Magdali Alexandra ‘Szani’: Először Mátéékkal láttam, utána Szarajevóban, a Verziós volt a harmadik. A szarajevói vetítést nagyon jól éltem meg, nem szorongtam, a lányok viszont nagyon, nem is értettem, hogy miért van bennük ekkora belső feszültség. Én tegnap éltem át ezt, most sokkal többről szólt. Ők viszont most voltak felkészülve, és ugyanúgy átsegítettek engem azon, amin én őket Szarajevóban. Máshol vagyok most mentálisan, itt volt rengeteg barátom, egy teltházas magyar közönség előtt teljesen más részleteket vettem észre, sokkal jobban meghatódtam. Potyogtak a könnyeim, akkora katarzis volt a vége, ahogy egymást ölelve ledőltünk a földre.
Milyen volt elsőre látni?
M.A.: Addigra 2-3 év eltelt a forgatás óta, tök másra számítottam, egy csomó jelenet nem volt benne. Teljesen más élmény volt, Láng Szandival és a Mátéval néztük, nem kellett annyira kitárulkozni a nagyvilág előtt. Nem tudtam még, hogy mi lesz belőle.
Kőrösi Máté: Ami megmaradt nekem, hogy a film 20. percében jártunk, amikor rám nézett a Szani, és azt mondta, hogy “Te most tényleg egy ilyen hülye picsát csináltál belőlem?” Mondtam neki, hogy fontos része, hogy az elején ezt érzed.
M.A.: Igen, kicsit attól tartok, hogy mindenki egy hülye picsának tart majd, aki csak káromkodik. És természetesen be van vágva az összes káromkodás.
K.M.: Azért irtottunk belőle egész sokat.
M.A.: Amit sikerült felfognom, hogy ha ez az énem nem lenne, aki ott volt a filmben, akkor most egy teljesen másik ember lennék, és nem szabad szégyellnem azt, ahogy akkoriban viselkedtem, mert ez mind hozzásegített a felnövésemhez és a fejlődésemhez.
Emese, Tina, Szani
Szarajevói közönség és a magyar közönség reakciói közt tapasztaltatok valami különbséget?
M.A.: Szerintem a külföldi közönség is jól reagált a vicces részekre. Ott a covid miatt nem volt teltház, teljesen más atmoszféra volt. A verziós premier eszméletlen volt, olyan hosszasan tartott a nevetés és a meglepődés, egy csomó mindent nem is hallottak.
K.M.: Amikor azt mondod, hogy “Orbán, engem nem baszol át”, ott olyan hosszú nevetés volt, hogy lemaradtak az egyik legjobb poénról.
M.A.: Igen, amikor fáj a lábam a cipőben, és megkérdezi Máté, hogy miért hordom, erre azt mondom, “Hát mert kurva jól nézek ki”. Azt például elvesztették.
K.M.: Mindig féltem attól, hogy a külföldi közönségnél jóval kevésbé fog működni a film, mert nagyon verbális és kevésbé vizuális, és az ilyen típusú filmek kevésbé szoktak működni kint, mert a sok olvasásban elfárad a néző, nem tud másra odafigyelni, a poénok nem mindig jönnek át a feliratban. De így is 99%-ban értették a filmet, és értő kritikák születtek róla.
Szani, te hogy emlékszel vissza a Mátéval való első találkozásodra?
M.A.: Bejött egy full random srác a suliba és mindenki sutymorgott, nem tudtuk, hogy ő egy új diák, vagy hogy mit csinál itt. Kiderült, hogy rendező, és forgatni szeretne valakiről egy filmet. Erre felcsillant a szemem, hogy film? Szereplőket keres? Ott akarok lenni. Nem akartam direktben rátolni magamat, hanem megkörnyékeztem, játszottam magamat, hogy én tök jó főszereplő lennék.
