Lakatos Róbert: Periférián is lehet jól élni, értelmesen élni

A kettő egyszerre jött, amikor megtudtam, hogy egyesek ki akarnak tenyészteni egy erdélyi magyar kutyafajtát. Gondoltam, hogy ez egy rakás nehézségbe fog ütközni, ekkor jött az ötlet, hogy ezáltal meg lehet mutatni azokat a problémákat, amikkel mi küzdünk. Úgy külső problémákat, ami törvényekből és szabályozásokból következnek, mint belső problémákat, hogy például a legjobb egyedeket ivartalanítják. Ez a téma nagyon tetszett, hiszen ha a legjobbak kutyákat kiherélik, akkor nem azok örökítik tovább a génjeiket, és ez olyan, mint a társadalmi kontraszelekció.

Ha a kisebbségi lét a téma, azt jobbára drámai hangnemben, sokszor kimondottan patetikusan tárgyalják a magyar mozgóképek. Te miért választottad a humoros feldolgozást?

Azt gondoltam, illetve tapasztaltam, hogy az emberek már unják a komoly és agresszív politikai diskurzust, ami folyik, és unják a mások problémáit. Tehát muszáj valamilyen más formában beszélni erről. Ha humorosan tálalod a problémáidat, akkor lehet, hogy odafigyelnek, és lehet, hogy megmarad egy pár információ is, ami a humor mögött áll.

Az első kérdésre visszatérve, szerinted ez egy létező probléma a társadalomban, hogy a legjobb egyedek úgymond nem viszik tovább a génjeiket, hanem azok viszik, akik nem feltétlenül képviselik a legjobb értékeket?

Nyilván ezt sarkítva tálalom, és ez a szarkazmus és az irónia része, de létezik kontraszelekció az élet minden területén. Az, aki pozícióban van, gyakran úgy próbálja védeni a saját pozícióját, hogy kevesebb lehetőséghez juttat olyat, akitől esetleg fél, hogy elfoglalhatná az ő helyét. Nem mondom, hogy kimondottan jellemző a társadalmunkra, de ez egy létező jelenség.

Egyenlőségjelet teszel a kuvasz és az erdélyi magyar kisebbség fennmaradása közé. Ezt provokációnak szántad? Mennyire tartod a saját filmedet provokatívnak?

Az én filmem naivan provokatív, mintha azt kérdezném, hogy miért van lyuk a sajton. De igen, azt vettem észre, hogy a kutyatársadalomban ugyanolyan problémák vannak, vagy nagyon hasonló problémái vannak, mint nekünk. Például az, hogy nincs még nemzetközileg rendesen szabályozva egy kulturális terméknek a nemzetisége. A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy magyarnak vagy románnak minősül-e egy erdélyi magyarok által készített film. Ezek a szabályozások az állampolgárságot veszik alapul, összemossák a nemzetiséggel, tehát bőven van mit javítani rajtuk.

Volt olyan tapasztalatod, hogy valaki rossz néven vette, vagy egyenesen megsértődött a filmeden?

Egyelőre még nem mondták ki, szóval még várom, de minden bizonnyal lesznek ilyenek. Próbáltam nagyon vigyázni arra, hogy ne legyen sértő. Ezért több a filmben az önirónia, mint mások ironizálása, vagy más gondolatoknak az ironizálása. Ettől függetlenül kellett ironizálnom, de remélem, hogy megbocsátják nekem, hiszen nem kímélem magamat sem. Remélem nem bántó a filmem, mert úgy gondolom, hogy mások sértegetése, vagy a másként gondolkodók sértegetése, nem vezet sehova, sőt megszünteti gyakorlatilag a párbeszéd lehetőségét. Ezt pedig el szerettem volna kerülni. Inkább elősegíteni akarom a párbeszédet.

Van konkrét célközönséged? Milyen nemzetiségűeknek ajánlod a filmet?

