Marielle az esti vacsoránál szembesíti is szüleit a rendkívüli helyzettel, akik persze egyből arra gondolnak, hogy a lányuk valamilyen titkos eszközzel megfigyeli őket. Azonban hiába kobozzák el a tabletjét, kapcsolják ki a telefonjukat és beszélnek egymást között franciául, így biztosítva, hogy Marielle ne értse, mit mondanak, a lány továbbra is minden egyes pillanatot tökéletesen fel tud idézni a napjukból: hol jártak, kivel találkoztak és mi hangzott el a magánbeszélgetéseik során. A helyzetet kénytelen-kelletlen tudomásul vevő szülők ezt követően folyamatos öncenzúrát kezdenek gyakorolni, elvégre Marielle mindent lát és hall, másfelől egyre inkább megpróbálják arra használni lányuk telepatikus képességét, hogy a másik titkaiban turkáljanak.
A narratíva a folytatásban leginkább olyan jelenetpárok mentén épül, ahol az édesanya, Julia és az édesapa,Tobias életének történései folyamatosan egymásra felelgetnek, így mi, nézők tulajdonképpen a mindezt ugyanúgy csak megfigyelő Marielle szemszögét vesszük fel, ezáltal a címszereplő kislány valójában szinte egyáltalán nem aktív formálója a cselekménynek. Marielle a saját szülei szemében egyre inkább egy mindent látó, mindent szabályozó hatalmi eszközzé válik – miközben hol kétségbeesett önfegyelmezéssel, hol kamaszos lázadozással próbálnak kiszabadulni abból a tudatból, hogy soha nincsenek teljesen egyedül, már észre sem veszik a magára maradt, kétségbeesett és zavart gyermek félelmét és szenvedését.
Forrás: Mozinet
A Marielle mindent tud izgalmasan fordítja meg a klasszikus társadalmi, sőt evolúciós szerepeket: már nem a gyermek az, aki a nevelés és a felé mutatott minták alapján megtanul beilleszkedni a közösségbe, hanem a szülők kényszerülnek arra, hogy saját életüket, szerepfelfogásukat alárendeljék a gyerek érzékenységeinek. Ugyanakkor a film úgy is értelmezhető, hogy azok az örökölt transzgenerációs minták és traumák határozzák meg egy gyermek jellemének kialakulását, amikről nem is tud, ám a születésétől érzékeli és a génjeiben hordozza őket.
Szerencsére a film nem próbál túlságosan kézenfekvő és direkt megoldókulcsot adni a néző kezébe, így bőven marad tér szabadabb asszociációknak is, miközben kiváló tempóban, éles humorral tartja fenn a figyelmet. Örömteli, hogy Hambalek mindössze 85 percbe sűritve is képes volt egy jó alapötletből sokrétű történetet és izgalmas, összetett szereplőket kibontakoztatni. Julia Jentsch és Felix Kramer egyaránt nagyszerűen formálják meg a kissé esetlen, a maguk teszetoszaságát szabadelvű és felvilágosult gondolkodásnak álcázni próbáló szülőket.
Jóízűen és sokat lehet rajtuk nevetni, ám a film végére jó eséllyel magunkra ismerhetünk bennük, hiszen ki ne érezte volna már azt, hogy ha valaki megtudná, milyen élethelyzetben vagyunk, milyen titkokat őrzünk, bizonyára szétnyílna alattunk a föld (vagy legalábbis azt kívánnánk). Ezzel együtt kissé mégis kihagyott ziccernek érződik, hogy magáról Marielleről a film teljesen megfeledkezik, és Hambalek csak egy-két jelenetben csepegtet el olyan információtöredékeket, amikből következtetni lehet arra, milyen személyiség ő valójában. Például sosem derül ki pontosan, miből indult ki az a veszekedés, amelynek a különleges képességet előidéző pofon lett a vége, képessége hogyan működik pontosan, ahogyan az sem, hogy a lány a saját közösségeiben hogyan viselkedik.
Forrás: Mozinet
A film utolsó harmadában izgalmas irányváltással keretezi át saját történetét azzal, hogy kifejezetten a nők társadalmi szerepfelfogása és az anya-lánya kapcsolatok kerülnek a középpontba. Tobias szála folyamatosan eljelentéktelenedik, majd egy röhejes verekedésjelenettel véget is ér, ezzel szemben Julia és Marielle kapcsolata újfajta fénytörésbe kerül, amikor a nő a lányával való viszontagságok hatására újraértelmezi saját gyerekkorát és anyjához fűződő viszonyát. Miközben Tobias bűnei súlytalanok, és maga Marielle sem neheztel túl sokáig az apjára, addig Julia kétségbeesetten próbál feloldozást találni a lányánál, de mindhiába. Mintha Hambalek úgy érezné, bizonyos érzelmi regiszterek csak a nők közötti viszonyokban léteznének, vagy legalábbis sokkal nagyobb a jelentőségük, mint a férfiak esetében.
A pszichológiai okfejtésre okot adó finálétól függetlenül a Marielle mindent tud leghangsúlyosabb gondolata mégis csak az a nem túl komplex állítás, hogy meg kell próbálnunk a lehető legőszintébbnek lenni egymással, még ha ez olykor azzal is jár, hogy fájdalmat okozunk a másiknak, vagy akár saját magunknak. Persze mindezt sokkal izgalmasabb, és kevésbé szájbarágós módon képes artikulálni a film. A valóságtól elrugaszkodott alaphangulat, amely egyszerre drámai és szatirikus, pontosan leképezi, mennyire a saját élethelyzetünktől függ, hogy a titkok és hazugságok hálójában vergődő szereplők irányába a gúny vagy az együttérzés bennünk az erősebb érzelem. Erre a kettős érzésre segítenek rá a folyamatosan visszatérő Beethoven- és Schubert-betétek, amelyek olykor a drámát erősítik, míg máskor olyan jelenetek alatt szólalnak meg, amikkel szemben éles kontrasztot képeznek, így kiemelve a helyzet abszurditását.
A Marielle mindent tud üde színfoltja a jelenlegi mozis felhozatalnak, amely ügyesen billeg a szerzőiség határán, miközben okosan építi be a komikus műfaji elemeket is az elbeszélésbe. Noha a címszereplő belső világáról nem tudunk meg sokat, és a szülők szerepe is teljesen átértékelődik az utolsó harmadban, a film képes jó ritmusban, vibráló humorral mesélni kimondottan rétegzett és komplex drámai élethelyzetekről, valamint azokról az emberi viszonyokról, amelyek leginkább meghatározták, milyen emberré is válunk.
