicseréljük egy Tandori kétsorosra. Aztán a busz mögül autóból lefilmezzük, amint a mit sem sejtő, buszon nyomorgó utasok előtt nem az a felirat van, hogy Bornemissza tér – Bosnyák tér, hanem az, hogy
Némaság a hang helyett,
De a némaság mi helyett?
Valószínűleg komplett hülyének néztek, amikor a felvételt megelőzőleg napokig colstokkal utaztam a 7-es buszon, és minden alkalommal lemértem a hátsó táblát, hogy biztos mindegyik egyforma méretű-e. Aztán otthon számítógéppel és nyomtatóval elkészítettem a megfelelő táblát. Csakhogy a forgatáskor kiderült, hogy a technikus srác nem hajlandó felszállni a buszra, és betenni a táblámat az eredeti elé, mondván, ez nincs benne a napidíjában. Mit volt mit tenni, mivel nekem volt a legfontosabb, kénytelen voltam én végrehajtani a feladatot. Felszálltam, elővettem a reklámszatyorból, kihajtogattam, és betettem a helyére. A busz mögött jött a kocsink, Attila onnan filmezett. Igen, csak a kocsi mögött jött egy 173-as busz, és láttam, hogy a sofőr egyre liluló fejjel rázza az öklét, hogy mit machinálok én ott azzal a táblával. Annyi baj legyen – gondoltam -, úgysem tud semmit csinálni, az ő busza mindig a miénk mögött lesz. Szépen elvegyültem a tömegben, hogy ne zavarjam Attilát a munkában. A Blahánál visszamentem a hátsó ablakhoz, és látom, hogy Attiláék vadul integetnek, hogy tűnjek el a francba. Majd valaki idegesen kikapta a feliratomat a tartóból, és elviharzott vele. Az én buszom sofőrje volt az, mert mint kiderült, az egyik piros lámpánál az 173-as sofőrje leszállt a buszáról, és előreszaladt figyelmeztetni az én sofőrömet, hogy hátul valami gubanc van. Szerencsére megúsztam a dolgot annyival, hogy a sofőr elvette a Tandori-táblámat. Azóta is töprenghet rajta, hogy mit jelent.
Tandori Dezső, Orsós László Jakab és Papp Gábor Zsigmond
Attila is szívügyének érezte a filmet, úgyhogy együtt csináltuk végig a vágást. A beszélgetős részeket a kétkamerás felvételnek köszönhetően könnyű volt vágni, de egy-egy 30-40 másodperces videó verssel rengeteget kísérleteztünk. A legtöbb gondot a film végére szánt páternoszteres trükk okozta. Az akartuk, hogy a kép félbe legyen vágva, egyik oldalon Dezső álljon verset szavalva, másik oldalon egy másik kép. Majd a két kép ellentétes irányba elindul, mint a páternoszter fülkéi. Ezáltal különféle képek kerülnek egymás mellé, együtt jelentenek valamit, aztán elkerülnek egymás mellől, és új képpel hoznak létre új asszociációt. Napokig dolgoztunk rajta, hogy mikor milyen kép bukkanjon ki, de a végén kiderült, hogy a vágógép nem tudja jól megcsinálni, mert a képek közötti vízszintes fekete csík hol nő, hol csökken, így elvész a páternoszter jelleg. Úgyhogy ezt fájó szívvel el kellett dobni. Osztálytársaim nem értékelték kísérletező kedvemet, mert a vizsga miatt percre be volt osztva a vágószoba, és nagyon nem szerették, hogy én dupla annyi időt töltök ott, mint ők. Annyira túl voltam pörögve, hogy este mindig valami kommersz könyvvel kellett elhessegetni Tandorit a fejemből, különben nem hagyott volna aludni.
Az utolsó akadály a filmzene volt. Dezső Jeney Zoltánt ajánlotta, aki óriási név (már a Szindbád zenéjét is ő szerezte 71-ben!), és több Tandori-verset is megzenésített. Fölhívtam, de nem tudtunk dűlőre jutni, mert folyton elutazott, és vélhetőleg a főiskolás költségvetésbe sem fért volna bele. Aztán a véletlen sietett a segítségünkre. A főiskola liftjében összetalálkoztam egy volt iskolatársammal, Molnár Szabolccsal, aki pár évvel alattam járt a Radnótiba. Kiderült, hogy a Zeneakadémián tanul, és épp Komár Istvánnak ír filmzenét. Meséltem neki Tandoriról. Tudta az összes filmünkben szereplő versét, és azt is, hogy ki, mikor, melyiket zenésítette meg. Rövidre fogtam: - Egy szó mint száz, kéne egy kis zene! Nagyon gyorsan és nagyon baráti áron! – És Szabolcs három nap alatt megcsinálta, úgyhogy a diplomavetítés reggelére épp be tudtuk fejezni a filmet…
A vizsgán nagyon boldog voltam. Nem azért, mert a tanárok jókat mondtak. Hanem mert megcsináltuk, amit kitaláltunk. Létrehoztunk valamit, ami eddig nem volt, és most már van. És aki benne volt, az mind a sajátjának érezte, és 120 százalékot tett bele. (Na jó, a technikus csak 110-et.) Bár a pálya elején tartottam, éreztem, hogy ez egy ritka kegyelmi pillanat.
Pár nap múlva tartottunk egy stáb-bulit, ahová – micsoda megtiszteltetés! – Tandori is eljött. Vastag, fekete pulóverben a dögmeleg nyárban. Levetítettük a filmet. Jobban izgultunk, mint a vizsgabizottság előtt. Dezső egy szó nélkül végignézte, aztán könnyes szemmel egyenként megölelt mindenkit. Majd elővette a rajzfüzetét, az összes rajzot kitépte belőle, és szétosztotta kincseit a stábtagok között.