K.M.: Amikor bementem a suliba, elmondtam a szövegemet, aztán valaki eljött mellettem, és azt mondta “én amúgy kurvajó főszereplő lennék”. Ez a Szani volt. Nem reagáltam rá semmit.
M.A.: A mi részünkről Tinával és Emesével irányított is volt, kitaláltuk, hogy mi vagyunk a suli dívái. Közvetlenül a film elején kerültünk ilyen szoros baráti kapcsolatba. Tisztán emlékszem arra a jelenetre, amikor kint cigizünk, Máté meg befejezte mindenkivel a beszélgetést, és tüzet kért tőlünk. Mi már ott tudtuk, hogy itt valamit el kell adni.
Magdali Alexandra ‘Szani’
Miért érezted azt, hogy szerepelni szeretnél?
M.A.: Sokszor mondta anyukám, hogy színésznek kéne lennem, kiskoromban nagy drámakirálynő voltam, mindig enyém volt az utolsó szó, minden helyzetben el tudtam magamat sírni, hogy manipuláljak valakit. Modellfotózásra is vitt, de én eszméletlen kellemetlenül éreztem magam, nagyon fiús voltam. Amikor jött ez a lehetőség, gondoltam kipróbálom magam abban, amit anya szeretett volna. Párhuzamosan a filmmel Tinával szerepeltünk a FosztóKÉPZŐ című színházi darabban, ahol szintén az életünket meséltük el, egy kicsit más szemszögből. Ez párhuzamosan ment Máté filmjével, azt éreztem, hogy kétféle dolgot is megmutatok anyának.
Háromnegyed évig tartott a forgatás, érezted bármikor, hogy túl sok, hogy nem tudod mire vállalkoztál?
M.A.: Volt, hogy egy hétig nem beszéltem Mátéval, nem reagáltam a hívásaira, kábé azon voltam, hogy letiltom.
K.M: Letiltottál. Nem csak azon voltál, le is tiltottál.
M.A.: Igen, soknak éreztem az egészet. Nem tudtam, hogy mit kapok ebből, sokkal fontosabb dolgokra kellett koncentrálnom, mint az érettségi vagy a munkám. Hogy ebbe még egy kis bohóckodás, ez a forgatás is benne legyen, amiben nem csak ő követ minket egy kamerával, hanem még én csináljak neki felvételeket. Akkor azt éreztem, hogy kapd be Máté.
K.M.: És ezt meg is mondtad.
Máté a film negyedik főszereplője. Ti észrevettétek ezt a váltást, elkezdett többet mesélni a kamera mögött? Kommunikálta felétek, hogy ő is benne lesz?
M.A.: Szerintem nem ő rakta bele magát. Mi nem tudtuk, legalábbis én nem tudtam hogyan készül egy dokumentumfilm, maximum olyat láttam előtte, ami állatokról szól. Megmutatta a filmjét az anyukájáról, és abból nagyjából megértettem, hogy mi is ez. Mi viszont annyira közel éreztük őt magunkhoz, hogy akármennyire is akartuk, nem tudtuk nélkülözni, nem tudtunk nem hozzászólni. Szerintem így csöppent bele, érezte, hogy szükségünk van rá, hogy nem csak egy filmes, aki követ minket, hanem egy barát, egy nagy testvér, aki szerves része az egésznek.
K.M.: Sokat mondtam nekik, hogy ne nézzenek a kamerába, ez a legelején így is volt. Az első két hétben még az volt a fejemben, hogy egy megfigyelő, objektív filmet csinálok. De kiderült, hogy ez nem lehetséges a lányokkal, mert folyamatosan kibeszélnek hozzám. Közben én is folyton változtattam a saját megközelítési módomat, és idővel éreztem, hogy jó ha nem vagyok ezzel kapcsolatban szigorú, lesz ahogy lesz, majd természetesen kiadja magát.
