Werner Herzog élő legenda. Az 1945-ben, Münchenben született, napjainkban Los Angelesben élő rendező közel hetven játék- és dokumentumfilmet tud maga mögött. Forgatott már remekműveket az Andokban és az Amazonas mélyén (Aguirre, Isten haragja), egy aktív tűzhányón (Into the Inferno) és az Antarktiszon (Találkozások a világ végén) is, hogy csak a legextrémebb helyzeteket említsük. Higgadt, bölcs és megingathatatlan személyiség, aki a száraz tények helyett folyamatosan az úgynevezett „eksztatikus igazságot” keresi a kamerájával.

Ugyanakkor nem áll tőle távol a mániákus végletesség sem, egyik filmje kedvéért például emberi erővel átvontattatott egy folyami gőzhajót egy hegyen (Fitzcarraldo), és öt nagyjátékfilmet készített a hírhedten nehéz természetű Klaus Kinski főszereplésével, pedig a színész irracionális és erőszakos dühkitörései annyira próbára tették, hogy egy időben a meggyilkolását fontolgatta, miközben Kinski titokban őt akarta eltenni láb alól. (Az 1991-ben, szívrohamban elhunyt Kinskihez fűzödő se veled-se nélküled viszonyát Herzog később a nagyszerű Legkedvesebb ellenségem című dokumentumfilmjében dolgozta fel.)

Képtelen kalandjai és jellegzetes személyisége köré épült kultuszt saját alkotásain túl tovább erősítik a róla szóló dokumentumfilmek (Werner Herzog megeszi a cipőjét; Az álom hangja) és váratlan színészi felbukkanásai, mint a Tom Cruise-féle Jack Reacher és A Mandalóri főgonoszai (utóbbit például úgy vállalta el, hogy saját bevallása szerint addig a pontig egyetlen Star Wars-filmet sem látott.)

A vele kapcsolatos anekdoták az évek során önálló életre keltek, a szájhagyománynak pedig megvan az a tulajdonsága, hogy idővel egyre jobban túloz. A Herzog-legendáriumhoz így részben, vagy egyáltalán nem igaz történetek is tartoznak, köztük olyasmik, hogy felvétel közben fegyverrel kényszerítette Kinskit arra, hogy leforgassa a jeleneteit az Aguirre, Isten haragjában, vagy hogy meg sem szakított egy interjút, miközben valaki hasba lőtte egy puskával. Herzog valójában csak szóban fenyegette meg a színészt, hogy ha ott próbálja hagyni a forgatást, akkor előbb őt lövi le, aztán saját magával is végez. Az interjús történet viszont igaz, azzal a kitétellel, hogy egy légfegyverből jött a lövés, a felvételt itt lehet megnézni.

A német filmes mitikus státusza természetesen másokat is megihletett karrierjének hosszú évtizedei alatt, amire a legjobb és egyben legfurcsább példa Zak Penn 2004-es áldokumentumfilmje. A Loch Ness-i forgatás (Incident at Loch Ness) Herzog főszereplésével készült, a rendező itt lényegében csak színészként van jelen, pedig alapvetően könnyű elképzelni, hogy Herzog dokumentumfilmet akar készíteni a Loch Ness-i szörny legendájáról, és a helyszínen próbálja megérteni, miért hisznek olyan sokan az állítólagos őslényben, aki pont egy skóciai tavat választott arra, hogy évmilliókkal túlélje fajtársait.

A beszélőfejes visszaemlékezésekkel „hitelesített” sztori szerint Herzog a Loch Ness-i rejtély címmel dokumentumfilmet forgat Skóciában, miközben John Ridley operatőr Herzogot filmezi munka közben a saját portréfilmjéhez. Zak Penn, a hollywoodi forgatókönyvíró Herzog producereként van jelen, és a rendező háta mögött azon mesterkedik, hogy a jelenségen való elmélkedés helyett egy olcsó szörnyfilm szülessen. A három fikciós réteg közötti határvonal végképp elmosódik, amikor valami a víz alatt ténylegesen megtámadja a stáb hajóját.

