Luchino Visconti, az olasz rendezőlegenda 65 éves volt, amikor elkészítette Thomas Mann azonos című kisregényének filmadaptációját, a Halál Velencébent.

Visconti karrierje 1943-ban kezdődött James M. Cain A postás mindig kétszer csenget című regényét feldolgozó Megszállottsággal, amelyet a neorealizmus nyitányaként tartanak számon. Az olasz mester a háború alatt kommunista volt, még filmet is rendezett a Kommunista Párt megrendelésére (Vihar előtt). Szélsőbaloldali elkötelezdése és a munkásosztály iránti együttérzése akár meglepőnek is mondható, hiszen Észak-Olaszország egyik legbefolyásosabb és legnagyobb múltra visszatekintő nemesi családjának leszármazottja: hercegi ranggal és tekintélyes vagyonnal rendelkezett egész élete során. A neorealizmust maga mögött hagyva filmjeiben egyre inkább a lélek belső történéseire koncentrált, egyre több kosztümös filmet készített, és egyre gyakrabban esett mind vizuálisan, mind dramaturgiailag a dagályosság és túldíszítettség csapdájába.

Luchino Visconti és Björn Andrésen a Halál velencében forgatásán

Legelső filmjétől kezdve előszeretettel dolgozott irodalmi alapanyagból, a Halál Velencében megfilmesítésének gondolata pedig régóta foglalkoztatta, ám csak 1971-ben nyílt rá lehetősége, hogy elkészítse a filmet az úgynevezett német trilógia középső részeként. A trilógia első darabja a nácizmussal foglalkozó Elátkozottak, míg a harmadik a bajor királyról szóló Ludwig.

Egy tiltott szerelem története

A Halál Velencében főszereplője szintén német: Gustav Aschenbach zeneszerző, aki számos szakmai és magánéleti tragédiát élt már át, elvesztette gyermekét és feleségét, koncertjeit kifütyülték. Békességre vágyva utazik Velencébe, ahol a Lido egyik előkelő hoteljében száll meg, ám az áhított nyugalom helyett felkavaró érzelmek várnak rá. Találkozik ugyanis egy lengyel családdal, akik szintén a hotel vendégei. A legkisebb fiúgyermek, a kamasz Tadzio elbűvölő, ártatlan vonásaival bűvkörébe vonja az idősödő Aschenbachot, akiben különös plátói szerelem kezd kialakulni a fiú iránt.

Gyönyörűségét leli abban, ha nézheti, amint a tengerparton játszik a társaival, vagy ha a reggelinél elkaphatja egy pillantását. Fokozatosan rabja lesz, mindenhová követi a családot, titokban lesi Tadziót. Lázas szenvedélye, illetve a városba betörő meleg, párás sirokkó azonban megbetegíti, egészségi állapota egyre romlik. Velence nemcsak a betegséget és a tiltott szerelmet rejti számára, de egy szörnyű titkot is: hiába próbálják elhallgatni a hotel dolgozói, megtudja, hogy gyilkos kolerajárvány pusztít a városban. Minden jel arra mutat, hogy a halál vár rá Velencében, és maga Tadzio lesz az, aki angyalként vezeti a másvilágba.

Figyelemre méltó a hasonlóság a Halál Velencében és a Lolita története között. Kubrick 1962-es filmje szintén irodalmi alapanyagot dolgoz fel: Vladimir Nabokov regényében a középkorú irodalomkutató egy kislányba lesz szerelmes, vágyának hajszolása pedig végül a bűnbe és a halálba kergeti. A Nabokov-adaptációban egy tizennégy éves lány, a Mann-adaptációban egy tizenhat éves fiú képében jelenik meg a végzetes vágy. (Mindkét esetben néhány évvel meg kellett növelni az életkorukat az eredeti műhöz képest.) A Halál Velencében Aschenbach-ja számára azonban az elsöprő erővel fellángoló szerelem még inkább tiltott, hiszen homoszexuális természetű.

Visconti találkozása Thomas Mann-nal

Magány termi az eredetiséget, a merészen, meghökkentően szépet, a költeményt. Ámde a magány termi a fonákot, az aránytalant, az abszurdot és a tilalmat is” – írja Thomas Mann 1912-es kisregényében. A Varázshegy és a Mario és a varázsló szerzője saját élményéből merítve teremtette meg Aschenbach és Tadzio karakterét.

