Jelenczki István Népek Krisztusa, Magyarország, 1956 című sorozatának ötödik darabja Tóth Ilona történetét dolgozza fel. Érdemes pár szóban felidézni az esetet (már amennyi biztosan felidézhető belőle): Tóth Ilona medika szigorlati gyakorlatát töltötte a budapesti Péterfy Sándor utcai kórházban, és a forradalom sodrásában akarata ellenére, a harcok során példamutató, emberfeletti ápolói munkája folytán nyert köztisztelet miatt a Szent Domonkos utcai kisegítő kórház vezetője lett. Itt aztán november 4-é után kialakult egy gócpont, ahol Obersovszky Gyula és Gáli József illegálisan röplapokat, s az Élünk című újságot nyomtatta ki.
A vád szerint november 18-án két társa, Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc egy gyanús alakot vezetett elé, majd hárman úgy döntöttek, a lebuktatás veszélye miatt kivégzik az ávósnak vélt illetőt, aki azonban rakodómunkás volt, Kollár Istvánnak hívták. A kivégzés ráadásul bestiális kegyetlenséggel történt, az elkövetők előbb benzin, majd levegő befecskendezésével próbálták megölni az elkábított Kollárt, ám miután egyik módszer sem működött, az egyik férfi fojtogatni kezdte, majd végül Tóth Ilona egy zsebkéssel szíven szúrta, amely végül végzett a férfival.
A megtorló hatalom kiemelt ügyként kezelte az esetet, mert több tételt is bizonyítani tudott vele: hogy ért össze a forradalom értelmiségi és köztörvényes bűnözői elkövetői rétege, illetve a bestialitás módja és ténye alátámasztotta a „fasiszta ellenforradalom” interpretációt. Az ügy vádlottai közül Tóthot, Gyöngyösit és Gönczit kivégezték, Obersovszkyt és Gálit pedig másodfokon életfogytiglanra ítélték.
 |
| A bíró megmutatja Tóth Ilonának az ominózus zsebkést |
Az ügy a rendszerváltás után sem került nyugvópontra, a kommunista 1956 "igazságszolgáltatás" 1956 utáni jogtalan ítéleteit felülvizsgálandó két semmisségi törvény nem tisztázta Tóth Ilonát, mondván, a megtorlás ítéletei közül csak a politikaiak esetében lehet szó felülvizsgálatról, a köztörvényesek esetében nem. 2001-ben Dávid Ibolya igazságügy-miniszter aztán meghozta azt a törvényt, amely értelmében Tóth Ilona és társai 1957-es ítélete semmissé lett – s ez volt a törvény születésének célja is, ahogy Dávid fogalmazott a paragrafusokról: "Tóth Ilona-törvényként fognak majd bevonulni a jogirodalomba". Ez utóbbi mozzanat is jelzi, hogy ez a történelmi kérdés erősen átpolitizált maradt a mai napig a közbeszédben, így egy ezen felülemelkedő, a tudományos igazság jegyében fogant, elfogulatlan dokumentumfilmre nagyon is szükség lenne.
Jelenczki filmje ezt is ígéri: történészek, jogászok tárják a néző elé azokat a tényeket, vélekedéseiket, amelyek Tóth Ilona ártatlanságát támasztják alá. Az biztos, hogy ellentmondásból rengeteg van, egyrészt az akkori nyomozati szakasz hiányosságai és feltételezett „sajátosságai” miatt (értsd koncepciózus nyomozás, az embertelen, a kémiát is bevető vallatások hatása), másrészt a bizonyítékok hiánya, és az egész időszak zavarossága miatt. Így a film szerint hitelt érdemlően azt sem lehet bizonyítani, kit ki, hol, mikor ölt meg, a megtalált holttest egyáltalán Kollár István-e, és még rengeteg mást sem (a bizonytalanságok okának, létének, bizonyító erejének a történészi megítélése más és más).
Ha Jelenczkit valóban a tudomány által rekonstruálható igazság feltárásának igénye vezetné, itt meg is állna: bőven elég lenne felmutatni a vád megalapozatlan állításait, rámutatni az események bizonyíthatatlanságára, s máris átütne a megtorlás szándékával kreált per súlya, a személyes dráma, Tóth Ilona mártíromsága. Ugyanis az egyértelmű, hogy a fiatal medika nem hidegvérű gyilkos.
 |
| Obersovszky Gyula, Gáli József, az Élünk szerkesztői |
Ám Jelenczki többet akar, ő Tóth Ilona ártatlanságát akarja bizonyítani (ami messze nem egyenlő a vád tarthatatlanságával), ám ekkor már túllép a bizonyíthatóságon, és vélekedéseket, feltevéseket kever a tudományosság légkörébe, ami igen érdekes eljárás. Hiszen Jobbágyi Gábor, M. Kiss Sándor, Kiss Réka és mások tényeket és vélekedéseket kevernek, ugyanakkor mindannyian meg vannak győződve Tóth Ilona ártatlanságáról. Ugyanakkor teljesen hiányoznak azon történészi vélemények, amelyek vitatják a koncepciós per koncepcióját, vagy az ártatlanság tényét.
Itt kell rátérnünk Jelenczki filmjének filmes hibáira: a történet elmondása valószínűleg egy nagyon egyszerű szerkezetben bárki számára könnyen követhető lett volna: mondjuk egy narrátor rekonstruálta volna a vádat, majd következhettek volna az ellenérvek, végül a konklúzió. Ehelyett rengeteg a csapongás, rendre hatásvadász effektek, komor zene, baljós árnyalat vágóképek ugrik be a rekonstrukció folyamatába; a film folyamatosan akar hatni az érzelmekre is. És mégis, a beszélő fejes interjúk egy idő után csak a téma iránt érdeklődő fanatikusok figyelmét tudják lekötni, márpedig egy ilyen filmnek önérdeke érdekes, egyszerűen követhető formát választania. Az archív képek rendre visszatérő szekvenciái is szegényesek. Jelenczki túlságosan instrumentalizálja a dokumentumfilmet.
A film végső képei, a kordonnal lezárt Kossuth tér, vagy az új 56-os emlékmű bitófával összemontírozott képe ezt teszi egyértelművé. Jelenczki itt azt az átpolitizáló hagyományt folyatja, amelyet amúgy az egyik szakértő kárhoztat filmjében a Tóth Ilona-ügy kapcsán. Az biztos, hogy a napi politikai utalások, szemiotikai erőtér beemelése egyrészt méltatlanul propagandisztikus fogás, másrészt nem segíti az igazság, de akár a Jelenczki által sugallt üzenet érvényesülését sem. S amilyen kritikus a politikummal a film egyfelől, olyan visszás, ahogy felhasználja másfelől: a film végén elhangzó mondat (kb.: a törvényi mentesítés után immáron kegyeleti jogot is sért az, aki bármilyen mértékig is bűnösnek állítja be Tóth Ilonát) fenyegető éle végképp elsöpri a film addig felmutatott pozitívumainak diszkurzív erejét.
