A cyberpunk sötét látásmódjával szemben üdítő élmény látni, ahogyan a solarpunk optimista szellemisége tör utat, vagyis egy olyan jövőkép rajzolódik ki, amelyben az emberiség megtalálja az egyensúlyt a természettel, miközben fejlett technológiát alkalmaz: a patak csordogáló vizét egy apró, fából eszkábált vízikerék hajtja, miközben partján egy modern ökoház simul bele a zöld környezetbe. Az organikus, futurisztikus építészet lekerekített, tájba olvadó formáival és a repdeső pillangók látványával vonzó összképet teremt.
A család az időutazás képességét nem pusztán a múlt elméleti tanulmányozására használja, hanem arra is, hogy annak erőforrásait a jelen szolgálatába állítsa. Egy ízben egészen a dinoszauruszok koráig utaznak vissza egy növényért, amelyet aztán gondosan megőrizve, egy apró kapszulában hoznak haza, hogy később a mindennapi életükben hasznosíthassák. A világ ebben az olvasatban a „nagy egész”, amely csak arra vár, hogy kíváncsisággal és felelősséggel elemeire bontsuk, és felfedezzük benne azokat a lehetőségeket, amelyekkel fenntarthatóbb jövőt építhetünk. Bienvenu filmje már az első percekben ösztönzően hat: a mesés kereten keresztül olyan tudatosságot sugároz, amely szinte zavarba ejtő a jelenkor nézője számára.
Egyedül Arco, a tízéves fiú az, akinek a felfedezési vágya egy sokkal ösztönösebb és mohóbb formában jelenik meg. Bájos éretlensége a nézőével azonos, ilyenformán pedig a felnövéstörténete a miénkké is válik: gyermekként ülünk be a moziba, hogy aztán a szülők által megtestesített, bölcsebb, tapasztaltabb világlátással felvértezve álljunk fel. Arco kizárólag a dínók látványáért utazna vissza a múltba, nővérével ellentétben azonban ő még nem vehet részt az expedíciókban, hiszen nem töltötte be a tizenkettőt. Természetesen ez nem akadályozza meg abban, hogy az éjszaka közepén kiosonjon és próbát tegyen. Tapasztalatlan időutazó lévén azonban valami félresiklik a művelet során, és a dínók korszaka helyett 2075-ben köt ki.
A „távoli” jövővel szemben a „nem túl távoli” már inkább a popkultúrában megszokott, pesszimistább jövőképet idézi. A Black Mirror-hangulatot olyan sötét jelenségek erősítik, mint a kiterjesztett és virtuális valóságot megjelenítő szemüvegek, a holografikus interfészek, illetve a háztartási feladatokat végző robotok, amelyek nagyobb érzelmi támaszt tudnak nyújtani a gyermekek számára, mint a távolmaradó húsvér szülők. Minden házat és épületet áthatolhatatlan búra fed, így hiába tombol azokon kívül a pusztító, fákat kidöntő vihar, a lakók békésen játszhatnak saját kis kertjükben, miközben a Sunshine, Lollipops and Rainbows című örökzöld rendkívül találóan és ironikusan hangsúlyozza az önfeledt öröm illúzióját. Az alkotó mesterien ragadja meg a korunkra jellemző buborék-valóságot, valamint a szemellenzős gondolkodást, és fogalmazza meg mindezt disztópikus elemek segítségével.
Amennyire Arco kívülálló a saját korszakában, pontosan annyira lóg ki Iris a sajátjából. Míg a fiú lefelé, addig a szintén tízéves lány felfelé: Iris egy olyan tiszta, csillagokkal teleszőtt égboltért epekedik, amely Arco világának sajátja. Ábrándja és szívszorító helyzete egyetlen képkockában sűrűsödik össze: a falát díszítő csillagok pótolják a valódiakat, míg az ablakon túl csupán egy komor, szürke égbolt húzódik. Arco mindeközben a fiú a jövőből, a hírnök, minden titok tudója: „angyal”, „varázsló”, „manó”, aki érti a madarak nyelvét - vagyis mindannak a szabadságnak megtestesítője, amelyre Iris vágyik.
