Odegnál Róbert: Már a képregénynél is szerettem volna, ha itthon játszódik a történet. De szó volt róla, hogy talán Amerikában is kiadják, ezért döntöttünk a kiadóval, Tóth H. Józsival egy teljesen behatárolhatatlan világ megjelenítése mellett. A háttérben azért feltűnnek budapesti épületek, illetve a hangulatnál próbáltam a szocialista életérzésre törekedni. Ez a kisfilmnél sincs másként, viszont itt már végre teljesen egyértelműen használtuk a budapesti helyszíneket. Eredetileg még erősebben utalni akartunk arra, hogy ez itt most a főváros, de ahhoz plusz jeleneteket kellett volna betenni, és csak két napunk volt a forgatásra.
Részlet a képregényből
A kisfilmet Horváth Áron írta, és nagyon jót tett ez a vérfrissítés. Annyiban hasonlít az ő története az enyémre, hogy mindkettőben egy „hívó”, egyfajta látnok a főszereplő, akit kevésbé szimpatikus emberek megbíznak egy feladattal. De csavart az eredeti ötleteken párat úgy, hogy a kisfilm se legyen teljesen idegen annak, aki esetleg szerette a képregényt. A főhős például nem egy kádban lövi be magát a révülés előtt, hanem kényszerűségből egy kis felfújható gumimedencében. Áron tudta, hogy nagyon szerény költségvetéssel dolgozunk, és csak egy kis szeletét tudjuk bemutatni a világnak egy viszonylag egyszerű, pár perces történeten keresztül. Akció- és tömegjelenetek szóba sem jöhettek, és úgy gondoltuk, hogy csak egy-két hétköznapi helyszínre futja majd meg egy kétméteres green-screenre. Aztán később, mikor Romwalter Judit beszállt co-producerként, a Sparks jóvoltából már futotta pár húszméteresre is.
Nézd meg a kisfilm trailerét!
A HÍVÓ trailer. Egy város, ahol sosem akarnál élni. Egy megbízás, amit sosem szabadna elvállalni.
from Robert Odegnal on Vimeo.
filmhu: Akkor A hívó egy tervezett trilógia első részeként debütált, mi lett a folytatással?
Odegnál Róbert: Elnézést kérek azoktól, akik esetleg várták a többi részt (ha van ilyen), de a képregény folytatását nem tervezem egyelőre. De mit szólnátok egy filmhez? Jelenleg épp azon dolgozunk Horváth Áron írótársammal, hogy A hívó történetnek valamilyen filmes formában legyen folytatása. Áron közös ötletünk alapján már megírt egy közel száz oldalas forgatókönyvet, és reméljük, tudunk vele valamit kezdeni. De pár oldalas kis képregényeket szívesen csinálnék ebből az univerzumból.
filmhu: A hívó filmtervvel többször is lehetett találkozni korábban - egész estés animációs sci-fi formájában, most azonban egy 17 perces kisfilm formájában mutatkozik be a közönségnek. Hogyan történt ez a változás?
Odegnál Róbert: Animációs filmként írtam meg, mikor forgatókönyvírást tanultam, lévén, hogy semmiképpen sem akartam kimaradni a rendezésből, ha esetleg megvalósul. Azelőtt részt vettem a Nyócker! című animációs filmben, és elég sok filmes munkában storyboard és animatic rajzolóként, és néha látványtervezőként. Vagyis az animáció nem volt teljesen idegen számomra. Aztán elvégeztem egy rendező iskolát, amitől persze nem lettem hirtelen filmrendező, de az alapok elsajátításához nagyon jó volt. Azóta igyekszem még többet megtanulni a szakmából. És egyelőre úgy érzem, hogy a képregény, az animáció és film nem esik olyan messze egymástól.
