Papp Gábor Zsigmond: Az ihlet egy egészen csodálatos, ritka pillanatát sikerült elkapni

Több is van. A Műcsarnok lemezről például a Lee van Cleef című szám nagyon tetszett. A balladai homály, hogy nem lehet pontosan tudni, hogy mi történik. De a sor amit a legjobban szeretek az talán a Budapest című számból van, az, hogy „Dohányszemcsékkel zakók zsebében, indulnak el.” Ebben benne van, ami Bereményiben zseniális, hogy egészen hétköznapi mozdulatokat, gesztusokat ragad meg és emel költői szintre.

Amikor aztán megismerted a tágabb életművet, abból mi fogott meg?

A Megáll az idő tézismondatai, amiket mindenki ismer, nekem is nagyon fontosak. „Jó, hát akkor itt fogunk élni.” „Ezt a kevertet még ezek se tudták elrontani.” És persze a nyolcvanas években végigmentem a Bereményi-filmeken. Az is nagy élmény volt.

Hogyan jutottál el odáig, hogy filmet is forgass róla?

Csejdy András hívott fel, hogy ő jól ismeri Bereményit, és szerinte lehetne egy filmet csinálni róla, mert most nyitott rá. Ez pont két évvel ezelőtt volt, 2020 szeptemberének közepén. Kértem három nap gondolkodási időt, mert több más filmben voltam benne. Aztán két perc múlva visszahívtam, hogy oké, csináljuk. Nagyon szép feladat, és nem akartam elfutni előle. Úgyhogy minden mást félretettem.

Ekkor már jól ismerted Bereményi Gézát?

Egyszer már hívtam egy filmbe 2016 körül, annak az volt a címe, hogy Kettévált ország, ebben tíz konzervatív és tíz liberális művész beszél a rendszerváltásról, meg arról, hogy mi történt velünk az elmúlt harminc évben. A lövészárkokról és ellentétekről akartam filmet csinálni, de ebből diplomatikusan kihátrált. Ez után 2018-ban Szabó Magda világsikeréről készítettem filmet, és abban ő is nyilatkozott, mint Az ajtónak a színpadra állítója, és mint aki a Régimódi történetből tévésorozatot készített. És mint debreceni lakos, hiszen Szabó Magda is debreceni volt. De ez csak egy rövid találkozás volt, igazából a Bereményi kalapja forgatása előtt kezdtünk el komolyabban találkozgatni.

Papp Gábor Zsigmond és Bereményi Géza

Mi volt a benyomásod róla? Hogy fogadta az ötletet?

Kicsit bizalmatlan volt. Engem nem igazán ismert, és úgy érezte, hogy az ő nagyon szerteágazó művészi tevékenységét nem lehet összefogni egyetlen filmen belül.

Tóth Barnabás jelenléte segített neki, hogy feloldódjon?

Igen. Ők már ismerték egymást, de harminc éve nem találkoztak – utoljára az Eldorádó fesztiváloztatásakor. Barna azért nyilván figyelemmel kísérte Bereményi munkásságát ebben a három évtizedben, és szerintem azért az Eldorádó sikerének nagy szerepe volt abban, hogy Barna is filmrendező lett. Az ő nagyon barátságos, szimpatikus, nyílt viselkedése segített megnyitni Bereményit is. Utólag nagyon örülök, hogy elvállalta, azt érzem, hogy két szerethető embert látunk a filmben, akik egymás iránt is szeretettel és tisztelettel viseltetnek.

Nekem különösen tetszett, hogy betekintést nyerhetünk a kapcsolatukba, és tényleg olyan szeretetteljesek egymással, mintha régi barátok lennének.

Nem, ugye a film is úgy kezdődik, hogy belép a Barna a Bereményihez, és a Bereményi azt mondja, „Barnus, fölismerlek!” Persze ettől még találkozhattak volna tíz évvel ezelőtt is, de benne van, hogy nincs egy állandó kapcsolat közöttük.

Tehát a kamerák előtt találkoztak harminc év után először.

Azt akartuk, hogy benne legyen a filmben az első találkozás. Egy picit félszeg lett a dolog, nem egy frenetikus egymásra találás, de hát ez volt a valóság.