Két csillogó szemű, álmodozó egyén találkozása az övék, melynek sorsszerűségét a nevekkel való játék húzza alá: az Arco Iris spanyolul szivárványt jelent. A páros szinte észrevétlenül kibomló barátsága a kíváncsiság, a tanulási vágy, az egymásra figyelés és a játék önfeledt öröméből szövődik; a néző számára pedig néhány finoman megkomponált, kifejező jelenet emeli ezt az alakuló kapcsolatot őszinte, már-már megbonthatatlan szövetséggé. Arco és Iris, miután megismerkednek egymással, megpróbálják visszajuttatni a fiút a jövőbe. A társaságuk olyan figurákkal egészül ki, mint Iris kisöccse, a Peter nevű kisbaba, akinek az Arcohoz való viszonyulása szavak nélkül gazdagítja a címszereplőt; a rendkívül szerethető házi robot, Mikki, akinek vezetékein és kábelein valóságos szív lüktet át; illetve Clifford, Iris barátja az iskolából, aki ugyan semmit sem ért, de a lány iránt érzett szeretete kifulladásig hajtja. Küldetésük sikerét három, már megjelenésében is nevetséges férfi veszélyezteti. A testvérek esetlen „nembűnözők”, akiknek sorozatos szerencsétlenkedése és gyermeki civakodása börleszk szerű humorral fűszerezi a filmet.
A francia animáció túlmutat az időutazós sci-fi keretein: egyszerre meditatív és sodró lendületű kalandfilm, amelynek játékos próbatételei mögött mindvégig komoly tét húzódik. Arco és Iris betörnek az iskolába az éjszaka közepén, robotokkal harcolnak, menekülnek. Miközben éppen minden hasonló korú gyermek legszebb álmát élik át, a háttérben az apokalipszis rémálomszerű képe bontakozik ki egy mindent felemésztő tűzvész formájában. A film fiatal hősein és társaikon keresztül az ellenállhatatlan bátorság erejéről mesél. A szereplők az önfeláldozó gesztusaikkal egymásra licitálnak, és a néző könnycsatornáit is próbára teszik. A forgatókönyvet dicséri, hogy a katartikus lezárásra még a kisebb mellékszereplők is megkapják a maguk hősies pillanatát, amelyek a rövid játékidő ellenére is önállóan, teljes értékűen működnek. A végkifejlet pedig olyan fordulatot tartogat, ami a Csillagok között megrendítő fináléjával is felveszi a versenyt.
A film képi világa magával ragadó: látszólag jelentéktelen, hangulatfestő részletektől - mint egy tojás feltörésének finoman kidolgozott animációja - Arco első repülésének immerzív, a végtelenség érzetét keltő grandiózus képsoráig minden egyes pillanat önálló súllyal és jelentéssel telítődik. E tekintetben az alkotás a Mijazaki-filmek líraiságával mutat rokonságot, miközben Az idő urai hatása is szembetűnő.
Bienvenu mesteri fogása, hogy disztópikus történetét egy utópia keretei közé helyezi, avagy két, egymástól távol eső idősíkot is kijelöl a jövőben. A formabontó dramaturgiának hála egy alapvetően optimistább jövőképet kapunk, amely cseppet sem hat naivnak és cukormázosnak, hiszen a film magját egy kritikusabb szemlélet páncélozza. Az Arco nem hazudja el a valódi változáshoz szükséges munka mennyiségét és az évek számát: miközben a világ újraformálása egy teljesen új civilizációra vár, a megmentése az azt megelőző generációk feladata. A film pontosan annyira érett és súlyos, amennyire varázslatos és lírai, így a gyermekek és a felnőttek számára egyaránt letaglózó élményt nyújt. Méltó módon illeszkedik az olyan öko-témájú filmek sorába, mint a 2024-es Áradás és a Vad Robot, amelyek a klímaváltozás kérdését hasonló érzékenységgel és erővel ültették át az animáció nyelvére.
Az Arco március 26-tól látható a mozikban a Mozinet forgalmazásban.