Feleségével Velencében nyaralt, amikor megpillantott egy különös szépségű fiút, és ezt az emléket formálta át a tiltott szerelemről és a művészélet ingoványos természetéről szóló történetté. Hőse, Gustav Aschenbach, elismert, idősödő író, míg Viscontinál kifulladó, gyötrődő zeneszerző. A változtatást a rendező azzal indokolta, hogy Thomas Mann valójában Gustav Mahlerről mintázta a karaktert. Ez azonban csak részben igaz, maga az író a mű legfontosabb forrásaként saját élményére hivatkozott, és a Mahlerrel való párhuzamot kevésbé hangsúlyos részletnek tekintette. Visconti ezt az áthallást olyannyira kidomborította, hogy a teljes filmzene Mahler harmadik és ötödik szimfóniájának átdolgozása.

Az eredeti műben rendkívül fontos Aschenbach eszmefuttatása az alkotás ellentmondásos természetéről. Két út áll ugyanis a „művészetbe tévedő polgár” előtt: vagy szigorú önfegyelmet gyakorolva keretek közé szorítja, és megszelídíti alkotói szenvedélyét (mint ahogy ő tette), vagy a társadalmi és erkölcsi korlátokon is átlépve engedi, hogy kicsapongásai szabadon vezéreljék. Aschenbach pusztulásához, nemcsak emberi, de művészi megsemmisüléséhez a Tadzióval mint abszolút Szépséggel való találkozás vezet el. Thomas Mann a művészember sorsáról így vall a kisregényben: „Legyünk bár hősök a magunk módján és edzett lelkű katonák, mégis asszonyokhoz vagyunk hasonlók, mert szenvedély tesz naggyá és szerelem, a mi örök vágyunk, ez a mi kéjünk és a mi gyalázatunk.

Az eredeti mű filozófiai tartalmát Visconti visszaemlékezésekben igyekszik visszaadni, ám ezek a jelenetek kétségtelenül gyengébb pontjai a filmnek. Látjuk, ahogy Aschenbach zeneszerző barátjával hosszas vitákat folytat az alkotás etikájáról és a valódi szépség kereséséről. Az azonban nem tisztázott, hogy a kolléga miért akar szinte ölre menni vele, a filozófiai mélység pedig elsikkad a túlon túl heves vitákban.

Aschenbach magányosságát ezzel szemben pontosan adja vissza Visconti filmje. Az egyedül maradó, eltévelyedő művész magánya szinte tapintható a vásznon. A hotel többi vendége mindenféle érthetetlen idegen nyelven beszél körülötte, a helyiek úgy tesznek, mintha nem hallanák, nem válaszolnak neki, vagy titkolóznak előtte.

Ellentmondásos kritikai visszhang

Visconti feldolgozása többnyire csalódást okozott azok számára, akik olvasták az eredetit mondván, hogy túlzottan elhúzza a történetet, Mann több síkon értelmezhető finom utalásait pedig konkretizálja (például Mahler esetében). Az író fia, Michael Mann így nyilatkozott a filmről: „Aschenbach… holmi neurotikus különc csupán, aki végül szomorú halált hal. Ami hiányzik belőle, az az eredetinek schopenhaueri értelemben vett „hullási magassága” vagy (köznapibb szóval) a bukás tragikuma.

A film kritikai megítélése a megjelenése óta egészen napjainkig szélsőséges. A Guardian újságírói 2010-ben minden idők 14. legjobb művészfilmjének választották. A tengerentúlon Roger Ebert korabeli kritikájában a fantáziatlan rendezői megoldásokért és a rossz adaptációs módszerek miatt marasztalta el. Itthon a Filmvilág kritikusa 1971-es cikkében mesteri átdolgozásnak nevezte, lélektani konfliktusai és kifejező képi világa miatt dicsérte. Ezzel szemben Domokos Mátyás a Filmkultúrában a rá következő évben megjelent recenziójában Visconti adaptációs kedvét általánosságban kárhoztatja, a nagy klasszikusokat félti a mester kezétől, a Halál Velencében pedig szerinte „monumentális unalmat áraszt”.

A történethez a legapróbb részletig dacosan ragaszkodik a rendező, miközben egyértelműen más céllal meséli el, mint Thomas Mann. Csak külsőségeit tekintve hű adaptáció, szellemiségében egészen más utat jár. Visconti a homoszexuális szerelmi történeten keresztül egyetlen lélekállapotot ábrázolt: a reménytelen vágyódás testet-lelket felemésztő kínját, nem pedig egy belső démonjaival hadakozó művész sorsát. Még ha sekélyesebb is a feldolgozás az eredeti műnél, igazságtalan lenne elvitatni tőle azokat az erényeket, amelyeket fel tud mutatni.

