Érhető, hogy a rendszerváltás előtt nálunk miért nem készülhettek hasonló, valós politikai botrányokból merítő alkotások, hiszen az állami cenzúra még a Rajk-perre közvetetten utaló A tanút is évtizedekre dobozba száműzte. Ugyanakkor azt is egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy a rendszerváltást követően hányszor fordult elő, hogy egy hazai filmben egyáltalán szóba került az aktuális politikai helyzet. Valódi politikai szereplők az elmúlt években is legfeljebb történelmi perspektívában bukkantak elő (például Kun Béla az Árulókban, Kádár a Drakulics elvtársban, vagy Nyikita Hruscsov a Lajkó - Cigány az űrben-ben), esetleg nosztalgikus háttérelemként (Antall József beszéde a Rossz versekben).
Mózes András és Bánovits Vivianne / Fotó: Megafilm
Ehhez képest tényleg egyedülálló (Dézsy Zoltán Elment az öszöd című, kisköltségvetésű szatíráját leszámítva), hogy az Elk*rtuk közvetlenül Magyarország politikai helyzetét a mai napig meghatározó, 15 évvel ezelőtti eseményekre épül, karakterei között jelenleg is aktív politikai szereplőket vonultat fel. De ahelyett, hogy megveregetnénk a hátát a bátorságáért, figyelembe kell vennünk, hogy a fikciós, de “valós esemény alapján” felirattal indító film a 2006 őszének homályos foltjait nem bizonyított tények alapján, hanem konspirációs teóriákkal magyarázza.
Mindez tökéletesen összecseng a jelenleg folyó kormányzati kampány narratívájával, és nagyjából annyira kiegyensúlyozott olvasata az eseményeknek, mintha a Sajtóklub egyik vendége adná azt elő. A film egyszerű választ kínál az őszödi beszéd kiszivárgásának körülményeire, az erőszakba forduló tévéostrom és október 23. hátterére, valamint az általános rendőri brutalitásra. Bűnösöket és egyértelmű főbűnőst nevez meg, akik a legapróbb részletekig megtervezték az eseményeket. Mintha a YouTube-on áttekerhetetlen Gyurcsány Show-hirdetések moziváltozata lenne, itt is mindent és mindenkit az egykori miniszterelnök irányít a háttérből.
Ezt a “Na most jól figyelj ide, mer’ elmondom hogy mennek itt valójában dolgok”-típusú, részletes magyarázatot a film egy pontján két cigisdoboz és egy marketinges példa segítségével adja elő a központi karakter (Bánovits Vivianne) főnöke, Hann Endre politikai tanácsadó (Bokor Barna) miután belekeverte őt a kiszivárogtatásba. Nem lepne meg, ha Bendi Balázs forgatókönyvírónak először ez a részletes, világmagyarázó monológ lett volna meg, majd eköré kezdte volna felhúzni egy önálló politikai krimiként nem túl ütős történet papírvékony falait.
Fotó: Megafilm
Főhőse, Réka, a közvéleménykutató rémesen unalmas karakter, aki sodródik az eseményekkel, a film kétharmadában a fő motivációja, hogy megőrizze a saját munkáját. Pálfordulása után elképesztően inkompetens whistelblowernek bizonyul, aki még egy böngészőablakot sem képes bezárni maga után, ha az éj leple alatt behatol egy irodába, és mindig szép türelmesen el kell neki magyarázni, hogy milyen sötét üzelmek folynak a háttérben. Bánovits Vivianne kikerekedett szemekkel csodálkozik rá az új információkra, és leginkább ezt a folyamatos naivitást adja hozzá a figurához. Pedig a végső üldözési jelentre már el kéne hinnünk róla, lelkiismerete elszánt akcióhőst csinált belőle, aki egy statisztikusba oltott John McClane-ként akár üvegszilánkokon is mezítláb tapos, csak hogy közreadhassa az igazságot.
