A Dűne műfajilag absztrakt kísérleti film, de még ehhez képest is nagy kihívás összefoglalni. Te hogyan mutatnád be?
Minimalista képi világú. Perceken keresztül bólogató fűszálakat látunk, a vizuális réteg a szó gondolati értelmében absztrahált, nem mesél el semmit. Nagyon domináns a hangvilága, ez teszi hozzá a látványból hiányzó narratív szintet, ezáltal egyszerre történetmesélő és absztrakt is a film. Szerintem ez a kettősség adja a különlegességét.
Eddig is absztrakt filmeket készítettél, ezek viszont különböző organikus formák és testek körül szerveződtek. Mi inspirált, hogy elmozdulj a figuratív irányból?
Úgy érzem, hogy az utóbbi időben átalakulóban vagyok tempót és szemléletet illetően, ebben a karantén is szerepet játszott, hiszen én sem vonhatom ki magam a hatása alól. A Dűne egy álom alapján készült, amiből a baljós érzet és növényi motívumok maradtak meg bennem ébredéskor, egy szombat reggelen. Ezt próbáltam mozgóképben megfogalmazni.
Hogy nézett ki a folyamat?
Gyakorlatilag egy kis kísérletezés után sikerült létrehozni számítógépes effektek segítségével a filmet. Nincs benne manuális rajz, számítógépes animáció az egész. Elég gyorsan kész volt, de mivel nem szeretem a sterilitást, utána sokáig tökéletlenítettem, roncsolgattam, manipuláltam a frame-számot.
A hangsáv nagyon fontos szerepet játszik a filmben. Ez a része hogyan készült?
Alapból készítettem egy elég pontos hangkulisszát hozzá. Annyira fellelkesültem tőle, hogy megmutattam egy sound designer barátomnak, Chris Allan Todnak, akinek nagyon tetszett a film, de a hangsávot technikai szempontból alkalmatlannak vélte. Egy kézfogásért cserébe elvállalta, hogy segít újracsinálni. Innen viszont több hetes munka következett, száz fölött volt a az elkészült hangsávok száma. Chris belevitt természeti hangokat és olyan mesterséges hatásokat is, amiket önmagukban legfeljebb csak a vájtfülűek hallanak meg, de a hangkép egészéhez nagyon hozzájárulnak.
Mit tartasz a legizgalmasabbnak az olyan ellentétekben, mint amit a képi- és a hangvilág között hoztál létre?
Mindig is szerettem kísérletezni a befogadói percepcióval, kiváncsi vagyok, hogy milyen törvényszerűségek alapján működik, meddig lehet tágítani. Eleinte úgy gondoltam, hogy a filmnek nincs olyan összetevője, amivel ne lehetne kísérletezni. Ma már ezt másképp látom, sokszor saját káromra feszegettem, és rontottam már el így filmeket. Tapasztalatom, hogy még a leginkább experimentális művekben is kell hagyni minimális kapaszkodókat a néző számára, különben saját magadra csökkented a célcsoportot. Ez persze nem azt jelenti, hogy szájbarágósnak kell lenni, minden az arányokon múlik.
A Dűnénél tisztában voltam vele, ha egy ilyen képvilághoz semmitmondó atmoszférát rendelek hozzá, az fél perc múltán már kevés lesz a nézőnek, még akkor is, ha tetszetősek a változó mintázatok. Arra gondoltam, megfordítom a hangsúlyokat és a hangot teszem dominánssá, a kép helyett ebben rejtem el a cselekményt. A hangot a legtöbb film esetében evidenciának vesszük, csak akkor vesszük észre, ha valami baj van vele. Itt a képi és a hang rész egyenrangú, de nincs köztük direkt kapcsolat. A néző viszont óhatatlanul elkezd asszociálni, összeköti a kettőt, megtalálja benne a saját olvasatát.
Mi volt a legmeglepőbb nézői olvasat, amit eddig hallottál róla?
Az, hogy gyönyörű és meditatív. Ebből rájöttem, hogy valószínűleg nem hallgatták elég figyelmesen, úgy gondolták, hogy az egész csak egy szép természeti jelenségről szól. Sovány vígasz, hogy úgy tűnt, azért őket így is kielégítette az élmény.
Az animációt egymagad csináltad, a hangsáv szívességből készült, akkor lényegében nem is volt költségvetése a filmnek?