M.A.: Amikor már kezdtük megszokni, hogy nem nagyon szabad hozzá beszélni, és ő se kommunikál velünk, akkor váltott, és ez össze is zavart minket. Most akkor komolyan vagy játékosan csináljuk? Belefér ez a dokumentumfilm műfajába? Ilyen kérdéseket vetett fel bennem.
K.M.: Az a döntés, hogy ennyire erőteljesen benne vagyok jóval később, már a forgatás után egy-másfél évvel később került bele. Végigcsináltuk a teljes Sarajevo Rough Cut Boutique fejlesztői workshopot, és ott kaptunk sok kommentet arról, hogy mi a jó és mi hiányzik a filmből. Akkor döntöttünk a narráció mellett. Muszáj volt a történet mesélőjévé válnom, hogy végig követhető és átélhető legyen, mert fél év alatt óriási fordulatok történtek, és én is folyamatosan változtattam. Volt egy koherensnek nehezen nevezhető anyag, és kellett valami, ami összetartja.
Te is érezted néha, hogy túlvállaltad magad?
K.M.: Egy szereplőről is nagyon nehéz dokumentumfilmet csinálni, én egyből hármat kaptam, nem is akármilyet, utána jöttem én negyediknek. Nem volt egyszerű, mert közben azzal is küzdöttem, hogy hogyan lehet úgy forgatni, hogy ők is élvezzék és érezzék, hogy van értelme. Ne legyen túl sok, de közben én is eleget tudjak forgatni, nekem is meglegyen a film. Ez egy folyamatos játék volt közöttünk, hogy ki hogyan enged a másiknak.
A beszélgetés ezen pontján elköszönünk Szanitól.
Máté, mi már az ELTE BA óta ismerjük egymást, emlékszem, hogy akkoriban főleg fikciós kisfilmeket csináltál. Mikor eveztél át a dokumentumfilm felé?
K.M.: Sokáig csak a fikció érdekelt, amikor elvégeztem a BA-t, két komolyabb kisfilmem volt: az egyik a Dömdödöm, amivel megnyertük az Ottlik kisfilmes pályázatot, a másik pedig a Szuper, amit Szalai Márk operatőrrel készítettünk. Amikor elvégeztem a BA-t, egyszerre jelentkeztem az ELTE spec gyakos mesterszakára, és az SZFE-re, az akkor induló 6x6-os osztályba. Nagyon nem bíztam magamban, de szép lassan eljutottam az utolsó fordulóig, ott viszont kiestem. Azon a nyáron Dániába utaztam epret szedni, és kint találkoztam a nagybátyáimmal, akik amúgy Pécsett csinálnak utcaszínházat, és felkértek, hogy az egyik színházi munkafolyamatukat dokumentáljam. A velük való beszélgetés és ez a forgatás tolt először a dokumentumfilm felé. Sok filmet néztem előtte is, jártam a BIDF-re és a Verzióra, de most először fordult meg a fejemben, hogy alkotóként is izgalmas lenne. Aztán a spec gyakon Pálos Gyurival rengeteg gyakorlatunk volt. Az első év közepén, egy nappal a felvételi határidő előtt adtam be a jelentkezést a DOK.MA-ra, a két éves dokumentumfilmes mesterszakra.
Enyedi Ildikó mondta a partizános interjújában, hogy amikor ő felvételiztetett, mindig attól félt, hogy amikor nem vett fel valakit, akkor azt sok jelentkező talán úgy vette, hogy soha nem is lesz belőle filmrendező. Te is így élted meg, amikor nem vettek fel az akkori 6x6-os osztályba?