Mindenképpen univerzálissá akartam tenni a filmet, és ez volt a legnehezebb az alkotási folyamat során. Azt tapasztaltam, hogy amit egy magyar közönség értett, azt egy nemzetközi közönség nem. Tehát a problémák specifikusságát valahogy meg kellett szüntetni. Durván fogalmazva le kellett butítanom egyes problémáknak a tálalását ahhoz, hogy ez a világon máshol is érthető legyen. Szándékaim szerint ez a film ugyanannyira szól erdélyi magyaroknak, magyarországi magyaroknak, románoknak, mint az EU-nak, abba az irányba is oszt iróniát, sőt minden irányba oszt.

Tíz évet éltem Lengyelországban és nem volt kellemes, hogy mindig magyarázni kellett a helyzetem. Hogyha a lengyeleknek azt mondtam, hogy Siedmiogród, ami Erdélyt jelent, akkor ja, az magyar föld, igen, akkor te magyar vagy. Báthory István királyuk innen származott, és megtanulták az iskolában, hogy ő magyar és erdélyi volt. Ha azt mondtam, hogy Transzilvánia, Ja, Drakula, akkor egyértelműen Románia és az ő szemükben én román vagyok. Ismernek különböző fogalmakat, de valahogy nem rakják össze a képet. Ezért is éreztem fontosnak, hogy univerzálisan is érthető legyen a probléma.

Úgy építed fel a filmet, hogy végigjárod a kisebbségi politika különböző útjait: a nemzetit, vagyis legyen minél szorosabb kapcsolat az anyaországgal. A regionálisat, vagyis hogy elsősorban a lokális, erdélyi öntudatot kell építeni, és az individualistát, ahol a fenti kötődések nem fontosak. Szerinted melyik a legjobb, vagy van-e neked preferenciád, hogy melyiket érdemes követni?

A nagyon hangzatos nemes eszmék, amiket ideológiákba tömörítünk, arra valók, hogy elfedjük a személyes érdekeinket, vagyis motivációként használjuk őket, de valójában a kiindulópont, az mindig a személyes érdekünk. Nos, én ezt eléggé veszélyesnek tartom, mert az ideológiáknak van olyan része, ami nem érint bennünket, de amiatt könnyedén vetünk követ másokra, anélkül, hogy átgondolnánk az ő fejükkel is a helyzetet.

A filmben minden ilyen ideológiába belemászok, elviszem szélsőségekig, hogy aztán kiderüljön, ez zsákutca. Ezzel próbáltam ironizálni és felhívni a figyelmet arra, hogy gyerekek, most nem kell mindenáron valamilyen ideológiához tartozni, és nem kell feltétlenül amiatt másokat lenézni, mert ők nem úgy gondolják, nem ahhoz az ideológiához tartoznak. De tudom, hogy ez egy nehéz dolog, mert az emberek bizonyosságra vágynak. Egy barátom mondta, hogy az intelligencia mértéke az, hogy milyen mennyiségű bizonytalanságot tudsz kezelni az életben.

Van az a kezdeményezés, hogy frissítsétek a kuvaszállományt, de ez elhal, mert az anyaországi kuvasz szövetség nem tartotta őket eléggé magyarnak. Te vagy a te generációd mennyire érzed ezt, hogy a magyarországiak számára nem vagyunk elég magyarok?

Volt olyan időszak, amikor nagyon éreztem ezt a saját bőrömön. Akkoriban nem pályázhattam Magyarországon, mert nem voltam magyar állampolgár. Sőt, a Magyarországon gyártott filmjeimért járt volna normatív támogatás a sikereik alapján, de nem kaphattam meg ezt a normatív támogatást, mert nem voltam magyar állampolgár. Akkor még nem létezett a könnyített honosítási eljárás. Úgyhogy ez egy nagyon mély személyes frusztrációm, ezért vetem fel ezt a problémát a filmben. Azóta megoldódott a magyar állampolgárság kérdése számunkra, és ugyanúgy megoldódott a határon túli kuvaszoknak a magyarországi törzskönyveztetése. Csak a kutyatársadalomba mindig később gyűrűzik le a politika. Van egy kis fáziskésés, de most kapóra jött nekem, hiszen így tudtam erről a problémáról beszélni.