Amiben Visconti filmje kiemelkedik

Legmaradandóbb erénye talán a felejthetetlen képi világ. A századforduló Velencéje Pasqualino De Santis kameráján keresztül színpompás látványt nyújt, ugyanakkor időnként kellően nyomasztó atmoszférát kölcsönöz a filmnek. A délutáni fényben megcsillanó tenger, a korabeli ruhák, Aschenbach hiúságból fehérre mázolt arca, illetve kipirosított ajkai mind-mind harsogóan élénk színekben tárul elénk a szélesvásznú képeken. Az olasz operatőr többek között olyan mesterműveket fényképezett még, mint Zeffirelli Rómeó és Júliája vagy a Bresson-féle A pénz, de dolgozott együtt Fellinivel és De Sicával is.

Visconti az egyik jelenetben legelső mesterművét is megidézi, amikor este, a hotel teraszán feltűnik egy csapat zenész, és a vendégek között körbejárva, bolondozva-ripacskodva előadnak egy-két könnyed dallamot. Aschenbach az egyik asztalnál ül, Tadzio pedig vele szemközt a korlátnál áll. Tekintetük találkozik, és hosszan, némán néznek egymásra, miközben harsog a gitár és a harmonika. Visconti nagy tapasztalattal teremti meg a meghittség érzetét egy zajos tömegjelenetben, épp úgy, ahogy tette azt a Megszállottság emlékezetes énekverseny-jelenetében.

A film Cannes-ban elnyerte a Nemzetközi Filmfesztivál 25. évfordulós díját, a BAFTA-n négy szobrocskát bezsebelt, köztük a legjobb operatőrnek és a legjobb jelmeznek járót, illetve ez utóbbiért Oscar-díjra is jelölték.

A Tadziót alakító kamaszfiú sorsa

Visconti egész Európát bejárta, hogy megtalálja a tökéletes fiút Tadzio szerepére. Még Magyarországon is járt, egy ideig az akkor huszonnégy éves Balázsovits Lajos is esélyes volt a szerepre. Végül a mindössze tizenhat éves svéd Björn Andrésenre esett a választás, aki szinte teljesen amatőrként került be a filmbe, a szerep azonban fenekestül felforgatta tragédiáktól egyébként sem mentes életét. A jelenleg 67 éves férfi története messze túlmutat a filmen, tele van sokkoló részletekkel és valószerűtlen fordulatokkal.

Tíz éves korában édesanyja öngyilkos lett, édesapját sosem ismerte, nagyanyja nevelte, és ő terelte a szereplés, majd később a sztárság felé. Visconti kamaszosan hosszúra hagyott szőke frizurájában és szürkésen csillogó szemében a Thomas Mann-i figura tökéletes megtestesülését látta. A forgatás során megtiltotta, hogy a stábból bárki közeledjen Björnhöz, sőt egy svéd nevelőnőt is felvett a fiú mellé. Andrésen számára mégis szokatlan és kellemetlen élmény volt a forgatás. Feszélyezve érezte magát akkor is, amikor a rendező és a stábtagok melegbárba vitték. Így emlékszik vissza: “Szexuális tárgy voltam, úgy néztek ott rám a pincérek, mintha egy darab friss hús lennék.”

A Cannes-i bemutató után pedig teljesen felkészületlenül érte a hirtelen jött hírnév. Nehezen dolgozta fel, hogy világszerte az ő arca szerepelt a film plakátjain, és rajongói levelek tucatjai árasztották el. Visconti úgy emlegette, mint „a legszebb fiú a világon”, és ezzel bele is ragadt egy skatulyába, amely egész életén át kísértette.

Persze emellett számtalan lehetőség is megnyílt számára: Japánban felénekelt egy könnyűzenei lemezt, reklámokban szerepelt, gyakorlatilag szexszimbólummá vált. Bár nem futott be színészi karriert, nemrég a nagysikerű 2019-es horrorban, a Fehér éjszakákban láthattuk egy kisebb szerepben, egy rituális áldozattá váló öregemberként. A kamaszkori hírnév traumája és a magánéleti tragédiák máig beárnyékolják életét, tavaly megrendítő dokumentumfilmet készítettek róla The Most Beautiful Boy in the World címmel.