K.M.: Visszagondolva ez volt a lehető legjobb dolog, ami történt velem. Óriási csalódás volt, kerestem a válaszokat, hogy miért nem vettek fel, de ma már tisztán látom. Fogalmam sem volt, hogy miért akarok filmeket csinálni. Az egész felvételi alatt bizonytalan voltam, általában az vagyok. Azt gondoltam, hogy akkor vagyok magabiztos, ha azt mutatom, hogy tudom, mit akarok, ezért minden kommentre elutasítóan reagáltam. Utólag mesélte Szász János és Janisch Attila, hogy azt érezték, taníthatatlan vagyok. Miközben azért mentem oda, mert arra vágytam, hogy segítsenek és mondják meg, milyen irányba menjek. Biztos vagyok benne, hogy ha ott felvettek volna, az nem tett volna jót, mert ahelyett, hogy elgondolkodtam volna, hogy miért szeretném ezt csinálni, egyszerűen elhittem volna, hogy az vagyok. Kellett ez az egy év, hogy helyre jöjjön a fejemben. Így találtam rá a dokumentumfilmre.
Édesanyádról és édesapádról is forgattál már egy-egy dokumentumfilmet. Mennyire volt nehéz családi körben forgatni, mennyire volt magától értetődő?
K.M.: Szeretem a személyes dokumentumfilmeket, Alan Berlinertől a First Cousin Once Removed az egyik kedvencem. Pálos Gyuri is ebbe az irányba tolt minket, sok feladatnál nagyon piciből, személyesből kellett elindulni. Apukámról az ELTE-n forgattam, de végül az lett a felvételi filmem is a DOK.MA-ra. Nagyon szerettem az ELTE-s évfolyamunkat és örülök, hogy bekerültem az SZFE-re, de sajnálom, hogy kikerültem abból az alkotó közösségből. Most kezdek ebből az egészből kicsit feleszmélni. Suli, Dívák, elcsúszott diploma, a verziós premieren holdkórosként mozogtam. Ott volt az egész családom, rengeteg barát és random ember, iszonyat nagy szeretetet kaptunk, csak tévelyegtem közöttük.
Látsz arra bármi esélyt, hogy visszatérsz a fikcióhoz?
K.M.: Nincs a fiókomban forgatókönyv, néha amikor valami erős filmélmény ér, akkor feltámad bennem a vágy, hogy vissza kellene térni hozzá. De ha őszinte vagyok, egy fikciós film rendezői pozíciója és a nagy stáb élménye nem hiányzik nekem. Sokat szorongtam ezzel kapcsolatban, amikor kerestem a rendezői identitásomat. Ez még mindig megvan bennem, félnék ettől a helyzettől. Nemrég Botos Dani diplomafilmje, a Valami történjen forgatásán a rendező munkatársa voltam, ami hálás szerep, csak belepofázhattam a dolgokba és nem volt semmi felelősségem, Daninak meg jól jött egy külső szem. Izgalmas volt látni hogy csinálja más, sokat tanultam tőle. Kedvet kaptam hozzá, hogy megint kipróbáljam magamat, de annyi dolgom van, pénzt is kell keresni, szabadúszó videósként dolgozom. Annyira kevés idő marad saját projektekre, hogy nagyon meg kell válogatni, mivel akarsz foglalkozni. A Dívák 3 évig tartott, hosszú és kimerítő volt, ha csak egy kicsit is kevésbé lett volna fontos nekem, belekattantam volna. De jó dolgok történtek velünk, bekerültünk workshopokra, beszállt az HBO, ezek átlendítettek a nehéz szakaszokon.
Láng Szanditól, a barátnőmtől (aki a film csodás vágója) kaptam egy tarot kártyapaklit és egész sokat vetek magamnak. Sokszor jönnek ki olyan lapok, amik arra biztatnak, hogy muszáj most egyet hátralépni, egy kicsit pihenni és ránézni az életemre. Nem akarok most új projektet, most leszek 30, meg akarom nézni, hogy mi történt és megadni a lehetőséget, hogy ne is filmezzek most egy ideig, talán soha többé, ki tudja. Rá kell jönnöm, hogy mire érdemes időt szánni, szerintem a covid ezt a gondolatot sok emberben felerősítette. Amit most látok, hogy értelme van, az a tanári pálya. Ha biztonságosan meg lehetne élni belőle, magabiztosabban mennék ebbe az irányba.