A mi generációnk ezt már annyira nem tapasztalja, inkább csak haverkodunk az anyaországiakkal, de nem érzünk velük erős közösséget. Arra vagyok kíváncsi, hogy benned van-e tüske emiatt? Ha Erdélybe jönnek, akkor te éreztetted velük, hogy nem ide valók, van benned távolságtartásod velük szemben?

Nincs. Nézd, Magyarországon általában olyan közegben mozgok, olyan emberek között, akikkel semmi problémám nincs. Nyilván vannak kulturális különbségek, bizonyos dolgokat velünk kapcsolatban nem értenek annyira. Aki járt már itt, az jobban érti, aki nem, az kevésbé. De nem vagyok álszent, én sem állíthatom, hogy értem a vajdasági magyarokat például, mert nem jártam ott, nem tapasztaltam meg azt a közeget. Minden helyzet más. Tehát semmiféle tüskét nem érzek.

Egyébként ugyanúgy kifiguráztam a filmben a székely magatartást is, meg a székely szlogeneket, amiket időnként magyarországiak ellen bedobnak. Szerintem ezek a szlogenek nagyon veszélyesek, mert hangzatosak és beégnek a tudatalattinkba, akkor is, hogyha egyébként nem úgy gondolnánk, de akkor is hatnak, és előítéleteket ébresztenek.

És mi a véleményed azokról a magyarországi magyarokról, akik szerint jobban tartjuk a magyar hagyományokat, mint Magyarországon, nagyobb a magyarságérzetünk, és egyfajta kuriózumoknak tekintenek minket?

Arra gondolsz, hogy múzeumlakóknak néznek bennünket?

Igen.

Hogy egyesek múzeumlakóknak tekintenek bennünket, annak van pozitív nézete: jaj de jó, hogy őrzítek a hagyományokat, igazi nagy magyarok vagytok. És van egy negatív: elmaradottabbnak tekintenek bennünket, mi csak őrizzük a hagyományt, és ne alkossunk, ne görgessük előre a szekeret, hanem az álljon ott a múzeum udvarán.

Nyilván egyik sem jó, nem szeretném, hogy így tekintsenek rám, akár pozitív, akár negatív szemszögből. Nem akarok múzeumi tárgy lenni, hanem élni szeretnék a mában. De ez nem azt jelenti, hogy nem fontos számomra a kulturális hagyomány. Nagyon fontos, ez több munkámban is látszik. Jelenleg is egy olyan filmterven dolgozunk, amely a gyimesi hiedelemvilágon alapul, de abból kiindulva valami újat szeretnék alkotni.

Ha már az erdélyiségnél tartunk, akkor mit gondolsz, hogy nekünk, erdélyieknek miben áll az esszenciánk, milyenek vagyunk mi?

Hamvas Béla Az öt Géniuszban leírja pontosan, hogy mi az erdélyiség, és azt gondolom, hogy igaz, amit leírt. Ugyanakkor azt is leírja, hogy képesek lennénk önálló központot létrehozni, de ez soha senkinek nem volt érdeke, ezért nem valósult meg, és ez a mi legnagyobb problémánk. Mi valahol a periférián élünk. Úgy Budapest, mint Bukarest szempontjából mi periféria, vidék vagyunk. Csak az vigasztal, hogy manapság a normalitás kezdett kivonulni a perifériára, és periférián is lehet jól élni, értelmesen élni.

Pláne egy ilyen városban, mint Kolozsvár. Itt már lassan nem is periférián vagyunk, hanem egy központban.

Igen, valójában Kolozsvár úgy működik, mint egy főváros. Annak köszönhetően, hogy egyetemi város, folyamatosan jönnek új erők minden irányból, úgy a magyarság, mint a románság szempontjából, tehát egy fontos gyűjtőpont. A probléma inkább az, hogy sok területen nincs folytatás, például nincsen kolozsvári filmgyártás. A filmes diákok gyakorlatilag úgy élnek itt, mintha egy központban élnének, utána viszont ráébrednek arra, hogy nincs itt tovább. És akkor elmennek Budapestre vagy Bukarestbe vagy másfelé a világba. Ebben különbözik egy fővárostól.