Így készült A hívó
De visszatérve a kisfilmre, pár éve megalakult egy filmíró csoport Blue Duck Arts néven, és engem is a tagjai közé választott. Mikor szó volt róla, hogy vizsgafilmet forgathatunk az iskolában, egyértelműen a képregényem alapján akartam megrendezni. De sehogy se boldogultam az írással, nem tudtam elszakadni a képregény történetétől. Ezért segítséget kértem Horváth Áron írótársamtól. Áron minden műfajban szereti kipróbálni magát, és a következő találkozóra már hozott is egy forgatókönyv változatot, ami teljesen más volt, mint az enyém. Hangulatában és karaktereiben mégis olyan, amilyet szerettem volna, ráadásul viszonylag egyszerűen leforgathatónak tűnt. Aztán egy másik írótársunk, Gönye László dramaturgiai segítségével Áron átírta még jó párszor az egészet. A vizsgafilmezésből nem lett semmi az iskolában, ezért elkezdtünk gondolkozni, hogyan tudnánk mégis megcsinálni a filmet.
filmhu: A filmhu közeli Fade in által szervezett Forgatókönyvbörzén és a Treatment pályázaton is sikerrel szerepeltél - milyen visszajelzéseket kaptál ezek során, hogyan változott a könyv, a történet, a kidolgozás? Illetve a treatment pályázat fődíja, egy konzultáció volt, ezt hogyan élted meg?
Odegnál Róbert: A konzultáción nagyon izgultam, hiszen életemben nem írtam még semmilyen filmes dolgot azelőtt, és hihetetlen volt számomra, hogy erről most bárki komolyan beszéljen velem. Richard Kwietniowskival, egy nagyon szimpatikus brit filmrendezővel konzultáltam, és pár kérdésére még emlékszem: szerinted ez a történet érdekelheti-e a női nézőket is? (akkori állapotában egyértelműen nem), szerinted a nézők mit szólnának egy fekete-fehér filmhez? Nem lehetne-e színes? (hm… hát végül is a Sin City és a Renaissance nem volt akkora bukás), értené-e ezt a filmet egy 14 éves iskolás? (hát igen, kicsit túl volt bonyolítva a történet), és hogyan lehetne a nézőkhöz még közelebb vinni a storyt? A Forgatókönyvbörzén kapott eléggé pozitív értékelés szerint a filmnek nagy esélye lett volna szélesebb, nemzetközi piacon is érvényesülnie, persze még jó sok fejlesztés után. Köbli Norbi pedig azt mondta nekem teljesen jogosan, hogy ez nem a legizgalmasabb története egy nagyon izgalmas világnak. Ezután a kapott vélemények alapján átírtam párszor, de aztán kezdtem belegabalyodni a dologba, és pihentettem pár évre, egészen mostanáig. Kicsit kedvemet szegte az is, hogy három producer is nagy lelkesedéssel beszélt lyukat a hasamba, hogy aztán teljesen felszívódjanak.
A nézők mit szólnának egy fekete-fehér filmhez? -
Egy korai fekete-fehér látványterv
filmhu: A hívó kapcsán egyébként több műfaj is felmerül, te hova szereted besorolni?
Odegnál Róbert: Sci-fi noir-nak mondanám, ami szerintem egyértelmű, de én sokszor városi –fantasyként gondolok rá. Csak nem mondom ki hangosan, mert a fantasy a legtöbb ember számára kicsit mást jelent. Mondhatnánk „szuperhős történetnek magyar módra” is. Na jó, az eléggé félrevinne. De a misztikum és a horror is megjelenik benne.
filmhu: Örülsz, amikor Philip K. Dickhez, Sin Cityhez hasonlítják?
Odegnál Róbert: Dick nagyon meghatározó író volt számomra Stephen Kinggel együtt, úgyhogy nem meglepő, ha van hasonlóság. Huszonévesként, még a Mátrix előtt, sokszor végiggondoltam jelenetről-jelenetre, hogy hogyan filmesíteném meg az Ubik című „valóságon túli valóságban” játszódó regényét. Persze mindig nagyjából az első húsz percig jutottam csak. A Sin City-s hasonlat annyiban áll meg, hogy ennek a filmnek is a nagy részét green-screen előtt forgattuk, elsősorban persze pénzhiány miatt, és a végeredmény is elég rajzos-szürreális lett. Még szerencse, hogy nem fekete-fehérben vettük fel, ahogy először akartuk, mert akkor aztán tényleg nem tudnánk elkerülni az összehasonlítást. Témájában semmi köze sincs hozzá szerintem, de nem zavar, ha ahhoz hasonlítják. Két történetszálat egyébként nagyon szeretek a Sin Cityből, a hangulata is üt, nem is beszélve a képi világról, ami sokszor nagyon egyszerű, és mégis működik.