Nulla forintos költségvetéssel, bármiféle támogatás nélkül készült produkció. Utólag elgondolkodtam rajta, vajon mekkora eséllyel pályázhatnék most egy ilyen kisfilmmel. Pitchingre teljesen alkalmatlan, nincs hagyományos cselekménye és mivel csak magas kép- és hangminőség mellett működik, nem való online vagy tévés forgalmazásra. A célcsoportját sem tudnám belőni a fesztiválok közönségén kívül, de ez nagyon rosszul hangzik a mai pályázati rendszerben, mert az arányok eltolódtak a tévés tartalmak felé. Pedig ha megnézzük a magyar animáció történetét, láthatjuk, hogy a szerzői filmek elsősorban a fesztiválokon arattak sikert, ami nem csak a rendezők önfényezése, hiszen dicsőséget hoztak az országnak is.
A zéró-budget ellenére két producer is fel van tüntetve a stáblistán.
Egyrészt megmutattam korábbi filmjeim producerének, Mikulás Ferencnek, és mivel tudtam, hogy egy másik producer barátom, Muhi András nagyon kedveli a kísérleti filmeket, elküldtem neki is. Mindketten osztoztak a lelkesedésemben. Jó ötletnek tartottam, hogy két producere is legyen, mert amíg a Kecskemétfilm rutinosan pályáztatja az animációs fesztiválokon, a Focusfox az egyéb rövidfilmes fesztiválokra tud koncentrálni. Nem elhanyagolható az sem, hogy a filmnek vannak utólagos költségei a kópiák miatt.
Amikor pedig elkezdtük újracsinálni a hangot, András felajánlotta a Focusfox stúdió kapacitását, így lett 5.1-es surround hangzása, és a képet is elkészíthettem 4K-s felbontásban. Amúgy a Focusfox technikusai tudják, hogy csak ilyen öngyilkos filmeket csinálok, mert a rendkívül gyors, vibráló képváltásokat nem szereti a digitális technika, a tömörítő algoritmusok általában tönkrevágják az egészet. A tömörítést viszont nem lehet megúszni, ők pedig sikeresen megettek mindent, hogy elkerüljék a hibákat.
Ulrich Gábor: Dűne
A filmet három nagy animációs fesztiválra, Annecy-ba, Ottawába és Hiroshimába is meghívták idén. Szerinted mivel talált be ennyire nemzetközi szinten?
Talán a végtelen minimalizmusa miatt, ami egyben erénye és fogyatékossága is. Úgy látom, hogy az animációban egy nagy 3D-bumm után vagyunk, már nemcsak a szakemberek, hanem a nagyközönség is kezd hálás lenni azért, ha egy letisztult, kevésből felépített filmet mutatsz nekik. Egyébként nem tudom eldönteni, hogy nagyon szerencsés vagy szerencsétlen év az idei. Az, hogy rögtön bejutott három A-kategóriás fesztiválra, példa nélküli a munkásságomban, ugyanakkor mindhárom fesztivált csak online rendezik meg. Igaz, nincs okom panaszra, mert Hirosimában és Annecy-ban már jártam, így csak Ottawa marad ki személyesen.
Dűne címmel egy nagy amerikai blockbuster is esedékes idén. Felmerült miatta, hogy másik címet válassz?
Lehet, hogy olvastam róla valahol, de ha tényleg érdekelt volna a dolog, akkor egy évre félreteszem a filmecskémet, mert a címhez mindenképp ragaszkodom. Már láttam olyan hírt a neten, ami az én filmemről szólt, ám a másik Dűnéből származó képpel illusztrálták. Egyébként van Hollywooddal egy olyan megegyezésünk, hogy én nem próbálom meghódítani, cserébe ők sem teszik be a lábukat a kísérleti absztrakt filmek területére. Eddig tartják a szavukat, így nekem is muszáj.
Itthon hol lehet megnézni a Dűnét?
Jelenleg csak a Szabadjáték 2. című kiállítás részeként látható a Műcsarnokban. Ez egyfajta premier, még ha nem is magán a filmen, hanem az intermediális művészeten van itt a hangsúly. Eredetileg szobrokat szerettem volna küldeni, de miután a kurátor, Szurcsik József megnézte a Dűnét, azt mondta, hogy művészeti határterületre sorolható, ezért nagyon örülne, ha ez is gazdagítaná a kiállítást.
A Dűne a Műcsarnokban
Milyen filmes alkotók vannak a legnagyobb hatással rád?
Meglehetősen mindenevő vagyok mozgóképet illetően, ugyanolyan szívesen ülök be egy Tarr Bélára, mint egy Pókemberre. Szeretem a skandinávokat, főleg a korai dogma filmeket. Nagy bánatom, hogy az animációs dogma eleve egy önellentmondás. Minden érdekel, ami magyar. Akiket még fontos alkotónak tartok az, Kaurismaki, Wes Anderson, a korai Woody Allen, Cristi Puiu, Polański, Greeneway, Kovásznai, Kim Ki-Duk, Chris Nolan, és Kieślowski. Most rájöttem, hogy elég kevés animációt nézek, azt is inkább a fesztiválokon.
