A film francia plakátjaIzgalmas felvetés valamit a végéről nézni, újabb és újabb flashbackekből felfejteni az egészet. Noha mindez nem Ozon ötlete, a zseniális megvalósítás mindenképp az ő számlájára írható. Akár a témafelvetés. A rendező újra felvette a Vízcseppek a forró kövön fonalát, csak egész másképp. Az ott is megénekelt Fassbinder-féle szerelmi víziókat most egy harmincas pár mindennapjaiba oltotta. Mindezt olyan bravúrosan, hogy az egészen szimpla történet egy percre sem válik unalmassá, mert mindig újabb izgalommal kecsegtet. Ozon úgy tartja ébren kilencven percen keresztül a néző érdeklődését, hogy közben egyre többet mutat meg, de koncentrikus köreit nem előre, a jövő felé, hanem hátra, a múlt sötétjébe szélesíti. Tovább növeli saját kockázati tényezőit azzal, hogy filmjének sikerét voltaképpen két ember kezébe helyezi le. Kamerája, sőt maga a sztori is végig két arcra fókuszál. Az asszonyt alakító Valeria Bruni-Tedeschire és a férj bőrébe bújt Stéphane Freissre. És Ozon megint nem tévedett, úgy látszik a kétszereplős játszmákban verhetetlen. Színészei az első tapogatózó lépésektől az utolsó kétségbeesett, de lélektelen szeretkezésig „jelen vannak” a vásznon. Ahogy jelen van a házasság nagy misztériuma is. A szent kötelék életre szóló élhetetlensége.

Ozon abból az alapvetésből indul ki, hogy a szerelem egyszer megszűnik. No de miért szűnik meg? Valóban a hétköznapok zsigerelték ki, vagy a szenvedély elmúltával egyszerűen csak leolvadt a cukormáz, eloszlottak a rózsaszín ködök és fellebbent máya fátyla? Lehet, hogy két ember, aki közös sorsot választott, valójában nem is egymásnak teremtetett? Mindez azonban pusztán csak a sorvezető szerepét tölti be. Az igazi kérdések fel sem tétetnek. Mint ahogy azt Ozontól megszokhattuk, a gondolkodást ránk bízza, ő csak eljátszik a lélek adta lehetőségekkel. S ha már ezt teszi, hát nem akárhogy. Gondosan ügyel minden egyes részletre. A sikertelen házasságot öt kardinális pontba szedi: elválás, hétköznapok, a gyermek születése, az esküvő és a találkozás. Az időkerék visszafelé forog, tehát a feszültség elvileg minden egyes kockával csökken. Mivel azonban a nézőt egyre több információ jogosítja fel az ítéletalkotásra, a feszültséggel fordított arányban nő a nyugtalanság. Egyre biztosabbak leszünk a már látott végkifejlet szükségszerűségében. Mert Ozon még a legtökéletesebb pillanatokban is csepegtet némi kétséget: hősei sohasem alkotnak egységet, valójában végig idegenek maradnak egymás számára. A drámai fokozás eszközeként az öt felvonás különböző filmes ruhát kap. Pszichológiai kamarafilmből klasszikus francia, majd amerikai mozira vált, végül Rohmer nyári filmjeinek szárnyán elúszik egy sokat ígérő, de a film elején már meggyilkolt jövő felé. Az igazi kitolás éppen ez. Amikor már rég tudjuk, hogy a happy endnek semmi létjogosultsága, Ozon még felcsillant egy naplementényi reményt a látóhatáron. Persze addigra már tudjuk, hogy mindez csak illúzió, mint ahogy minden más is ebben a jelenségvilágban.