Egy másik jelenet készítése
filmhu: Időközben készítettél egy másik kisfilmet is Dezertőr címmel - ez már felkészülés volt A hívó rendezésére?
Odegnál Róbert: Akkoriban jártam a rendező iskolába, és egyszerűen muszáj volt kipróbálnom, amiket tanultam. Plánozás, kompozíció, színészekkel való kommunikáció meg hasonlók. Gondoltam, nem markolok túl sokat, ha leforgatunk egy háromperces kisfilmet. Egy-két plán persze kimaradt így utólag megnézve, illetve kicsit talán érthetetlen a film második fele. De nagy eredménye volt, hogy végre igazi és nagyon jó színészekkel dolgozhattam, és hogy megismerkedhettem Pálos Gergellyel, aki később A hívónak is az operatőre lett. A vágóval, Gotthárdi Balázzsal és a zeneszerzővel, Nagy Tamással is ekkor találkoztam, és nagyon tetszett, amit kihoztak a dologból. Mondanom sem kell, hogy A hívóban is együtt folytattuk. Nagyon jó érzés volt a Dezertőrhöz legyártanom a kellékeket is, kopottá festeni a hegesztőszemüvegből gyártott virtuális szemüveget, beszerezni a katonai kosztümöket, és elképzelni a film egész világát. Közben persze eszembe jutott, hogy milyen jó lenne ugyanezt a képregényem filmváltozatával is eljátszani. El is kezdtem nézegetni az antik injekciós tűket különféle bolhapiacokon.
THE DESERTER final from Robert Odegnal on Vimeo.
filmhu: A hívónak nagyon karakteres képi világa van, dramaturgiáját, történetvezetését volt alkalmad tökéletesíteni az elmúlt lassan 10 év során. A filmkészítés során egy új elem került a képbe, amin simán elvérezhettél volna, és ezek a színészek, illetve a színészvezetés. Gyakorló illusztrátorként úgy képzelem az életed, hogy sokat ülsz a számítógép előtt - milyen volt a színészekkel dolgozni, honnan tudtad, hogyan lehet jól színészt vezetni?
Odegnál Róbert: Kamarás Iván kicsit furcsán nézett rám, mikor föl akartam venni a reakcióit egy még el nem játszott jelenetre. Amúgy tanultam színészvezetést, de tudom, hogy pár óra nem ad rutint. Beszéltem a színészekkel persze, hogy kit hogyan képzelek el ebben a világban, a ranglétra melyik fokán helyezkedik el, meg hasonlók. De ami a szokásos dolgokon túl segített talán, hogy sok látványtervet készítettem, és az egész filmet lerajzoltam storyboardban. Többek között ezek alapján magyaráztam el a történéseket és a szerepeket. Magán a forgatáson pedig igyekeztem felidézni, hogy én grafikuskén mennyire utálom, mikor a megrendelő minden apróságba beleköt. Úgyhogy tényleg csak akkor szóltam, mikor a jelenet ritmusa rossz volt, vagy kicsit lejjebb vagy följebb kellett tekerni az érzelmeket. De hát gyanítom, hogy ezért kell jó színészekkel dolgozni, és szerintem ez itt teljesült. Az utószinkronnál pedig, ami elég sokat hozzáadott a filmhez, Iván ellátott egy-két jó tanáccsal, és a szinkronos/sound-designer fiúk is segítettek (Hammer Zsolt és Jávorka Ádám). Mindezek mellett pedig már néhány éve tanítok egy művészeti iskolásban, és próbálok egyre kevesebbet dadogni, mikor a diákokkal beszélek a munkáikról. Ez is segít abban, hogy jobban át tudjam adni a gondolataimat.