A képzőművészet több ágát is képviseled. Az animáció hogyan kezdett el foglalkoztatni?
Eszembe se jutott volna, ha 20 évvel ezelőtt Vécsy Vera gyártásvezető egy közös kocsiút alkalmával meg nem kérdezi, hogy nincs-e kedvem filmet csinálni. Akkor már dolgoztam a Kecskemétfilmnek is, csak nem animációs vonalon, alkalmazott grafikai munkákat csináltam nekik. A mozgókép számomra teljesen idegen volt, kizárólag állóképekben tudtam gondolkodni, technikailag is teljesen analfabéta voltam. Viszont akkoriban született meg a lányom, mindenről ő jutott az eszembe, Vera pedig bogarat ültetett a fülembe. Elkezdett motoszkálni a fejemben az Idegen test ötlete. Készítettem egy képes forgatókönyvet és pályáztunk vele a régi Mozgókép Közalapítványnál. Legnagyobb meglepetésemre megítélték neki a támogatást.
Közel egy év alatt készült el ez az egy perc körüli film, jól példázza az akkori technikai tudásomat, hogy még a leblendét is képkockánként animáltam meg. Viszont nagyon beszippantott a mozgóképkészítés gyönyörűsége. Még jobban meglepett, hogy Annecy-ba, Zágrábba és még egy sor fesztiválra is meghívták a filmet. Aztán az ott látott, magas minőségű filmek miatt kirobbant belőlem az imposztor-szindróma, úgy gondoltam, hogy ilyen amatőrként nem illene ezt csinálom. Ma már viszont semmit sem szeretnék jobban, mint megint annyira amatőrnek lenni.
Ulrich Gábor: Idegen test
Miért vágysz vissza az amatőrséghez?
Az a fajta felszabadult gátlástalanság, ami akkor volt bennem, visszahozhatatlan. Eleinte csak autodidakta formában, aztán intézményes keretek között is tanultam a filmkészítés elméletét és gyakorlatát, azóta én is tanítom. Az egyéni alkotói lendületemnek viszont nem tett jót, ez a későbbi munkáim csökkenő fesztivál-eredményeiből is kiolvasható, amit egy meglehetősen objektív mércének tartok.
Azért a Dűne felfelé húzza a statisztikát. Ezt most fordulópontként éled meg?
A Dűnével úgy érzem, mintha elkezdődne a munkásságom 2.0-ás szakasza. Ha annyira nem is tudok bátor lenni mint régen, most sikerült egy kicsit megfeledkezni a külső és belső elvárásokról, jobban kikristályosodott gondolkodásmód mentén dolgozni. Ha célokat szeretnék a magam számára kitűzni, az a minimalizmus, letisztultság és a rövid időtartam. A kép és a hang közötti fordított arány továbbra is izgat. Leginkább a gondolati absztrakció foglalkoztat, ez kihatással van a szobrászatomra is. Talán benne van, hogy tavaly költözéskor körülbelül harminc évnyi munkámat dobtam ki, komplett kiállítási anyagokat. Ez hatalmas megtisztulást és felszabadultságot okozott.
A Metropolitan Egyetem animációs mesterszakán oktatsz. Hogyan éltétek meg a vírus miatt rendhagyó tavaszi félévet?
Azt gondoltam, hogy aki fiatal felnőtteket oktat, annak már nem kell figyelni az érzelmi aspektusokra, de ez tévhitnek bizonyult. Az animációs hallgatókra is jellemző az érzékenység, amiből alkotóként profitálnak, de nagyon sérülékennyé teszi is őket. Ezt fokozottan érzékeltem a COVID-os időszakban. A szakmaiságot eddig mindenek fölé helyeztem, sokszor még kíméletlen is voltam, de általában működött is a módszer. Ebben a kritikus időszakban viszont nekem is észre kellett vennem, hogy a szakmai segítség mellett nagyon sokszor szükség volt lelki támasz nyújtására is. A saját szerény képességeimhez mérten próbáltam ebben helytállni. A munka szempontjából talán mondhatjuk, hogy végül sikerélményként éltük meg, mindkét csoportomnak sikerült befejezni a filmeket, a diplomázós osztályomra pedig különösen büszke vagyok, erejükön felül teljesítettek.
Mi a következő filmterved?
Van egy Dűnéhez hasonlóan pályázatatásra nem alkalmas, egyedül és baráti szívességből elkészíthető kisfilm-tervem. Emellett van egy olyan is, ami jobban hasonlít a régebbi munkáimhoz, irodalmi adaptáció, figurális és abszurd, ezzel hamarosan pályázunk.