A főszereplők tehát a forgatáson találkoztak először, és köztük nagyon jó viszony alakult ki. A te stábjaidnak vannak állandó tagjai?

Szeretek régi, bevált kollégákkal és barátokkal is dolgozni, és újakat is kipróbálni. Ebben a csapatban Lovasi Zoltán operatőr és Bartos Bence vágó jelentette az állandóságot, akikkel az elmúlt tizenöt évben majdnem az összes filmemet csináltam. Nagyon szeretem, ahogy dolgozik. Akik újak voltak, az a hangmérnök, Perger István, Kóródi Dániel, a B operatőr, és mindenki más. Jó hangulatú forgatás volt.

Bereményi Géza és Tóth Barnabás

Bereményinek is jó viszonya volt a stábtagokkal, vagy inkább csak Barnával és veled?

Nem, rajtunk kívül azért még Borda Eszterrel is, aki a felvételvezetőként kezdte, végül pedig már gyártásvezetővé lépett elő. Ő egy rendkívül megnyerő személyiség, és nagyon jól tudott bánni Bereményivel.

Mennyire terveztétek meg Bereményi és Barna beszélgetéseinek menetét?

Egyes témákhoz írtunk egy kérdéssort, először én írtam hat-nyolc kérdést, ahhoz hozzáírt Barna és Csejdy András, de ez persze nem mind hangzott el. Az volt a cél, hogy élő, természetes beszélgetés legyen. Egy-egy helyszín egy-egy témakört is jelentett, az ábrahámhegyi stég volt a Cseh Tamás témakör, az ábrahámhegyi kert az irodalmi indulás, íróvá válás, az összes többi pedig az éppen zajló eseményhez kapcsolódott. Amikor mentünk Kolozsvárra a könyvhétre, akkor ott nyilván Erdélyről, az ottani rokonokról volt szó, a kolozsvári Hunyadi-háznál a Hunyadiról tervezett filmről és forgatókönyvről. A helyszín valahogy mindig hozta magával a témát is.

Végül a történelem lett a vezérfonala a filmnek, úgy tűnt, ez az, amire fel lehet húzni ezt a nagyon sokféle Bereményi-életművet. A dalaiban, regényeiben, filmjeiben benne van az ő történelemszemlélete, és én is azokat a dalokat válogattam ki a filmhez, amik a történelemmel kapcsolatosak. A Széna tér, a Corvin köziek, Illegalitásban, és ezekhez kerestem egyrészt eredeti híradófelvételeket, másrészt a Bereményi által rendezett vagy írt olyan filmjeleneteket, amiket szinte archív felvételként lehet használni. Ezekhez igyekeztem még kitalálni olyan jeleneteket, amikben a Barna meg a Géza fel-felbukkanó szereplők lehetnek. 

Ezekre a fikciós betétekre nehéz volt rávenni Bereményit?

Először féltem, hogy a Géza mit fog ehhez szólni, azt gondoltam, azt mondja majd, hogy „jól van, gyerekek, azért ez most már túlzás, hagyjatok békén”, de meglepő módon sokkal nyitottabb és lelkesebb volt a fikciós jeleneteknél, amikor be kellett öltözni és eljátszani egy figurát, mint amikor az életéről kellett mesélni. Ott nem tartozott felelősséggel a múltjáért, az életéért, csak megcsinálta, amit kérnek tőle, és lehetett iszákos öregember a kocsmában, kommunista após az esküvőn, még abba is simán belement, hogy Brezsnyev meg Castro mellé fényképezzük.

Tóth Barnabás és Bereményi Géza

Barna és Bereményi beszélgetései alatt sokszor Cseh Tamás dalok mennek, és nem halljuk, miről beszélgetnek, ilyen volt például a Megáll az időt idéző kocsmajelenet is. Akkor miről beszélgettek?

Az nagyon vicces volt, ha közzétennénk, bizonyára nagy derültséget okozna. Meg amikor viszkiznek a medvebőrök között. Mindenféle hülyeségről beszéltek, többször le kellett állni, mert az operatőr elröhögte magát.

Néha megidéztek filmjeleneteket, máskor pedig konkrétan be is vágtok egyet-egyet. A Megáll az idő vagy az Eldorádó kapcsán nem merült fel Gothár Péter vagy Eperjes Károly neve, mint megszólaltatható szereplők?