Most is tanítasz valahol ugye?
K.M.: Igen, egy fantasztikus helyen, a Vörösmarty Gimnáziumban. Média órát tanítok, heti egyszer, 3 órás blokkban. Egyiken filmklubozunk, a másikon pedig felvételi előkészítőt tartok egy szűkebb csoportnak.
Miket vetítesz nekik?
K.M.: Az első film a Xavier Dolan Mommyja volt. A film után először csak zokogó fiatalokat láttam, azt éreztem, hogy talán túltoltam. De utána az egyik lány odajött, hogy fél órája azon gondolkodik, hogy ez lett most a kedvenc filmje. Ez annyira jó volt.
Honnan jött a felkérés?
K.M.: Alkalmazott melót csináltam nekik, a covid miatt nem tudta élőben előadni az egyik vizsgamunkáját a drámás osztály, és én mentem kamerázni. Az igazgatóhelyettes megkérdezte, hogy nem gondolkodom-e tanításban. Mondtam, hogy a legjobb embernél kopogtat, mert egy éve el akarok indulni ebbe az irányba.
Mi alapján választod a filmeket, amiket vetítész nekik?
K.M.: Egyelőre megérzések szintjén viszem a filmeket. A Mommy után az Én, Earl és a csaj aki meg fog halni volt, utána meg az Anomalisa, ami bevállalós volt. Van benne egy húsz perces szexjelenet két bábu között, az egyik csaj mondta, hogy bátor a tanár úr, hogy egy csapat 16 évesnél bevállalt egy ilyen filmet. Nagy beszélgetés volt utána, megosztotta őket. Most jön a negyedik film, a Donnie Darko, ami az egyik kedvencem. Fontos szempont, hogy olyanok legyenek, amikkel amúgy nem találkoznak, se a suliban, se maguktól.
Szani elmesélte a nagy találkozást, engem az érdekelne, hogy miért pont a Belvárosi Tanodába mentél alanyt keresni a filmedhez?
K.M.: Fiatalokról akartam filmet csinálni, az érettségi előtti időszakról és az azutáni nyárról, és nem egy hagyományos gimnáziumban akartam keresgélni, hanem egy olyan helyen, ahol kiélezetebben jelen vannak a felnövéssel járó és tanulási problémák. Sokat gondolkoztunk ezen Gelléri Palival, aki a film dramaturgja volt. Egyik nap véletlenül elsétáltam a Tanoda előtt és kint cigiztek a tanulók, akik nagyjából mind beleillettek abba, amit elképzeltem. Felvettem a sulival a kapcsolatot, mondtam, hogy szeretnék körbenézni, nagyon jófejek voltak. Két nappal később már ott voltam, mondtam, hogy egy diplomafilmhez keresek szereplőt, és ha valakit érdekel, beszélgessen velem. Két óra után kimentem cigizni, odamentem a lányokhoz tüzet kérni. Kiderült, hogy mindhárman idén fognak érettségizni. Tetszett, hogy külsőleg különböző szubkultúrába tartoznak, lefotóztam őket, majd aztán mondták, hogy amúgy mi vagyunk a suli dívái. Van ebben egy marketing akció, amit a Szani is mondott, de ezen ott nem gondolkoztam. Hazafelé menet rápörögtem, hogy mennyire iszonyatosan jó lenne csinálni egy dokumentumfilmet, ami három húszéves lányról szól és az a címe, hogy Dívák. Ez az egyetlen, ami az elejétől fogva nem változott.
A köztük lévő dinamika mennyire volt számodra az első perctől kezdve egyértelmű?