A film valódi rendezője, Az utolsó akcióhős, az X-Men-filmek és más hollywoodi blockbusterek forgatókönyvírója nemrég a BBC podcastjában idézte fel a különös alkotás létrejöttének történetét. Elmondása szerint annak idején párhuzamosan dolgozott Herzog Hajnali mentőakció című háborús filmjén és egy Nicholas Cage-mozin. Utóbbi projekt sajnos tipikus hollywoodi machinációk áldozata lett, az írót pedig annyira frusztrálta a kútba esett munka, hogy előállt egy széteső produkcióról szóló, improvizatív film ötletével. A főszerepre rögtön fel is kérte Herzogot:

Egy szempillantás alatt igent mondott rá. Négy hónappal később már forgattunk is. De Wernernek egészen a feléig nem igazán esett le, hogy miről is van szó. Értette a Loch Ness-témát, meg hogy elvileg egy Herzog-dokut készítünk, de igazából egy gagyi filmet. Viszont direkt nem szóltam neki bizonyos dolgokról.”

Penn nem csak a dialógusokra értette az improvizációt, végig azon dolgozott, hogy váratlan helyzeteket teremtsen Herzog számra. „Például azt mondtam a stábnak, hogy vegetáriánus, miközben egyáltalán nem az. Nagyon nehéz őt bármivel is sokkolni, de meg lehet lepni. Azt sem értette, hogy miért vesszük fel, miközben mondjuk borotvát vásárol a boltban. Csak a bemutató után látta át végre az egészet, akkor odajött hozzám és megölelt.

Wernerrel könnyű elhallgattatni a nyafogó színészeket. Nem ízlik nekik az ebéd? Hé, Werner, ti mit kajáltatok a Fitzcarraldo alatt? Sarat és sást! Ennyi.” A Penn által “fel nem ismert komikus-zseninek” titulált Herzog egyáltalán nem hülyéskedi el a filmet, végig önazonos marad, így nem arról van szó, hogy saját magát figurázza ki, sokkal inkább arról, hogyan szembesül a “producer” által teremtett helyzetekkel. Lehetetlen nem röhögni azon, hogy hiába kezdene bele egy filozofikus monológba a tőle megszokott, nyugodt és artikulált hangnemben a szörny legendájáról, amikor a filmhez felbérelt amerikai kriptozoológus az áltudományos műsorok szenzációhajhász, bombasztikus stílusában félbeszakítja a narrációját.

Zak Penn egyáltalán nem kíméli önmagát, egy sunyi, egomániás hollywoodi fércműves karakterét ölti magára, akiből csak azért lett producer, mert megelégelte, hogy íróként nincs elég hatalma a produkciók fölött. A kezdetben még gyanútlan Herzog mellé látványfilmekről híres operatőrt és Oscar-díjas hangmérnököt bérel, bikini-modellt csempész fel a hajóra és távirányítós, műanyag Nessie-t dob a vízbe. Kártékony ötleteivel a hajót is elrontja, de ahhoz nincs elég esze, hogy túl hosszú ideig vezesse a rendezőt az orránál fogva. Amikor lebukik – a híres anekdotát megidézve – pisztollyal próbálja Herzogot rákényszeríteni, hogy folytassa a forgatást, miközben a rendező azt próbálja elmagyarázni neki, hogy ő ilyet valójában sosem csinált.

A film utolsó negyede túlélőhorrorra vált a „valódi” Loch Ness-i szörny támadásával, de megvan a tökéletes indok, hogy miért forog továbbra is a kamera a süllyedő hajón: Herzogban ekkor is dolgozik az ösztön, amit sok évnyi filmezés eredményezett. Természetesen szó sincs hatalmas látványosságról, a kisköltségvetésű film csak egy-egy részletet mutat meg a ködös tó mélyén élő, rejtélyes szörnyetegből, akit felingerel a forgatás.

A Loch Ness-i forgatás ugyan nem a szó szoros értelmében vett Werner Herzog-film, viszont minden rajongójának ajánlott a megnézése. Tökéletesen összefoglalja a Herzog-legendát, egy tántoríthatatlan, született filmes mítoszát, aki a legváratlanabb helyzetekkel is képes megbirkózni, és valami csodálatosat felfedezni benne. Ráadásul most már biztosan tudjuk, hogy közben képes magán nevetni is.