A rape-revenge tematika a 60-70-es évek valószínűleg leglenézettebb, ám később annál nagyobb kultstátuszt kivívó exploitation filmjeiben jelent meg. Ezek a B-filmeknek nevezett alacsony költségvetésű darabok kiszolgálták a közönség igényeit, de minőségben jócskán elmaradtak a mainstream műfajfilmjeitől. Tabudöntögetők, minden felfokozott bennük, öncélúan és túlzóan használják az erotikát és az erőszakot. A rape-revenge filmek általában a megerőszakolt nő, megerősödés és bosszú narratíváját követik. Ilyen kultdarab lett például az Akit félszeműnek hívnak (Thriller – A Cruel Picture, 1973), a Köpök a sírodra (I Spit on your Grave, 1978), a Ms. 45 (1981), vagy animációk közül a japán Belladonna of Sadness (1973). A kultstátusszal és a nézettséggel bekúszott a stúdiórendszerbe is az exploitation: Tarantino a Kill Billel (2003) nyíltan merített a (keleti) bosszúfilmekből, de a Most már elég (2002) Jennifer Lopezzel vagy az Ashley Judd főszereplésével készült Kettős kockázat (1999) gyökerei is itt keresendők.
Coralie Fargeat 2018-as Bosszúja már eggyel közelebb lép a rape-revenge feminista újraértelmezéséhez. A filmben egy alfahím két haverjával és a szeretőjével a sivatag közepén lévő házába utazik, hogy másnap vadászni induljanak. Csakhogy az egyik férfi megerőszakolja a lányt, akit aztán a szakadékba hajítanak meghalni. A valóságot felülírva a nő újra erőre kap, és a három férfi nyomába ered. Ez még önmagában egy sima rape-revenge alapszituáció, viszont Fargeat csavar egyet az alműfaj elemein és nagyon ironikus, sokszor bizarr és a végletekig kifacsart, humoros formában tálalja a male gaze-t és a bekövetkező erőszak előjeleit, nem mellesleg a film csúcsjelenetében nem egy dögös, meztelen nőt látunk az életéért rohanni, hanem magát az alfahímet, frissen megfürödve, anyaszült meztelenül. Ráadásul Fargeat a francia extrém brutális örökségét is használja, így a végén egy nagyon katartikus filmet kapunk, ami a rape-revenge elemeinek ad egy szarkasztikus fricskát.
Ehhez képest Emerald Fennell magát a zsánert akarta gyökerestül kiforgatni, és filmjében nemhogy nem látjuk, de el sem hangzik a rape (nemi erőszak) kifejezés, mi több, nem is a főszereplővel történt meg az erőszak, vagyis a rape-revenge filmek két alapvető elemét egyáltalán nem használja.
Az Ígéretes fiatal nő főhőse a 30 éves Cassie (Carey Mulligan), aki nappal egy kávézóban dolgozik, éjjelente pedig önmagát részeg nőnek tettetve, egyfajta magányos igazságosztóként leckézteti meg a helyzetet kihasználó férfiakat. Mindezt azért teszi, mert az egyetemen megerőszakolták a legjobb barátnőjét, az éltanuló Ninát, aki nem sokkal később öngyilkos lett, a tettest pedig felmentették. A barátnője elvesztését Cassie annyira nem tudja feldolgozni, hogy még 30 évesen is úgy öltözködik, mint egy tinédzser, az ígéretes orvosi jövő helyett kávét szolgál fel, a szüleinél lakik és nincsenek barátai. Az egyetlen ember, akit nem lök el magától a főnökén kívül, az Ryan (Bo Burnham), volt egyetemi csoporttársa, aki olyan kitartóan udvarol neki, hogy a lány már-már feladja céltalan életmódját a saját boldogságáért.
Az igazán jó szatírákban mindig nagyon sok morális kérdés vetődik fel, ami megjáratja a néző agyát, és az Ígéretes fiatal nő tobzódik a megkérdőjelezhető tettekben, minden szereplő részéről. Cassie bosszúi a (rape-)revenge filmekkel ellentétben nem véresek, hanem reálisabbak, látványban visszafogottak, ám annál feszültebbek. Cassie megleckézteti volt csoporttársnőjét, aki hallgatott az esetről; a dékánt, aki elegendő bizonyíték hiányában nem akarta elrontani egy ígéretes fiú jövőjét; az ügyészt, aki felmentette a fiút; és magát a férfit.
A morálisan vitatható leckéket azért is érezzük kellemetlennek, mert olyan emberekkel történnek, akik szimpatikusak, akiket mi is ismerhetünk a való életben. Fennell szándékosan játszik rá erre: ragadozóként olyan férfiakat szerepeltet, akikre kedves, humoros karaktereik miatt emlékszünk: Adam Brody a Narancsvidékből, Christopher Mintz-Plasse, a Superbad McLovinja, Chris Lowell a Veronica Mars Pizje, vagy a Schmidtet játszó Max Greenfield az Új lányból (de még a Ryant alakító Bo Burnham is egy népszerű humorista). A patriarchális rendszer működését segítő nők szerepében a humorista Alison Briet és az angyalarcú Connie Brittont láthatjuk, magát az igazságosztó rendszert pedig Alfred Molina képviseli ügyészként. Míg a klasszikus rape-revenge filmekben egyoldalú, visszataszító, szinte már csak jelzésértékű alakok az erőszakelkövetők, addig Fennellnél valós emberek, megnyerő megjelenéssel és elismert társadalmi ranggal, akikről nemcsak mi nem tudjuk elhinni, hogy bármi rosszat tennének, hanem ők sem magukról.