Szerinted miért egyszerűbb elmenni máshova, mint Kolozsváron valamit csinálni? Kereslet lenne rá, sőt, erőforrás is.

Ez politikai döntés kérdése. A magyarországi adók Budapestre folynak be, a romániai adók pedig Bukarestbe. A központ ezzel úgy bánik, ahogy ő jónak látja. Tehát a támogatások a periféria felé haladva egyre csökkennek. Hogyha valamit akarsz, ott kell legyél, ahol osztják a koncot. De ez ugyanúgy problémája a románoknak is. Itt van például Tudor Giurgiu, a TIFF alapítója és igazgatója. Ő kolozsvári és évek óta szeretne visszaköltözni Kolozsvárra, de nem tudja megtenni. Muszáj ott legyen Bukarestben ahhoz, hogy jusson neki is a támogatásokból. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok rendezőként, hogy elég, hogyha a producerem ott van. Nyilván egy pályakezdőnél nem fog a producer idejönni keresgélni őt, neki kell odamennie, és könnyen lehet, hogy akkor ottragad.

Térjünk vissza a filmhez. Amikor örökbe fogadtad Konit, mi volt a döntő ok? Azért fogadtad pont őt örökbe, mert magyar kutyafajok keveréke?

Nem volt célom örökbe fogadni, nem kerestem kutyát magamnak. De nekem mindig tetszettek a mudik. És ő olyan mudiszerű volt. Ráadásul úgy éreztem, hogy a két macska mellé kéne egy kutyus is a 32 négyzetméteres tömbház lakásomba, mert nem vagyunk elegen. Akkor ott egymásra néztünk a barátnőmmel, és azt láttam az arcán, hogy ez a kutya kell neki. Én is így éreztem, úgyhogy eltelt egy fél óra, azalatt eljöttünk onnan, leültünk meginni valamit, hogy higgadjunk le, gondoljuk át, és aztán már telefonáltam is: Péter, jövünk a kutyáért.

A film elején makacs, szófogadatlan kutyának nevezed Talpast, mennyire nehezítette meg a forgatást az, hogy Talpasnak ilyen erős a jelleme?

Hát ez is a filmes manipuláció része. Talpas amúgy nagyon jó fej kutya volt. Végrehajtotta a parancsokat, csak egy bizonyos idő után vagy unta, vagy nagyon örült annak, hogy ő most a figyelem központjában van. Folyamatosan odafutott köszönteni az operatőrt, és olyankor kifutott a képből. És egyszer csak megszületett az a szerencsés kép, hogy pont jó helyen feküdt le, keresztbe a képen.

A film végére hova jutottál el fejben? Pozitívabban, vagy inkább pesszimistábban látod az erdélyi magyarság jövőjét?

Azt hiszem, ezen a téren nem változott a gondolkodásom. Ami engem érzelmileg megviselt, azok a kutyasorsok, amikkel szembesültem. És az, amit az erdélyi kutyák dicséretére mondanak, hogy itt egy kemény természetes szelekció van. Hát tényleg kemény, nagy árat fizetünk azért, hogy jó kutyáink legyenek, körülbelül a 3 százalékuk marad életben.

Nem tudom, hogy ez megéri-e. Tényleg ennyi, mert kiszámoltam. Fele-fele arányban születnek nőstények és kanok, ami rögtön leredukálódik egy olyan 55 százalékra, mert egy-két szukát megtartanak, de a többit eldobják. Utána jön a farkas, a medve, a kezeletlen betegségek. Meg ott vannak ugye az elcsapott kutyák, ami szintén keserves arány, hogy tízből hármat visz haza a pásztor. Szépen lassan pedig eljutunk a 3 százalékhoz. Ez az, ami igazán megviselt.

Durva képek szerepelnek a filmben, az például megragadt bennem, amikor látszik a kutya feje egészben és csak a gerince maradt a testéből. Nem akartad erre jobban felhívni a figyelmet?

