A paradicsomi környezet azonban hamar a múlt elől való menekülés és a bizalmatlanság színterévé válik: Chris egyre nehezebben viseli korábbi tetteinek súlyát, ráadásul elhatározza, hogy emlékiratokban tárja fel a titkosszolgálat sötét ügyeit. Ez MJ számára elfogadhatatlan kockázatot jelent, ezért Lee-nek nemcsak egykori mentorára kell felügyelnie, hanem a főnöke egyre nyugtalanítóbb utasításaival is szembe kell néznie.
Martin McDonagh ezúttal sem tesz mást, mint követi a jól bevált receptjét, amelyből már 2004-ben is Oscar-díjat érő rövidfilmet kotyvasztott Six Shooter címen. És hiába telt el azóta 22 esztendő, és készült immáron öt egész estés film, az ízek vajmi keveset veszítettek intenzitásukból. A McDonagh-show megunhatatlan marad, amíg ennyire ízig-vérig emberi karakterek és mélységesen egyszerű, egyszerűségükben mégis mély párbeszédek szórakoztatják a közönséget.
A saját nívó megőrzésének, a sok kortársánál tapasztalható hanyatlás elkerülésének egyik, ha nem a legnagyobb titka, hogy McDonagh következetesen tartja a négy-öt év / egy film tempót. Ezzel egyrészt elegendő időt hagy magának, hogy minden alkalommal gondosan megmunkált nagy dobással térjen vissza, másrészt a filmjeit kedvelők éhsége is éppen akkorra éri el a csúcspontját, amikor terítékre kerül az újabb fogás.
A brit-ír alkotó tehát egyelőre nem válik önmaga paródiájává: jó arányérzékkel teszi a lábosba, majd keveri újra a korábban használt összetevőket. Kétségtelen azonban, hogy egyre közelebb kerül ahhoz, hogy túl messzire menjen: a Vadló Kilenc alaphelyzete talán a megengedhetőnél is jobban hasonlít az Erőszakikéra. Két erőszakos foglalkozású férfi, egy idegen helyszín, egymásnak feszülő személyiségek, egyre súlyosabb erkölcsi kérdések, valamint a bűntudat és a megváltás lehetősége köré épülő dráma.
És mindez még csak a nagy egész: a komolyabb probléma ott kezdődhet(ne), hogy az önismétlés a kisebb részletek szintjén is tetten érhető. Ilyen például az otthonról idegesen telefonáló főnök karaktere (Steve Buscemi azonban legalább annyira szórakoztatóan tud ideges lenni, mint Ralph Fiennes), az „Easter fucking Island” (a csúcsra járatott „fucking Brugge” után szabadon, inkább ártatlan főhajtásként), vagy éppen a törpeviccek (hasonlóan abszurdak, hasonlóan viccesek). Hiába az elemi szinten jelentkező önismétlés, ha a behelyettesített tartalom színvonala alig marad el az elődjétől. Márpedig McDonagh ebben vérprofinak mutatkozik.
Megint csak erkölcsileg ellentmondásos figurákból sikerül szerethető főszereplőket faragnia. Chris és Lee olyan karakterek, akik szörnyű dolgokra képesek, mégis emberiek és szórakoztatók: egyszerre kegyetlenek és sérülékenyek.
Sam Rockwell és John Malkovich pedig szinte minden jelenetben túllicitálják egymást. Míg a kutyaszemekkel néző, de a kíméletlenségben határt nem ismerő Sam Rockwell-féle karaktert már megismerhettük a Három óriásplakát Ebbing határában című filmben, John Malkovich új figura McDonagh univerzumában. Az általa megformált excentrikus, intellektuális archetípus azonban korántsem új a színész pályáján. De nemcsak ők, hanem a cameo szerepben feltűnő Tom Waits és a szintén brillírozó Steve Buscemi is olyan szerepkörben tűnnek fel, amely számukra is hazai pályát jelent.
Bár Buscemivel ugyanazon szervezet égisze alá tartoznak, a karakterek élesen elkülönülnek egymástól, és egy fontos tételre mutatnak rá: Chris és Lee nem azonosítható a CIA egészével, Buscemi karaktere viszont magát a szervezetet testesíti meg. Előbbiek képesek bűnbánatot érezni, és kritikusan tekinteni egykori bevetéseikre, saját tevékenységükre, miközben felettesük a CIA mint politikai hatalom romlottságát jeleníti meg. Az egyén így kerül szembe a szervezettel.