Fennell folyamatosan kényelmetlen helyzetbe hozza a nézőt azzal, hogy újra meg újra szembesíti, mennyire berögzült a rendszerbe, a társadalmunkba és a mindennapos viselkedésünkbe az áldozathibáztatás, a férfiak felmentése, és hogy inkább elfordítjuk az arcunkat, csak ne vegyünk tudomást a rossz dolgokról – és ebben a nők is akarva-akaratlanul közrejátszanak. Emlékezzünk vissza az 1999-es Amerikai pitére, ami nemcsak azt legitimálta, sőt, menővé tette, hogy a srácok minden ok nélkül lekurvázzák a lányokat, és hogy a szüzesség elvesztése a legfőbb cél 18 évesen, hanem azt is, hogy kinevetjük azt, ha más kínos helyzetbe kerül, inkább elővesszük a kameránkat és lefilmezzük, majd a többiekkel együtt röhögünk rajta. Nem véletlen, hogy Cassie mamáját Jennifer Coolidge alakítja, aki az Amerikai pitében Stifler mamáját játszotta.
A rendező szándékosan kérdőjelezi meg és fordítja visszájára a rape-revenge sémákat és a male gaze módszerét: már a film nyitójelenete is egy tipikus videoklip montázs lenne, ha fiatal szexi nőkkel látnánk, de ehelyett középkorú, elhízott férfiak lassított táncát csodálhatjuk, ami meglehetősen bizarr. A címmel is erre az egyenlőtlenségre utal: az ígéretes fiatal férfi kifejezést sokszor használják nemi erőszak ügyekben, ám a rendszer figyelmen kívül hagyja az ígéretes fiatal nőket, az áldozatokat. Egyébként az is érdekes, hogy ki sem kell legyen mondva a nemi erőszak, akkor is tudjuk miről van szó, pontosan ismerjük azt a forgatókönyvet, hogy mi történhet, ha egy lány sokat iszik és fiúk veszik körül.
A filmmel Fennell nemcsak a rape-revenge zsánerét akarta felrázni, hanem feminimmé is akarta tenni a maszkulinitásáról ismert bosszú thrillert. Ezért olyan tinilányos pasztell cukorkaszínű Cassie ruhatára és a kiegészítői, habos-babos a hálószobája, és ezért látunk egy romkom montázst is, mely alatt Paris Hilton Stars Are Blind című ikonikus popslágerét éneklik a szereplők. Szokatlan, mert eddig maszkulin főhősökhöz és véres bosszúkhoz szoktunk, és egyben felforgató, mert a pasztell felszín alatt nagyon mély sebek és bűnök vannak.
Az Ígéretes fiatal nő egyébként nemcsak a rape-revenge filmekkel rokon, amennyiben kiforgatja azok sémáját, hanem a magányos nő, mint a thrillerek veszélyforrása is legalább annyira a történet alapja. Cassie már a film elején olyan, mint egy sorozatgyilkos: becserkészi az áldozatait, eszelősen ijesztően viselkedik, a neveiket pedig egy noteszben vezeti.
Legutóbb a Saint Maudban láthattuk, ahogy egy magányos lányt az izoláltsága elszakítja a társadalmi normáktól, nincs külső kontrollja, az egyedüllétbe és a régóta cipelt dühébe pedig beleőrül. De ilyen az Egyedülálló nő megosztaná antagonistája, a Pszichoszingli címszereplője, a Holtodiglan antihőse, Glenn Close karaktere a Végzetes vonzerőben, vagy akár Selina Kyle, a Macskanő. A nehezen megnyíló, másokkal bizalmatlan főszereplőn keresztül az Ígéretes fiatal nő azt is bemutatja, miként tudja befolyásolni a nemi erőszak azoknak az életét is, akik személyesen nem érintettek, és hogyan tudja felemészteni az embert a felgyülemlett igazságtalanság.
A film vége az egyik legváratlanabb és legmegosztóbb befejezés, ami az utóbbi időben készült. A leszámolás nem olyan látványosan katartikus, mint amilyenhez szoktunk, hanem sokkal szolidabb és valószerűbb. A finálé után még sokáig kattoghatnak kényelmetlen kérdések a fejünkben. Tényleg csak radikális tettekkel érhető el érdemi változás? Miért nem bízhatunk az igazságszolgáltatásban? Az elkövetőn túl még kit terhel felelősség? A rendszert, amely engedi, hogy büntetlenül megúszhassák az erőszakot elkövető ígéretes fiatal férfiak? Az embereket, akik akaratlanul is segítik a patriarchális rendszert? A szocializációnk is hibás? Részesei vagyunk mi is a bűnnek, amikor elfordítjuk a fejünket?
Képek forrása: UIP-Duna Film