De, fölmerült, csak Gézával abban maradtunk, hogy az élete természetesen helyszínein forgatunk és azokkal az emberekkel, akik a legközelebb állnak hozzá, a barátaival. Azt a vendéglistát is, amit a bográcsozáshoz írtunk össze, azt is szigorúan ő állította össze, és hiába próbálkoztunk, hogy esetleg az Eperjes, vagy legalább egy-két nő, Udvaros Dorottya, Básti Juli vagy a Tompos Kátya, Ónodi Eszter, olyanok, akikkel dolgozott együtt... Azt mondta, hogy velük nem tudna felszabadultan lecsózni, iszogatni. Ahhoz, hogy természetes legyen, ezekre az emberekre volt szüksége.

Biztosan sok jó történetet mesélt, ami az időkeret, a feszesség miatt nem kerülhetett be a mozifilmbe. A filmnek két verziója van, egy kétszer ötven perces tévés változat és egy nyolcvannégy perces, ami moziforgalmazásba került. Voltak nehéz dilemmáid a vágóasztalnál?

Persze. Amikor elkészít az ember kétszer ötven percet, akkor úgy érzi, hogy ebből már egy kockát nem lehet kivágni. Aztán amikor megnézi két hónap múlva, akkor kiderül, hogy a húsz százalékát ki lehet vágni. Két év múlva meg akár a felét is. Ezek a dolgok leülepednek, és minél többször nézed, annál világosabban látszik, hogy mi az, ami nélkül a történet ugyanúgy megáll.

A filmnek van még egy fontos szereplője, Bereményi új dalainak szerzőtársa, Járai Márk. Őt popénekesként ismerik, akik ismerik, a Halott pénzből. Itt új arcát mutatja meg, könnyen kötélnek állt?

Szerintem igen, bár én nem ismertem őt, nem is én kerestem meg, de azt gondolom, hogy az a legerősebb jelenete a filmnek, amikor ők ketten dalt szereznek. Az annyira valódi, ahogyan Bereményi megfeledkezik a kamerákról, és látszik, ahogy megszületik a dalszöveg. Az ihlet egy egészen csodálatos, ritka pillanatát sikerült ott elkapni. A fiam, aki szintén filmesnek készül, elkérte a tizennyolc perces vágatlan musztert, amikor írják ezt a dalt, és imádja a barátaival megnézni. 

Bereményi mit szólt a filmhez, amikor először látta? Milyen élmény a film bemutatása? 

Ez egy nagyon szerencsés dolog volt, hogy Bereményi története a látóterembe került, hozták nekem tálcán, és most már azt gondolom, hogy Bereményit a barátomnak is mondhatom. Ő azt mondta, elégedett a filmmel, és kilencven százalékban pozitív visszajelzéseket kapunk.

Kik voltak a rendezői előképeid, kik inspirálnak leginkább?

A nyolcvanas években nagyon szerettem Sára Sándor beszélőfejes történelmi dokumentumfilmjeit, a Pergőtüzet, a Sír az út előttem-et, a Gulyás-testvérek filmjeit, Schiffer Pál cigányokkal foglalkozó dokumentumfilmjeit, vagy akár Dárday István és Szalai Györgyi filmjeit, ezek nagyon fontos filmek voltak a korról, és sokat elmondanak az akkori társadalomról.

Az archív felvételek játék- és dokumentumfilmes felhasználásának Forgács Péter az egyik úttörője. Mi a viszonyod az ő filmjeihez?

Nagyra tartom azt a kutatómunkát, amit ő végez, és gyakran erős filmek jönnek ki belőle. De ez egy másfajta módszer, ő talált anyagokat, amatőr filmeket használ fel, és az amögött lévő személyes történeteket tárja fel. Én főleg híradófelvételeket, propagandafilmeket használok, tehát hivatalos, az állam által megrendelt felvételeket.A történelem, az archív felvételek iránti érdeklődés talán abból is következhet, hogy történésznek tanultál.

Hogyan jutottál el mégis odáig, hogy filmrendező lettél?

