Itt kell rátérnünk Jelenczki filmjének filmes hibáira: a történet elmondása valószínűleg egy nagyon egyszerű szerkezetben bárki számára könnyen követhető lett volna: mondjuk egy narrátor rekonstruálta volna a vádat, majd következhettek volna az ellenérvek, végül a konklúzió. Ehelyett rengeteg a csapongás, rendre hatásvadász effektek, komor zene, baljós árnyalat vágóképek ugrik be a rekonstrukció folyamatába; a film folyamatosan akar hatni az érzelmekre is. És mégis, a beszélő fejes interjúk egy idő után csak a téma iránt érdeklődő fanatikusok figyelmét tudják lekötni, márpedig egy ilyen filmnek önérdeke érdekes, egyszerűen követhető formát választania. Az archív képek rendre visszatérő szekvenciái is szegényesek. Jelenczki túlságosan instrumentalizálja a dokumentumfilmet.
A film végső képei, a kordonnal lezárt Kossuth tér, vagy az új 56-os emlékmű bitófával összemontírozott képe ezt teszi egyértelművé. Jelenczki itt azt az átpolitizáló hagyományt folyatja, amelyet amúgy az egyik szakértő kárhoztat filmjében a Tóth Ilona-ügy kapcsán. Az biztos, hogy a napi politikai utalások, szemiotikai erőtér beemelése egyrészt méltatlanul propagandisztikus fogás, másrészt nem segíti az igazság, de akár a Jelenczki által sugallt üzenet érvényesülését sem. S amilyen kritikus a politikummal a film egyfelől, olyan visszás, ahogy felhasználja másfelől: a film végén elhangzó mondat (kb.: a törvényi mentesítés után immáron kegyeleti jogot is sért az, aki bármilyen mértékig is bűnösnek állítja be Tóth Ilonát) fenyegető éle végképp elsöpri a film addig felmutatott pozitívumainak diszkurzív erejét.