Legalább ennyire hiteltelen párosuk Mózes Andrással, aki a főhős MTV-ben dolgozó pasiját alakítja. Nándit ugyanúgy csak a saját, sokkal kevésbé sikeresebb karrierjének építése hajta az igazság felderítésében, a Pappa Piából ismerős színész pedig mintha nem egészen lenne jelen, szövegeit még a tévéostrom vagy egy autósüldözés közben is olyan átéléssel adja elő, mintha mondjuk egy porszívó használati útmutatóját olvasná fel.
A film Gyurcsány Ferenc és körének felelősségét maximálisan felnagyítja, ugyanakkor nagy csalódásra pont “Fletó” az egyetlen, aki nem színész által eljátszva, csak archív tévés bejátszások során, Kálmán Olgával összezárva jelenik meg. Viszont minden ponton egyértelműsítik, hogy tőle származnak a parancsok. Függöny mögött bujkál, beosztottjaival csak feleségén, (nemrég még esélyes ellenzéki miniszterelnök-jelölt) Dobrev Klárán keresztül kommunikál.
Fotó: Megafilm
A látható ellenség kiemelt szerepe így Gubás Gabinak jut, aki tényleg a film fénypontja. Fekete rúzzsal és hideg modorával akár akár egy női Bond-főellenség is lehetne, a “járulékos áldozatok” nem érdeklik, és simán pribékeket küld bárkire, aki útban van. Azt is elhinnénk róla, hogy egy pizzéria alatt csecsemőkkel kereskedik. Dobrev Darth Vaderjeként Szilvásy György (Bede Fazekas Szabolcs) funkcionál, aki egy szolgálati kocsi hátsó üléséről még az egész városon átívelő autósüldözést is levezényel.
Nem világos, hogy a rendezői feladatot az egyetlen nagyjátékfilmet, egy itthon soha be nem mutatott vígjátékot (The More You Ignore Me) jegyző Keith English az angolságán túl mivel érdemelte ki. English rendezési stílusában nehéz igazán markáns jegyeket találni, azon túl, hogy szépen levezényelte a tévéostrom újrajátszását. Azonban a 2006-ban készült felvételeken és fotókon megörökített, tomboló tömegek és vérszemet kapott rendőrök támadásai, az általános káosz nem köszön vissza teljes erővel.
Bár az események párhuzamosan játszódnak tüntetésekkel, a szereplők néha átrohannak a tömegen vagy maguk is a rendőri brutalitás áldozataivá válnak, az önmagából kifordult város érzete nincs kellőkép megteremtve. Sehol egy betört kirakat, felszedett utcakő, terjengő könnygáz felhő, egyedül a tévészékház előtt lángol pár kocsi. Josep M. Civit katalán operatőr többnyire rendes munkát végez, van néhány érdekes beállítása, és látszólag még jobban lenyűgözi a parlament belső tere, mint a csillogó szemmel belépő főhősnőt, akinek egyetlen ügyes húzása, hogy szerez magának egy belépőt.
Fotó: Megafilm
Az Elk*rtuk egy tisztességes iparosmunka, de épp ezért nem érződik rajta, hogy bárkinek igazán benne lett volna szíve, az ötlegazdákat leszámítva. Feszültséget viszont a politikailag motivált üzenete sokkal inkább okoz a nézőben, mint bármely fordulata. Kortárs politikai krimire szükség lenne itthon is, hiszen közelmúltunk és a jelenünk is bővelkedik a feldolgozatlan, ki nem beszélt, betokosodó társadalmi traumákban, politikai botrányokban.
Az Elk*rtuk viszont nem ezt a feladatot teljesíti. Arról igyekszik meggyőzni a nézőt, hogy Gyurcsány és köre hogyan próbálta becsapni az országot, miközben nem bizonyított vádakat állít be valóságként. Hiányoznak belőle a nüanszok, a múltat szigorúan egy összeesküvés-elmélet keretei között értelmezi, egy kampányhirdetés szerepét vállalja magára, amelyet mozifilm köntösébe bújtattak. És még csak titkot sem csinál belőle.
