Egy lassú, beszélgetésekre építő film a Szerelem, ahol a legfontosabb események a főszereplők személyiségében, érzelmi életében zajlanak. Olyan érzelmi Rubik-kocka ez, ahol ide-oda forogva, egymás melletti helyüket keresgélve a részek végül hasonló színre találnak. Két negyvenes barátnő, az orvos Marianne és a kulturális menedzser Heidi ismerkedni próbál, Tor, a férfi ápoló kalandokat keres, és végül meghittséget talál. Végül mindannyian új felismerésekre döbbennek arról, hogy „mennyi szerelmet bír el a rakpart”, és hogy mernek-e élni úgy, ahogy szeretnének. A filmből idézve, vannak, akik sem érzelmeket, sem spermát nem bírnak kipréselni magukból, de ez a főbb szereplőinkre szerencsére nem igaz.
Ez most akkor igazából Szerelem?! Ez volt az első gondolatom a film címéről, ami a maga banalitásában merész, ráadásul Makk Károly, Haneke és Gaspar Noé is rendezett már Szerelmet. Pláne a Szex után (a trilógia első részének címe). A zárórész kapta a legtöbb elismerést, amely a Dreams (Sex, Love) címet viseli, és amiért Haugerud idén hazavihette az Arany Medvét. A három rész tematikusan, motivikusan függ össze, nem egy folytatásos történetről van tehát szó.
Az íróként is alkotó Haugerud irodalmi vénája abszolút domináns a filmben, hiszen a legtöbb jelenet egyszerű beszélgetésből áll, szavakkal szőtt történések ezek egymás feltérképezéséről, megnyílások sorozatáról. A norvég főváros fontos szereplő, úgy is mint flörtölések és vakrandik helyszíne, találkapont, vagy épp a magányos sírás és társas egyedüllét díszlete: Osló sokféle arcát mutatja Haugerud filmjében. Az okosan szőtt motivikus háló megtartja a filmet. A film nyitányában Heidi, a kulturális programszervező, épp a szobrok szexuális konnotációiról, kapcsolati hálójukról, szimbolikus reprezentációjukról tart városi sétát, és az Oslót jelképező női szobrot életre is keltik egy záróelőadásban.
Fotó: Vertigo Média
Tévéfilmes, átlagsorozatos megoldások, félközelik dominálják a filmet, ezeket panorámák és városi képek tagolják. Ahogy a vizualitás, úgy a színészi játék sem túlesztétizált, egyfajta nyugodt realizmus jellemzi. A visszafogott páros jelenetekben viszont gyakran meg tud születni egy kamaradráma típusú incselkedő, intim, egymással egy hullámhosszon lévő kapcsolati dinamika. Különösen Marianne (Andrea Bræin Hovig) és Tor (Tayo Cittadella Jacobsen) játékát jellemzi egyfajta magabiztos felszabadultság.
Aki elkíséri Heidit a sétára, az Marianne, az urológus, aki megbékélt az egyedülléttel, nem keres tartós kapcsolatot. Pláne nem akar bekerülni egy elvált család dinamikájába, kezdetben nem akar összejönni a Heidi által javasolt geológussal, és ezer más előítélete van. Azzal együtt, hogy szeret olvasni, befelé fordulni, és elkötelezett segítő, saját magát is meglepi azzal, hogy mennyire kalandvágyó. A kompon ismerkedés nem végződik számára felhőtlenül, de Marianne nem veszi magára az ott megismert asztalos szexizmusát, hanem megy tovább, és elégedett azzal, amit attól az estétől kapott, akkor is, ha Heidi utólag moralizál.
Az, hogy nem kell az Éden-öbölig menni, hogy szeretkezzenek, Mariannétól hangzik el, és valami hasonló a film alapállítása is. Nem kell a végső ideáljainkat kutatni a szexben, szerelemben és gyöngédségben, hanem elég az itt és most, az adott pillanatban kell megpróbálnunk jól érezni magunkat, és egymásra figyelni. Marianne ősbizalma lassan elfogy a film végére, és számára az okoz fordulatot, hogy épp azzal tud a legjobban hajnalban kávézni, akit már előre leírt a bevésődései alapján. Talán ez a skandináv jólét és az egymással szembeni határtalan elfogadás magyar szemmel utópisztikusnak, irreálisnak vagy csak simán idegesítőnek tűnik, ugyanakkor van valami meditatív és feltöltő is ebben a ráérősségben.
Fotó: Vertigo Média
A férfi törékenység, kiszolgáltatottság több szinten megjelenik, és talán ez a film legeredetibb történetszála: egyrészt Marianne és Tor munkájában, akik prosztatabetegségeket gyógyítanak, diagnosztizálnak nap mint nap. Később a kaland és a férfiszerelem Tor és Bjorn megismerkedésén keresztül kerül új, nagyon intim fénytörésbe. Bjorn pszichológus, aki legszívesebben megrázná a klienseit, hogy kapják össze magukat, de ő maga is küszködik. Egyrészt a HIV-vel kapcsolatos kamaszkori félelmei annyira beléivódtak, hogy inkább lemondott a szexről, majd prosztataműtéten esik át. A kalandot kereső ápoló, Tor mindeközben a legnyíltabb karakter: simán elbeszélget arról Mariannéval, hogyan lehet empatizálni egy prosztataműtétes meleg férfival, vagy épp mit jelent a cruising. Azzal együtt, hogy ő vállalta be korábban a legtöbb alkalmi szexet, mégis a legérdekmentesebb és önfeláldozóbb szereplőnek bizonyul. Szokatlan és érdekes egy férfit látni a hagyományosan női gondoskodói szerepben.
Ami pedig a város, Oslo érzelmi életét illeti, Ole Harald, a geológus áll a legközelebb ehhez, ő az, aki hallja a kövek énekét, makettet készít az Oslo-öböl geológiai rétegeiről, majd a kövek és a lányai mellett Mariannét is befogadja életébe. Jó írói-rendezői húzás, hogy a szereplők ingázását, vidékiségét is beemeli a film, többször kerül szóba, hogy ki milyen norvég dialektust beszél, melyik faluban nőtt fel, ahol akár félórát is kell sétálni, hogy a postaládáig jusson az ember. Ezek a közeledési, távolodási helyzetek, meglepetések, lelépések és egymás felé fordulások szervezik a filmet, menetrendszerűen, ahogyan a komp jár Oslóból oda-vissza.
A Szerethető, illetve Joachim Trier Oslo-trilógiájának tengelyén mozog valahol a Szerelem is. Hétköznapi emberek hétköznapi problémákról beszélgetnek, ahogy Éric Rohmer alkotásaiban. De amíg olyan európai kortársai, mint Lars von Trier vagy Ulrich Seidl filmjeinek középpontjában a szexualitás mint pusztító, deviáns erő jelenik meg, Haugerud inkább józan mindennapisággal kezeli a témát. Nem veszedelmes viszonyokat akart megmutatni, sőt. Nála a szex vagy a szexről való beszéd, edukáció, orvosi vagy pszichológiai ismeretek, heteronormatív és azon túli megélései nem jelentenek veszélyt egyikünkre sem, beállítottságtól függetlenül. Az ő olvasatában az egyedüli veszélyt a magány és a vele járó elszigetelség rejti.
