A Laika stúdió alkotói – akiknek olyan nagyszerű filmeket köszönhetünk, mint a Coraline és a titokzatos ajtó vagy a Kubo és a varázshúrok – az animációs filmkészítés „szent őrültjeiként” a CGI animáció és a generatív AI korában is kitartanak a stop-motion bábanimáció aprólékos, felfoghatatlan mennyiségű időt és precizitást igénylő módszere mellett. Történeteik ráadásul kerülik azt az infantilizáló, a gyermekeket bármiféle mélyebb érzelemtől megkímélni igyekvő stílust, ami például a fősodorbeli amerikai animációs filmekben gyakran tetten érhető.
A Laika-filmek atmoszférája gyakran sötétebb, gótikus regiszterben mozog, visszatérő motívum a halállal való elkerülhetetlen szembesülés és a gyászfeldolgozás küzdelmes folyamata (pl. Kubo), a terhelt szülő-gyermek kapcsolatok (Coraline) vagy a másságból eredő kirekesztettség állapota (ParaNorman). A Colin Meloy azonos című regényéből készült Wildwoodban mindezek együttesen köszönnek vissza, miközben a film elkészítésébe fektetett munka is minden korábbinál eszementebb méreteket öltött: a megfilmesítési jogok megszerzésétől 16 évig tartott elkészíteni a filmet, amiből csak a gyártási folyamat közel 7 évet vett igénybe.
A milliméterről milliméterre mozgatott, egyedileg megtervezett bábok mimikáját és arckifejezéseit például 142 ezer 3D nyomtatott, cserélhető arcmaszkkal hozták létre, az erdei vadon megteremtéséhez 728 egyedi fát készítettek el kézzel, 132 fizikai díszletett építettek fel, a stúdióban dolgozó ezer művész pedig olykor egyetlen másodperc elkészítésével egy teljes munkanapot töltött el. A megalkotott világ ehhez mérten immerzív és lélegzetelállítóan sokszínű, az ember szinte gyermeki csodálkozással merül el az erdei fantáziavilág részletgazdag kavalkádjában. És épp ebből kifolyólag roppant zavarbaejtő, hogy a Wildwood története – a felnőtt témák ellenére is – mennyire nélkülözi azt a kimunkáltságot, ami minden képkockáról árad.
Fotó: Mozinet
A kiskamasz Prue (Peyton Elizabeth Lee) és különc osztálytársa Curtis (Jacob Tremblay) napjaink Portlandjéből (amely város a Laika székhelye is) kerülnek át Az Áthatolhatatlan Rengeteg varázsvilágába, miután a lány egyéves kisöccsét egy hatalmas varjúraj elrabolja a játszótérről. Itt aztán az első dolog, amivel találkoznak egy csapat, a napóleoni háborúk korát idéző egyenruhában masírozó prérifarkas, akik ráadásul beszélni is tudnak. Veszélyekből és furcsaságokból pedig később sem lesz kevesebb. Ebben a világban ugyanis polgárháborús állapotok uralkodnak: a farkasok seregét egy Özvegy Kormányzóné-ként ismert boszorkány (Carey Mulligan) vezeti, ő raboltatta el Prue kistestvérét is, hogy feláldozza az erdő szellemeinek, cserébe azért, hogy visszakapja saját elvesztett kisfiát.
Az elnyomó boszorkány ellen azonban az erdei birodalom számos lakója fellázad az erdő mélyén élő banditáktól kezdve a madarak fejedelemségén át az erdő szellemeivel kapcsolatba lépni képes druidáig. Szép lassan persze kiderül, hogy Prue érkezése korántsem a véletlen műve és bár a lány csak az öccsét akarja megmenteni, kulcsszerep jut neki az erdei birodalom jövőjéért vívott háborúban.
A klasszikus kalandfilmes hős útja-struktúrán végighaladó történet nem sokat tesz azért, hogy a jól ismert dramaturgiai konvenciókat kijátssza. Bár ez önmagában nem lenne túl nagy gond, hiszen a fantasy műfaj legnagyobb klasszikusait sem a kiszámíthatatlan és sajátos cselekmény tette halhatatlanná, sokkal inkább a nagyszerűen megírt karaktereik és egyedi világépítésük által váltak lebilincselővé. A Wildwood szereplőiből azonban hiányzik az a személyesség és speciális nézőpont, ami lehetővé tenné, hogy érzelmileg mélyen kötődjünk hozzájuk és ne más híres fantasy-k hasonló figuráira asszociáljunk róluk.
Miközben a film elragadóan sokszínű, az ezerféle helyről átemelt motívumok nem válnak kellően sajátossá. Noha Prue szerethető főhőse a történetnek, utazásából hiányzik az a transzformatív erő, ami igazán más emberré tenné a kaland végére, a mellékszereplők pedig hiába kellően diverz és szórakoztató figurák a beszélő báránytól a marcona szakállas harcosig, ám túl könnyen beazonosítható, kiről mintázták őket.
Fotó: Mozinet
Például az Özvegy Kormányzóné még a drámai háttértörténet ellenére is egy az egyben megfeleltethető a Narnia Fehér boszorkányának: rideg és kíméletlen, farkasok állnak a szolgálatában és manipulatív eszközökkel próbálja saját oldalára állítani a főhőssel a varázsvilágba csöppent naiv kisfiút, miközben az ártatlanság szimbolikus figuráját akarja feláldozni saját céljai eléréséhez. De hasonló átfedések jellemzik az állatvilágot képviselő szereplőket és az embereket is, amin az sem segít, hogy nem csupán a történet, de annak tétjei is – a természetet saját pusztító törekvéseire felhasználó gonosz megállítása – túl sok elemet emel át a Narniából és a Vadon hercegnőjéből kellő személyes réteg hozzáadása nélkül.
Egyszóval a Wildwood sablonos cselekménye és sematikus karakterei nem kapnak kellően sajátos nézőpontot ahhoz, hogy ne jobban megírt párdarabokra gondoljunk közben. Ezzel együtt a film joggal érdemli meg a szakmai megdicsőülést és csak reménykedni tudunk benne, hogy a közönség is nagyobb érdeklődéssel fordul irányába az elkövetkező időszakban. Mert minden narratív gyengeségével együtt is egy különösen fontos időpillanatban mutatták be ezt az eposzi léptékű ambícióval megalkotott filmet.
Amikor a technológia nevében épp felélik a Föld erőforrásait, és ugyanezen szereplők a mesterséges intelligenciát felhasználva épp az emberi kreativitás és alkotói vágy ellen intéznek frontális letámadást, a Wildwoodhoz hasonló emberfeletti kitartással és találékonysággal létrehozott filmek egyúttal az ellenállás eszközeivé is válnak. Márpedig ellenállásra, akárcsak a Laika művészeihez hasonló elszánt humanistákra most nagyobb a szükség, mint talán bármikor, mert mi sem vagyunk kisebb veszélyben, mint az Áthatolhatatlan Rengeteg lakói.
A Wildwood: A tiltott vadon már látható a magyar mozikban a Mozinet forgalmazásában.