K.M.: Szani a leghangosabb, aki felvállalja, hogy ő a főszereplő, de azt hiszem, hogy pont a legcsendesebb, Tina tartja össze a csapatot. Ő van a legjobb kapcsolatban a másik kettővel, ő tartja össze ezt a hármast. Tényleg akkor kezdtek el jóban lenni, amikor elkezdtem forgatni. Nem akarok túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítani magamnak, de fontos csoportidentitás képző ereje volt, hogy készült róluk egy film. Mivel nem egy hagyományos baráti társaság, ezért egész jól megoszlanak a szerepek, nem éreztem, hogy bárki a vezér lenne.
Hogy nézett ez ki technikailag? Háromnegyed éven keresztül minden héten többször rendszeresen mentél hozzájuk, vagy ők rádcsörögtek, ha történt valami?
K.M.: Az elején forgattam az iskolában, külön pedig a mellette lévő kávézóban találkoztunk, akkor már oda is vittem kamerát, a filmben is benne van ez a jelenet. Mivel hárman vannak, lehetetlen volt lépést tartani velük, Palinak jutott először eszébe, hogy kérjünk tőlük videonaplós bejelentkezéseket. Még az is lehet, hogy használjuk a filmben, ha nem, akkor csak naponta kapunk tőlük információkat és épülhet a fejünkben a történet. Azt mondtam, hogy szóljanak, ha valami fontos történik, amit érdemes leforgatni és szívesen megosztanák velem, és volt, hogy én hallottam tőlük a videókban valamit, és rákérdeztem, hogy mehetek-e.
Mondtad, hogy kifejezetten érettségi előtt álló diákot kerestél. Miért? Benned erősen él az érettségi emléke?
K.M.: Az érettségi ad a történetnek egy dramaturgiai ívet, amihez nem kell sok mindent előre kitalálni, mert ez alapból hoz magával egy erős változást. Ez volt a legfontosabb, hogy adjon egy fordulópontot, és az utána lévő nyár pedig egy lezárás, egy furcsa lebegés felnőtt és kamaszlét között. Én amúgy nagyon visszavágyom abba a gimis időszakba. Valahol én is szartam a tanulásra, négy évig kézilabdáztam, volt egy erős sportolói identitásom, akkor kerültem be a felnőtt csapatba. Egy hónappal az érettségi előtt szakadt el a keresztszalagom, emiatt tudtam rendesen felkészülni az érettségire, és éppen annyi pontom lett, amivel bekerültem az ELTE-re. Ha nem kerülök be, akkor soha nem kezdek el filmezni, gimiben nem volt hozzá közöm. Az egyetem iszonyat izgi kaland, minden új volt, egy csodálatos élmény.
A Dívák és Máté a Verziós premieren
Láttam, hogy a lányokkal készült egy közös tetoválásotok is.
K.M.: Életem első tetoválásához a lányok kellettek, mind a négyen a karunkra varrattuk a plakáton lévő síró felhőt. Szani azt mondta előtte, hogy napokig azon gondolkodott, hogy melyik karjára kérje, mert neki az egyiken a családdal kapcsolatos tetoválások vannak, a másikon pedig a random egyéb dolgok. Végül a családi karra kerültünk, annyira fontos neki a film. Nekik több tetoválásuk is van, csak én voltam tetkószűz. Régóta gondolkoztam rajta, de ennél megfelelőbb nem is lehetett volna az első. A Dívák a legfontosabb dolog, ami eddig történt az életemben. A premier előtt a fél napunkat a tetováló csajnál töltöttük, ennek volt este egy összetartó energiája. Ott érkezett meg nekem ez az egész, ennek így van igazán értelme. Nem a kész film a lényeg, hanem ami ezalatt a lányokban lezajlik.
Az HBO hogyan kapcsolódott be a filmbe?