Nem kell ezt túllihegni. Látod, benned is megmaradt. Most képzeld, egy magyarországi vagy egy nyugati gyereknek, ahol nincs medve vagy farkas, ez olyan, mint egy indián mese. Jön a farkas és megeszi a juhászkutyát. De ez itt valóság. Ennyire fel kellett villantanom, de ugyanakkor nem is akartam túlontúl sajnáltatni.

Ez az első filmed, amelynek te vagy az egyik főszereplője. Miért állítottad magadat a film központjába?

Azért, mert ez egy ironikus film. Nem tartom erkölcsösnek, hogy másokat ironizáljak, akkor viszont saját magamat kell ironizálnom. Én megbocsátom magamnak, hogy kifigurázom saját magam.

Milyen érzés volt, hogy most a kamera előtt állsz és nem mögötte? Emiatt változtak bármilyen módon a filmkészítési szokásaid?

Nem, mert én ebben a filmben egy öntudatlan amatőr színész vagyok. Sokat bénázok. Tehát ezáltal nem tanultam semmit a színészmesterségből. Itt ugye pont a saját esetlenségem, ügyetlenségem az, ami viszi előre a filmet. Szeretem a hibákat, egyszer majd szeretnék csinálni egy olyan filmet, ami csak hibákból áll.

Az előző filmjeidben, a Bachtaló!-ban is, meg a Csendország-ban is olyan embereket választasz főszereplőnek, akik valamilyen szempontból hátrányos helyzetűek vagy kisebbségiek, és itt is ezt boncolgatod. Miért térsz vissza ehhez a témához?

Általában minden filmemnek a főszereplője valamilyen szempontból az alteregóm. Valószínűleg én is a társadalom perifériáján érzem magam, mint ahogy ők. Hogy ennek mi az oka, nem tudom. A Csendország esetében a főszereplő egy hallássérült kisfiú. Hozzá hasonlóan én is úgy éreztem egy adott korban, hogy hiába tudok beszélni, nem értik az emberek, mit akarok. Moszny bácsi, aki akár a kommunizmus elleni harc hőse is lehetett volna, de társadalom perifériájára szorult, mert senki nem értékelte a hőstetteit, vele is tudok sorsközösséget érezni. Én is ugyanúgy bénáztam, mint Lali és Lóri, mikor kikerülnek a nagyvilágba. El voltam veszve, én se tudtam automatából jegyet vásárolni.

Úgy érzed magad filmjeiddel kapcsolatban, mint a Csendországban a kisfiú, hogy találtál valamit, amivel bekerülhetsz a figyelem központjába?

Igen. Azért készítek filmeket, mert frusztrált vagyok és szeretnék a figyelem központjába kerülni.

Mesélj még az új filmtervedről!

Nemrég fejeztük be a forgatókönyv-fejlesztését a Kilóg a lóláb című nagyjátékfilmtervemnek, ami egy gyimesi hiedelemvilágon alapuló mágikus, realista, erotikus komédia. Ennek az előzménye az Ördög térgye című kisjátékfilmem volt. A forgatókönyv fejlesztését a Nemzeti Filmintézet támogatta. Beadtuk gyártás-előkészítési pályázatra, úgyhogy nagy izgalommal várjuk az eredményt, hogy támogatják-e.

Talpassal mi történt azóta? Lettek utódok?

Elszúrtuk ezt is, nem lettek. Hiába volt az a nagyszerű ötletem, hogy klónozzuk, elbénáztuk ezt is, nem klónoztuk le idejében, úgyhogy Talpas már egy éve az égi esztenákon barátkozik a juhokkal, meg a farkasokkal. De hát élt 13 évet, ami egy ilyen nagytestű kutya esetében szép kor. És az életének az utolsó egynegyedét filmforgatással töltötte, amit nagyon élvezett. Nagyon élvezett ő is a figyelem középpontjában lenni.

A Ki kutyája vagyok én? november 10. óta látható a mozikban, hamarosan lekerül a műsorról. A filmet múlt héten a Tallinn Black Nights Film Festival DOC@PÖFF szekciójában vetítették.