És ki tudja, talán a Colin Farrell–Brendan Gleeson-kettős után Sam Rockwell és John Malkovich párosa is egy filmeken átívelő együttműködés első állomásánál tart csupán. Ők lehetnek azok a férfiak, akik sokszor képtelenek nyíltan beszélni az érzéseikről, kötődésük pedig jobbára vitákban és egymás alázásában mutatkozik meg. Válogatott sértések ezek, és ami igazán jó hír, hogy Martin McDonagh a párbeszédek szintjén mindig képes újabb agymenésekkel előállni, John Malkovich számára pedig olyan lehetetlen eszmefuttatásokat ír, amelyek a film legemlékezetesebb pillanatai közé emelkednek.
Hiába a főszereplők közötti folytonos élcelődés, a hétköznapi gesztusok és a közös múlt mégis mélységet kölcsönöznek a kapcsolatuknak. Így itt is megjelenik valamennyire az a fajta férfibarátság, amelyre a A sziget szellemeiben egy teljes történetet épített a rendező-forgatókönyvíró. Most az állatszimbolikának szentel a korábbiaknál nagyobb figyelmet: az állatoknak és a karakterek hozzájuk fűződő viszonyának is fontos szerepük van abban, hogy az egyébként hidegvérű gyilkosokra érző lényekként tekintsünk. Míg például A sziget szellemeiben a szamár és a kutya, a Három óriásplakát Ebbing határában pedig az őz, addig itt a ló, a molylepke és a dinoszaurusz válik a szereplők valódi természetének tükrévé.
De nem csupán az állatok, hanem maga a helyszín is önálló szereplővé lép elő, szimbolikus, jelentéshordozó térré válik. A legutóbbi filmje után McDonagh ismét egy szigetre kalauzol minket, ezúttal azonban a A sziget szellemei szürke, ködbe burkolózó tájai helyett a napsütötte Húsvét-sziget kapja meg a maga montázsát, amely vizuálisan is hangsúlyossá emeli a helyszínt. McDonagh színei talán sosem voltak még ennyire életteliek és harsányak: a Wes Anderson-i élénk pirosak és sárgák mellett a sziget látványvilágát a meleg tónusú zöldek és kékek uralják, amelyek textúrái szépen megidézik a hetvenes éveket. A távoli helyszín színvilága és elszigeteltsége egyaránt éles kontrasztot alkot a titkosszolgálati munka erkölcsileg szennyezett világával.
És ha már kontraszt: Martin McDonagh egyik legnagyobb erőssége, a hirtelen hangulatváltás most mintha valamelyest veszítene az érzelmi töltetéből. Bár többször is sikeresen ránt le minket váratlan érzelmi mélységekbe, az összhatás mégsem ér fel a korábbi teljesítményeivel. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy állandó alkotótársa, Carter Burwell zenéjében ezúttal kevésbé érvényesül az a melankolikus báj, amely az Erőszakik vagy a Három óriásplakát Ebbing határában esetében olyan meghatározó volt, és amely még élesebbé, átélhetőbbé tette a karakterdrámát. Emlékezetes betétdalokban persze így sincs hiány.
Martin McDonagh ugyan a játékidő java részében biztonsági játékot játszik, és korábbi formuláit bújtatja új köntösbe, egyvalamivel mégis képes emelni a téten. Hiába helyezi valós történelmi események keretei közé a történetet, a kéziféket ezúttal sem húzza be: a fekete komédia ostora időnként a történelem valódi áldozatain, az események elszenvedőin is csattan, miközben persze senki más sem ússza meg szárazon (különösen éles a CIA működésének kifigurázása, amely a politikai szatíra műfajával is izgalmasan gazdagítja a filmet). Ha valakin, akkor Martin McDonaghon kár lenne számon kérni ezt a húzást. Sőt, az öncenzúra elutasítása melletti kitartásával csupán saját alkotói hitvallását erősíti meg. Akárcsak a karakterei, ő is ragaszkodik ahhoz, hogy a sajátos szűrőjén keresztül, a fekete komédia nyelvén értelmezze a világot.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni: az Erőszakik és a Vadló Kilenc dramaturgiája félelmetesen összecseng. A két film közötti többrendbeli hasonlóság bőséges muníciót szolgáltat az utóbbi vádiratához, a bemutatók között eltelt tizennyolc év azonban enyhítő körülményként szolgálhat. Ez persze még nem ad felmentést, de talán elegendő ahhoz, hogy a Vadló Kilencet szabadlábon engedjük védekezni. Az Erőszakik ugyanis egy korszakos mestermű. A Vadló Kilenc pedig egy újabb korszak újabb mesterműve lehet.
A filmet a III. Budapest International Film Festivalon láttuk, a magyar mozikba november 5-én érkezik a Fórum Hungary forgalmazásában.
