Hatalmas műkörmök, feltöltött ajkak, póthaj, mellimplantátum, szűk miniruhák, csillogó magassarkú cipők. Liane (Malou Khebizi) egyszemélyben testesíti meg a külvárosi olcsó glamúrt, olyannyira, hogy az alapból ragyogó színű cipőire még műanyag flittereket is ragaszt, hogy azok még csillogóbbak legyenek. Eközben egyébként bolti lopásokból és a meglovasított termékek utcai árusításából tartja fenn magát, illetve követőtáborát építi a közösségi médiában. Liane, legalábbis az alapján, amit a videós tevékenységéből látunk, tipikus trash influenszer: érvénytelen tartalmakat oszt meg hétköznapi témákban, mindezt lengén öltözve, néha dekoltázst villantva, a tinifiúk nagy örömére.
A lány nem véletlenül menekül a lájk-hajhászásba és az online perszónája építésébe. Csonka családban él, apukája nincs a képben, édesanyjával pedig problémás a viszonya: rögtön a film elején látjuk, ahogy betöri a hálószoba ablakát, majd le is ordítja az anyukáját, amiért az házhoz viszi a „sugar daddy-jeit”. A szülői nemtörődömség miatt Liane gyakorlatilag egyedül neveli kishúgát, Aliciát (Ashley Romano) és bár a 19 éves lányban ott munkál a gondoskodás igénye, szinte természetes, hogy Liane nem elég érett ehhez a feladathoz. A közösen töltött időben egy kicsi én-t nevel a hugicából, a tízévesforma Alicia máris hasonlóan öltözködik, mint nővére, de Liane arra is megtanítja, hogyan kell kihívóan táncolni.
Liane legfontosabb célja azonban az influenszerkedés. Számára a videózás, a kamera előtt pózolás nemcsak az exhibicionizmusról és az önmegvalósításról de az önigazolásról is szól. A lány szeretetre és figyelemre éhes, és jobb híján mindkettőt az online térben szeretné megkapni. Miután bejelentkezett a rajongóinál 1-1 videóban, hatalmas műkörmével görgeti a kommenteket, hogy érezze, milyen sokan szeretik. Az egyik videóját elküldi egy reality-producernek, aki behívja őt castingra a Miracle Island című párkeresős valóságshow-ba. Ez a szereplés egy újabb lépést jelenthet a karrierjében, új követőket, és persze még több szeretetet és pozitív visszacsatolást vár tőle.
A meghallgatást már a film első szakaszában végigkísérhetjük , ez a hosszú beállítás pedig önmagában szépen összefoglalja a Csiszolatlan gyémánt állításait a kizsákmányoló médiáról és az influenszer-kultúráról. A casting során végig Liane-t látjuk, a hatalmat képviselő producer arctalan marad, a kamera pedig lassan közelít a lengén öltözött lányra, aki magát teljesen alárendelve keresi a tévés szakember kegyeit. „Miért szeretnél valóságshow-ban szerepelni?” - kérdezi a producer. „Hogy megmutassam, ki vagyok valójában” – válaszol Liane, rezzenéstelen arccal. A film a továbbiakban a naiv és céltudatos lány felfokozott és reménytelennek tetsző várakozását tolja el a falig: Liane a megváltást és az influenszer-karrier berobbanását várja a szerepléstől, és napról napra egyre elkeseredettebben várja, hogy visszahívják a castingról. Ahogyan lovallja bele magát abba, hogy ő lesz az új Kim Kardashian, úgy kezdi elveszteni a kapcsolatot a valósággal is.
A forgatókönyvet is jegyző Riedinger nagyjából ugyanazt állítja a képernyő- és lájkfüggő tinikről, mint a korábbi évek hasonló témájú filmjei, az amerikai Eighth Grade-től a szerb Klip-en át a magyar FoMo-ig: az online perszóna kialakulása, a lájkvadászat és az exhibicionizmus átalakítja a fiatalok értékrendjét, akik a visszajelzésekért akár egymáson is átgázolnak, vagy épp kárt tesznek magukban. Eközben a tinik megkérdőjelezhető cselekedeteit az önkifejezés igénye motiválja, a történeteikből pedig többnyire egy teljes nemzedék magánya és kilátástalansága rajzolódik ki.
Liane a túlfogyasztásra buzdító influenszereket és az általuk képviselt életmód bűvöletében élő TikTok-nemzedéket jelképezi, a trash reality motívuma pedig a „hagyományos” médiakritikának is teret ad. Azonban a rendező nem árnyalja túlságosan a történet következtetéseit: a képernyő előtt felnőtt nemzedék tagjai általában szeretnének kevés munkával, az exhibicionizmusukat kiélve sok pénzt keresni, ám valahol mélyen mégis magányosak és vágynak a figyelemre, a valóságshow-k és a szórakoztatóipar pedig kegyetlenül kihasználja az ambícióikat.