Mohai Tamás, A hívó
filmhu: Mohai Tamás. Ki ő? Hogyan találtad?
Odegnál Róbert: Mohát két különböző szerepben láttam fél éven belül (az egyik a Paktum c. kisfilm volt - nézd meg a kifilmet!), és nem igazán esett le, hogy a két srác ugyanaz a személy. Csak annyit tudtam, hogy mindketten nagyon jó színészek és hogy simán elhinném róluk, hogy érzékeny látnokok, akik nem mellesleg keményen drogoznak. Fellépett az iskolában, ahol tanítok, és az előadás után a lányok némileg elcsukló hangon kérdezgették tőlem, hogy ki ez a színész? Aztán kiderült, hogy egy írótársam ismerőse. Mi kell még egy főszerephez? Egyébként mostanában a Thália Színházban voltam egy előadásán, szóval nem veszítettem szem elől.
filmhu: Illetve hogyan sikerült Romwalter Richyt, a Sparks vezetőjét rávenni a filmszereplésre?
Odegnál Róbert: Mikor a Főnök szerepére kerestünk egy nagydarab, nagyon karakteres, régivágású úriember arcot, Romwalter Judit, a producertársunk és gyártásvezetőnk rögtön az apukáját ajánlotta. Én rögtön nagyon megörültem, Richy pedig rögtön elvállalta. Lehet, hogy kicsit többet hezitál, ha tudja, hogy a forgatás napján ötven fok lesz a díszletben, és egy kifogástalan öltönyt kell viselnie háziköntössel kombinálva. De a valahogy mindenki kibírta, a színészek ráadásul kabátban, melegítőben és kiskosztümben, csak a kamera állt le félóránként.
A jelenet, amit a KGB Stúdió nélkül nem lehetett volna megcsinálni
filmhu: A filmben jelentős mennyiségű CGI-t használtok, hogyan, milyen keretek között zajlott a munka?
Odegnál Róbert: Mint már említettem, többek között azért használtunk ennyi trükköt, mert nagyon-nagyon alacsony volt a költségvetés. Eredetileg százezer forintot szántunk rá az írótársammal. No comment. Elkezdtem keresgélni lakásbelsőket, és átépített, különös formájú szocialista autókat, amiket esetleg kibérelhetnénk, és filmezhetnénk az utcán. Aztán láttuk, hogy ez két nap forgatásba nem igazán fér bele. De szerencsére Romwalter Judit az összes eszköz mellett rendelkezésünkre bocsátotta a Sparks műtermét is, ahol green-screennel helyettesítettük az egyik falat. Green-t használtunk az autózásokhoz, az utcajelenethez és a látomás jelenethez is. Vagyis úgy a film 80%-ánál jelen volt. Klingl Béla barátom, a KGB Stúdió tulajdonosa, supervizorként végig ott volt a forgatáson, hogy mindent úgy vegyünk fel, hogy később a trükkök beillesztésénél ne legyen gond. Így teljes biztonságban éreztem magam, és már csak a trükköket kellett bepakolnom. Határidő nem lévén, sok dolognak utána tudtam nézni, mert elég alapszinten értettem csak az effektek nagy részéhez. Egyedül csináltam mindent, nagyrészt egy egyszerű otthoni PC-n: matte paintek, 3D modellezés, textúrázás, after effects. De Bélának és a csapatának a tanácsai nélkül eléggé kétségbe lettem volna esve néhányszor, az biztos. Illetve volt egy jelenet, amit csak az ő stúdiójuk erős renderparkján lehetett gyorsan leszámolni. De így, hogy volt rá másfél évem, nagyon élvezetes volt az egész tanulási folyamat. Kicsit célom is volt, hogy egymagam csináljam végig, így talán nem tűnik olyan lehetetlen vállalkozásnak egy hosszabb lélegzetű folytatás még magyar viszonyok között sem.
A hívó című kisfilmet vasárnap, május 12-én vetítik a Képregényfesztivál keretében a Millenárison: először 10:30-kor, majd ismétlés 17 órakor. Részletes program
