Az egykori űrverseny valójában persze az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hidegháborús erőfitogtatásának egyik költséges frontját jelentette, ami az Apollo-programnak hála látványos amerikai győzelemmel végződött, de tagadhatatlan, hogy Neil Armstrong és Buzz Aldrin holdsétáját még a vasfüggönyön túli világ is szájtátva figyelte.
Az atomháború folyamatosan fenyegető rémképe egy pillanatra szertefoszlott, az amerikai nép számára a jövő pedig kozmikusan határtalannak tűnt. Richard Linklater animációs filmje ebből a mára elfeledett, nagy, közös eufóriából igyekszik megszállottan megragadni valamit, amit egyenlővé tesz saját generációja – a valódi boomerek – gyerekkorával.
Az 1969 nyarán, a hustoni űrközpont tőszomszédságában játszódó történet főhőse Stan, egy hatgyermekes család legifjabb tagja, akit a NASA a véletlenül túl kicsire tervezett holdkomp kipróbálására kér fel egy titkos küldetés során. Ebből a szituációból egy spielbergi kalandfilm vagy az űrverseny Lajkó – Cigány az űrben-hez hasonló megközelítésű szatíra is következhetne, Linklater viszont szinte azonnal elkanyarodik tőle. Drámai ívű cselekmény helyett javarészt Stan (rajta keresztül valójában pedig a saját, hasonló körülmények között töltött) gyerekkorának harsány filctollal kiszínezett képeskönyvét tárja elénk.
A papírvékony, így könnyedén galacsinná gyúrható és a sarokba pöccinthető cselekmény leginkább ürügy, hogy a neves író-rendező felsorolja a számtalan popkulturális, családi és környezeti behatást, amelyek a 60-as évek Hustonjában érték őt, végső soron pedig azzá formálták, aki lett. Stan gyerekkorának kiragadott élményeit felnőttkori énjének (eredetiben Jack Black) narrációja kíséri. Apja a fiú számára jelentéktelennek tűnő szállítmányozási pozícióban dolgozik az űrügynökségnél, a nyár pedig az Apollo 11 fellövésére való várakozással telik.
A három fiú, három lány és spórolós szüleik életében azért akadnak bájos és vicces momentumok, amikben jó érzés elmerülni, mint például az első nyomógombos telefon megérkezése, a flippergépekkel való trükközés vagy az iskolai büntetések kicselezése, de ugyanilyen katalógusszerűen ömlenek ránk tévésorozat- és filmcímek, zenék és társasjátékok, amikhez egyáltalán nem kötődnek érdekes sztorik, már azon túl, hogy épp ezek voltak a menők a korszakban.
Ahogy a főszereplő egyik bátyja minden nap csak vaníliát választ a fagyizó széles kínálatából, úgy Linklater is csak egyetlen ízt kínál fel visszaemlékezéseivel: az émelyítően tömény nosztalgiáét, ami előbb hosszan ecseteli még azt is, hogy mennyire nem figyelt senki akkoriban a gyerekek testi épségére, majd megbocsátóan legyint a kirívó példákra, mint a sok csonttörés, vagy a kocsi platóján való utazás. Iróniának, társadalomkritikának ebben a dimenzióban nincs helye, így a családi etűdök laza halmazából nem lesz nagyobb élmény, mint amikor egy kedves nagymama próbálja felidézni a fotóalbum egymás mellé ragasztott képeinek történetét.
Ezek a nyári emlékek aranyosak, de önmagukban nem kerek történetek, Linklater nem tesz igazi kísérletet arra, hogy emlékezetes családi tablót vagy tanulságos korrajzot hozzon belőle létre. A 60-as évek Amerikájának rondább arca, a Kennedy-gyilkosság, a vietnámi háború vagy a faji egyenlőtlenségek távoli problémaként villanak csupán fel a híradóban, szinte kötelezőnek tűnik említésük, de közben a film műgyepes, kertvárosi világától még a Holdnál is távolibbnak tűnnek.
Az Apollo-10,5 már a rendezőjének harmadik animációs filmje, ami valódi színészek külsejét és mozgását használja fel. Ugyan a technika ezúttal nem rotoszkópos animáció, a színészeket nem kézzel rajzolták át, hanem 3D-s modelleket mozgattak meg. A végeredmény a 2006-os Kamera által homályosan stílusánál sokkal harsányabb és letisztultabb lett, ami elvárható, elvégre nosztalgikus családi filmről van szó, nem pedig paranoid sci-fi thrillerről.
Miközben a film nem kifejezetten vígjáték, a rajzolt arckifejezések rendre felnagyítják a karakterek érzelmeit, így sokszor az ember valami csattanót vár a jelenetek végére, ami csak nem érkezik meg. A homogenizáló stílus viszont hatásosan jelképezi, hogy itt valójában egy gyermeki visszaemlékezést látunk, amire vastag mázként rakódott rá a nosztalgia, és ami összeolvasztja a valódi és az elképzelt dolgokat, a kisfiú és az igazi űrhajósok expedícióit.
Linklater már karrierje kezdetén sem riadt vissza attól, hogy önéletrajzi elemeket építsen be alkotásaiba (Tökéletlen idők), a coming-of-age műfaját pedig egyenesen kimaxolta egy tizenegy éven át forgatott opussal (Sráckor), ám az Apollo-10 ezekkel szemben a mértéktelenség csapdájába esik. Sokszor úgy érződik, hogy egyetlen állítása kimerül abban, mennyire jó dolog volt egy középosztálybeli fehér családban felnőni a 60-as években, egy amerikai kertvárosban. Jobb pillanataiban az ember hajlamos is ezt elhinni neki, de a teljesen súlytalannak bizonyuló nosztalgia-lufi valódi tartalom híján végül csak kidurran.