Már gimnáziumban is sokat fotóztam, és super 8-as filmeket is készítettem, ezek kifejezetten dokumentáló szándékkal készültek. Nekem a rendszerváltás volt olyan flash, mint mondjuk a szüleimnek ’56, éppen egyetemista voltam, a legfogékonyabb időszakban, és úgy éreztem, hogy most valami hatalmas változás előtt állunk, és egy-két év alatt utolérjük majd a Nyugatot, és szabadság, demokrácia lesz.

Ez még mind a Filmművészeti előtt volt. Hangnaplót is vezettem, és rögzítettem a nagy eseményeket, mint az első szabad választás, a köztársaság kikiáltása, a romániai forradalom, mindenféle hangfoszlányokat rádióból meg az utcáról, és ezeket kiegészítettem a saját kommentárjaimmal, magánéleti vonatkozásokkal. Lefényképeztem az utcatáblákat, amikről lehetett tudni, hogy két hónap múlva megváltozik a nevük: Népköztársaság útja, Lenin körút, November 7-e tér.

Tehát már a filmművészeti előtt is volt bennem egy erős dokumentáló hajlam, és aztán nagyon kapóra jött, hogy ’93-ban indult egy dokumentumfilmes osztály Kárpáti György vezetésével, és oda fel is vettek. Úgyhogy ez a két szerelem, a történelem és a film tudta keresztezni egymást.

Orsós Jakab, Esterházy Péter és Papp Gábor Zsigmond az Esterházy portréfilm forgatásán

Érdekes, hogy a város bizonyos helyszínei, a városi séta már ilyen korán fontossá vált számodra.

Az életem kilencven százalékát Budapesten töltöttem, a város fontos része az életemnek. Főleg talán a Duna, soha nem laktam háromszáz méternél messzebb tőle. Szeretem ezeket a helyszíneket.

A beszélgetés elején említetted, hogy néhány projektet félretettél, amikor először felmerült a Bereményi-film. Ezekről a filmekről mesélnél kicsit?

Az egyiket már befejeztem azóta, a Honvéd retró című film, a Retró-sorozat újabb darabja, a másikat pedig most vágjuk, azt tavaly nyáron forgattuk. Annak az a címe, hogy Az olasz futball magyar mesterei, és arról szól, hogy a két világháború között több mint 80 magyar fociedző dolgozott Olaszországban, és elképesztő sikereket értek el. Például ’34-ben és ’38-ban Olaszország lett a futball világbajnok, és a ’38-as világbajnok csapat összes tagjának magyar klubedzője volt, és ezek az edzők hatalmas kultusznak örvendenek Olaszországban, utcákat és stadionokat neveztek el róluk. Magyarországon meg nem ismerjük őket.

Ez a film négy edzőt mutat be, akiknek elég tragikus sorsuk lett. Az egyikük Auschwitzban halt meg a családjával, kettőjüket németellenes tevékenység miatt végezték ki, egy pedig lezuhant ’49-ben repülővel, a Torino teljes csapatával együtt.

Emellett még van újabb terved a jövőre nézve?

Márciusban, miután kitört az orosz-ukrán háború, elkezdtem forgatni két ukrán családdal, akik Budapestre menekültek, és itt laktak egy orosz családnál két hónapig. Aztán májusban továbbmentek Angliába, és a múlt héten kimentünk, és forgattunk arról, hogy hogyan élnek ott. Akkor is szeretnénk követni őket, ha véget ér a háború: visszamennek-e Kijevbe vagy nem?

Hogyan találtál rá erre a történetre?

Az orosz családból a feleség az én volt szovjet levelezőpajtásom, ő a férjével és a gyerekével együtt még régebben Budapestre költözött. Azóta is kapcsolatban vagyunk egymással, és felhívtak engem, hogy ez a helyzet, szégyellik magukat a háború és az orosz nemzetiségük miatt, és ezért segíteni akarnak ukrán családoknak.

Ezek szerint még mindig él benned a vágy, hogy reagálj az aktuális eseményekre, ahogyan a rendszerváltás alatt is tetted.

Igen, most tényleg házhoz jön a történelem, a drámai sorsok, és egy dokumentumfilmesnek kötelessége kezdeni ezzel valamit. 

A film kreatív producere a Filmhu kiadója - a szerk.