Rossz előjel, ha egy film késő esti sajtóvetítése késik, méghozzá nem is keveset. Az olaszok nem a fegyelmezett sorban állás és a türelem mintaképei, nem csoda, hogy hangos füttyögésük és elégedetlenségük még a fesztiváligazgató Marco Müllert is odavonzotta Jessica Hausner Lourdes című filmje. Megérte a több mint háromnegyedórás várakozás, bár már én is éppen készültem ott hagyni a sort. Rendkívül intelligens és finom kezű rendező kell ahhoz, hogy egy ilyen kényes témát, mint a zarándokturizmus, kellő iróniával tálaljon, de véletlenül se sértse a hívő katolikusokat, a már csak a csodákban reménykedhető gyógyíthatatlan betegeket.
 |
| Rendkívül intelligens és finom kezű rendező kell Léa Seydoux, a film szereplője |
A történet szerint a fiatal Christine (Sylvie Testud remek alakítása) sclerosis multiplexben szenved és más sorstársaival együtt ő is Lourdes-ba zarándokol, ahol úgy tartják, többször is megjelent már Szűz Mária és csodát tett. Christine nem a csodára számít, mint inkább arra, hogy kiránduljon egy kicsit, és ez az ő állapotában csak így oldható meg. Nővérek segítik a betegeket a SZOT üdülőre hasonlító létesítményben és még fakultatív programokat is, mint a szentelt vízben fürdetés vagy a mise, kínálnak nekik. A csoda először egy másik, szintén kerekes székben ülő lánnyal történik meg, akit Tóth Orsi alakít. (Tóth Orsi két versenyfilmben is szerepel a Mostrán: a másik filmet az iráni származású Shirin Neshat rendezte Zanan bedoone mardan (Women without Men) címmel.) Christine is kiszáll a tolószékéből, és pár napra megadatik neki az egészséges emberek élete, sőt a szerelem is a Máltai Lovagrend egyik tagjának képében, ám úgy tűnik az ő esetében is igaz, hogy minden csoda három napig tart. Jessica Hausner filmje viszont sokáig szép emlék marad.
 |
| Van érdekes abban, amit Moore mond |
Az is csoda volt, mekkora hisztériával várták az itteni sajtósok és a közönség is Michael Moore-t, annál is inkább, mert bárkit megkérdez az ember, senki sem vallaná be, hogy szereti a filmjeit, mégis a Casino épületén kívül is kígyózott a napilapos újságírók sora, a vetítésen sokaknak csak a lépcsőn jutott hely a teremben. Jött is az egyszemélyes Moore cirkusz ismét nagyon hatásos zenével, jópofa bejátszásokkal és könnyfakasztó történetekkel arról, hogy a kapitalizmus miként zsákmányolja ki az embereket. A Római Birodalom bukása című film bejátszásával indul a Capitalism: A Love Story címet viselő, inkább propaganda-, mint dokumentumfilmnek nevezhető alkotás. Moore párhuzamot von a dicső birodalom és az Egyesült Államok közt. Filmjében megjósolja, ha az utóbbi nem változtat kapzsi és kizsákmányoló rendszerén, ugyanarra a sorsra jut hamarosan, mint az egykoron fényes és hatalmas császárság. Van érdekes abban, amit Moore mond (például az, hogy bizonyos nagyvállalatok halott parasztoknak (dead peasants) nevezik elhunyt alkalmazottaikat, akikre még éltükben nagy összegű életbiztosítást kötnek, melynek ők, mármint a vállalatok, a kizárólagos kedvezményezettjei), de a rendező demagógsága igencsak aláhúzza és megkérdőjelezi mondandóját. Arról nem is beszélve, hogy ebből a filmjéből is kitűnik, hogy a szocializmus működéséről, legalábbis arról, ahogy az legtöbb helyen működött, ugyanúgy nincs halványlila segédfogalma sem, mint azokról az országokról, melyeket követendő példának állít.
 |
| Chávez-nek szerzett szép számmal híveket Oliver Stone |
A másik nagy propagandafilmes Oliver Stone is megérkezett a hét elején a Lidóra, a felhajtás fokozására pedig magával hozta Hugo Chávez venezuelai elnököt is, aki a South of the Border premierjén hirdette az olaszoknak és a nagyvilágnak, hogy „Látjátok? Nem vagyok én ördög!”. Az amerikai média ugyanis jó ideje sulykolja a köztudatba, hogy Castro után (róla 2003-ban készítette Stone a Comandante-t), Chávez jelenti a térségben a legnagyobb fenyegetést saját népére és az amerikaiakra is. Mivel nem az én asztalom a politika, főképp nem a Latin-Amerikai térség politikája, nem tisztem megítélni, vajon az amerikai médiának, vagy az időnként lelkes oknyomozó riportert játszó Stone-nak van-e igaza. Valószínűnek tartom, az igazság valahol a kettő közt van. Az azonban mindenképpen értékelendő, hogy a rendszer nagy bírálójaként számon tartott Stone nem hagyja magát az általa agymosottnak nevezett amerikai média által befolyásolni és képes videokamerát ragadva utána járni bizonyos dolgoknak, de talán meggyőzőbb lenne, ha az alanyai iránti elfogultsága kevésbé ütközne ki. Az is biztos, hogy kiváló választási kampányfilm rendező lenne belőle, mert, ahogy korábban Castro-nak, a South of the Border-el most Chávez-nek szerzett szép számmal híveket.
 |
| Ewan McGregor, Grant Heslov, George Clooney |
Lassan már nem lesz olyan év, hogy ne kérnék meg a velencei sajtótájékoztatón George Clooney kezét. Néhány éve egy olasz újságírónő, most pedig egy meleg fiatalember kérte meg a sztárt, válassza őt. A fiatalember ott helyben le is vetkőzött alsónadrágra, melyre az volt írva „George Take Me.” Ez a kis incidens pillanatok alatt múlt időbe tette a Hugo Chávez körüli felhajtást és innentől kezdve mindenki csak erről beszélt, no meg arról, hogy mi is lehet a valós oka annak, hogy Clooney még nem adta házasságra a fejét. Pedig mennyivel izgalmasabb a film, amivel érkezett, mint ez a buta cirkusz! Grant Heslov rendezése a The Men Who Stare at Goats ugyanis az egyik legintelligensebb és legjobb vígjáték, amit mostanában láttam. Egy brit újságíró Ron Jonston írta a forgatókönyv alapjául szolgáló regényt az amerikai hadsereg ’Különleges Alakulatáról’, akik a jedi lovagok erejével bírnak és ezt a hadszíntéren is bizonyítják. Valóban különleges élmény a befont hajú hippi őrmestert (Jeff Bridges) látni, amint alakulatát, köztük a tehetséges Lyn Cassady-t (George Clooney) és a kevésbé tehetséges, de ambiciózus Larry Hooper-t (Kevin Spacey) képzi a New Earth Army ’harcos szerzeteseivé’. Nem kevésbé rekeszizmot kímélő a később titkos küldetésben járó Cassady és a melléje szegődő újdonsült jedi tanítvány Bob Wilton (Ewan McGregor, aki három epizódon át játszotta Obi-Wan Kenobit a Star Wars legújabb trilógiájában, itt viszont azt se tudja eszik-e vagy megisszák a jediket) kalandja az iraki sivatagban, melyet saját idétlenségük és hülyeségük sokkal inkább veszélyeztet, mint az ellenség.