K.M.: A filmet abból a kétmillió forintból csináltam, amit a suliban kaptunk a Filmintézettől, aztán elkezdtünk egész estés filmet fejleszteni belőle, pitchekre jártunk és vágtunk. Pénzünk már nem volt, de közben bejutottunk a Rough Cut Boutique-ra, végignyomtunk egy intenzív workshopot, ahol mindig újra kellett gondolni, minden szabadidőnkben ezzel foglalkoztunk, miközben próbáltunk valamiből megélni. A Rough Cut utolsó etapján ott volt Hanka Kastelicova az HBO Europe executive producere, aki végigkövette a fejlesztést, aztán leadta a drótót Závorszky Annának a magyar HBO-nál. Ő megnézte az utolsó vágatot, és Angyalosy Eszterrel leadtunk az HBO-nak egy átdolgozott treatmentet, akkor találtuk ki a narrációt, a személyes jelenlétemet. Tetszett nekik, és kaptunk pénzt arra, hogy befejezzük.
Az HBO-nak nem csak a pénzügyi támogatást köszönhetjük, hanem a bizalmat is, amiért nagyon hálás vagyok. Ebben a filmben sok esetlenség van, van egy amatőrfilmes bája. Féltem attól, hogy ha bekerül ebbe a profi rendszerbe, akkor ki fogják ezt irtatni velünk, amit a film lelkének gondolok, de nem ez volt. Az elejétől partnerek voltak abban, hogy a filmnek ilyen a hangvétele, ez a formája. Elsőfilmes alkotók vagyunk, de bíztak bennünk, hogy végig tudjuk csinálni, jó pontokon jó tanácsokat adva terelgettek minket.
Bartha Márk, Láng Alexandra és Kőrösi Máté
A zene és az animáció mikor került bele?
K.M.: A zenét Bartha Márk csinálta, fantasztikus munkát végzett. A legelejétől kezdve tudtuk, hogy ő csinálja a zenét, de nem fogalmaztuk meg, hogy milyennek kéne lennie. Amikor először elküldte a saját interpretációját, kiderült, hogy nagyon másra gondolunk. Volt olyan pont, amikor majdnem elköszöntünk. Nem volt köztünk konfliktus, de éreztük, hogy valami nem stimmel. Kimentünk a Margitszigetre, én vittem egy kis pálinkát, olyan volt, mintha egy szakításra készülnék. Onnan aztán úgy jöttünk el, hogy biztosan együtt fogjuk csinálni a filmet. Az animációt Ásmány Zoli csinálta, akivel előtte egyetlen egyszer találkoztam, de éreztem, hogy egy díva-kompatibilis ember, és igazam volt. Necz Balázsnak, a friss diplomás hangmesternek is ez volt az első egész estés filmje, és hát nem volt könnyű dolga az általam felvett problémás hanggal, de csodát csinált, tökéletes lett.
Az összes embernek hálás vagyok, aki ebben dolgozott, mert sokkal több munkát raktak bele, mint amekkora büdzsénk volt. Fontossá vált az életükben a film, lelkesedésből dolgoztak, és sokat jelentett ez az energia. Csukás Bori is fiatal producerként elképesztő profi munkát végzett, a semmiből egy HBO által támogatott film lett, a vágó, Láng Alexandra nélkül pedig nem valósult volna meg. Lassan tíz éve együtt vagyunk, nála jobban senki nem ismer. Sokáig szégyelltem a bénán felvett jeleneteket, a hibákat, és ő mondta, hogy hülye vagy, ezek a legjobb részek, ezeket kell felvállalni. Még nem is végzett az egyetemen, amikor vágtuk a filmet, de elképesztően profi munkát végzett. Az összes külföldi kritika megemlíti a vágást, itthon is dicsérik. Nagyon szeretem, hogy Angyalosy Eszteren és Oláh Katán kívül mindenki elsőfilmes, tudtuk egymást támogatni, és ez a lelkesedés és naivitás bele tudott kerülni a filmbe. Tök mindegy, hogy milyen lett a végén, jó volt együtt csinálni.
A Dívák elérhető az HBO GO oldalán.