A Csiszolatlan gyémánt felszínességét azonban egész jól palástolja a Liane-t fokozatosan hatalmába kerítő rögeszme és szorongás. Riedinger eljátszik azzal is, hogy a lány vajon meddig megy el a saját testének megváltoztatásával a figyelem érdekében: a mellimplantátum mellé a fenekét is meg akarja műttetni (a példakép ebben is Kim Kardashian), egy ponton pedig hegtetkót vés a hasára, amiről szinte azonnal közzé is tesz egy videót, újabb feliratkozók és még több visszacsatolás reményében. A fájdalmát persze eközben is óriási mosollyal és influenszeresen lendületes szövegével palástolja.
Ezek a túlkapások nemcsak az abszurd irányába lökik a Csiszolatlan gyémántot, de Riedinger a játékidő előrehaladtával egyre gyakrabban mossa össze a valóságot és a fantáziát, ami álomszerű, vizuálisan is stilizált jeleneteket eredményez. Ezek egyébként szervesen épülnek be a filmbe, mivel Noé Bach operatőr keskeny képarányú kompozíciói alapból enyhén stilizáltak: a szaturált képekből csak úgy sugárzik a francia kertvárosi nyár álmoskás hangulata. Szintén a stilizációt erősíti a film egyik legizgalmasabb képi megoldása: a dramaturgiailag fontos jeleneteknél a Liane tartalmaira érkező kommentek betöltik a képet, méghozzá az ókori görög és római táblákat idéző betűtípussal, rózsaszín neonos csillogással.
Riedinger ezzel a vissza-visszatérő vizuális ötlettel egymásra rímelteti az egyes korokat: a ma kommentjei - a „te vagy a példaképem, és a legszebb csaj”-tól a „szúrnálak”-on át az „öld meg magad”-ig ugyanolyan lenyomatai egy korszaknak, ahogyan az ókori kőtáblák faragványai. Bár ez a tézis sem mutat túl önmagán, és a médiakritikai élhez, valamint a generációs látlelethez hasonlóan nem egy kifejtett következtetés, narratív kötőanyagként mégis jól működik. A rendező nemcsak az influenszerek világába enged ezzel mélyebb betekintést, de a kommentkultúra toxikusságába is.
Malou Khebizi jelenléte is sokat segít abban, hogy átlendüljünk az elsőfilmes gyermekbetegségeken. Az első filmszerepében remeklő amatőr színésznő ráadásul különösen nehéz feladatot old meg: a hasonló karakterű francia kisrealista szociodrámákkal ellentétben (Land Legs, Party Girl) Khebizi nem a saját történetét játssza újra, és még külsőleg is át kellett alakulnia a szerephez. Emellett pedig Liane karaktere nem is igazán szimpatikus, így nagyon sok múlt azon, hogy az őt játszó színész képes legyen a figurát, ha rokonszenvessé nem is, de legalább annyira érdekessé tenni, hogy tudjunk vele menni közel két órán keresztül.
Khebizi hibátlanul teljesíti a feladatot, dühös kifakadásai, önfeledt pillanatai (például amikor a barátnőivel együtt rappelnek egy taxiút során) és a fokozódó szorongása is hitelesek. Az alakítás kulcsa pedig az, hogy végig képes érzékeltetni Liane magányát és elesettségét, így bár a főhős igazán sosem lesz szimpatikus, mégsem mondunk le róla. Khebizi ráadásul karizmatikus jelenség a vásznon, amihez sokat hozzáad a 4:3-as képarány: Riedinger ezzel még többet pakol a főszereplőre, így különösen látványos, hogy Khebizi mennyire profin oldja meg a feladatot.
A Csiszolatlan gyémánt a streaming platformokra is magabiztosan átszivárgó trash reality-k és a túlfogyasztásra biztató, élő termékkatalógusként működő influenszerek korában különösen aktuális kérdeseket feszeget egészséges önképről, online perszónáról és exhibicionizmusról. Riedinger filmjénél ugyan láttunk már rétegzettebb és érzékenyebb munkákat a témában, sőt, a tipikusan elsőfilmekre jellemző csapongás is zavaró lehet, az izgalmas képi megoldások, valamint Malou Khebizi lenyűgöző színészi teljesítménye miatt a Csiszolatlan gyémánt méltó a figyelemre. Sőt, több hasonló karakterű filmhez hasonlóan jóval többre lenne hivatott annál, mint hogy pár száz nézővel (a nyitóhétvégén 107-en látták országszerte), egy-két hét után nyomtalanul eltűnjön a mozikból.
A Csiszolatlan gyémánt április 24. óta látható a mozikban, forgalmazója a Vertigo Média.
