Dobó Kata eddigi rendezői munkái érezhetően közönségfilmes babérokra törtek (a Kölcsönlakás sztárokkal teli romkom, míg az El a kezekkel a papámtól! látványos mesefilm), amihez a legközelebb a Kölcsönlakásnak sikerült jutnia (150 ezer néző felett zárt a mozikban), mégsem tudott annyira betalálni a közönségnél, mint a hasonló mezőnyben induló Hogyan tudnék élni nélküled? vagy a magyar nézői igényekkel többnyire pontosan rezonáló Herendi Gábor filmjei (Kincsem, Valami Amerika 1-3., Futni mentem).
A színészből lett rendező mindkét esetben kipróbált történeteket adaptált, harmadik nagyjátékfilmjével viszont talán éppen ezért végre letért a járt útról, és egy olyan, több szempontból is eredeti forgatókönyvhöz nyúlt, ami jó néhány ponton túlmutat a romantikus komédiák sémáin, és minden szépséghibája ellenére szórakoztat és még mondani is akar valamit.
A romantikus komédia műfaja még nem nem halt ki teljesen a nagyvilágban, de már jócskán túl van a ‘90-es és 2000-es évekbeli aranykorán. Ennek több oka is van: egyrészt megrendítette a mozik látogatottságának csökkenése; a közepes költségvetésű romkomok bevételi szempontból túl nagy kockázatot jelentenek a nagy hollywood-i stúdióknak, akik inkább a garantált kasszasikerekre mennek (mint a szuperhősfilmek). A zsáner a streamingszolgáltatók platformjaira lett száműzve, a minősége erodálódott, nem beszélve arról, hogy hitelességét is elvesztette, mert közben a randikultúra is radikálisan átalakult.
A social media és a Tinder korában nehezebben lehet eladni a véletlen találkozásokat ismeretlenekkel, viszont a randiappok beépítése a régi, kopott formulába nem elég ahhoz, hogy valószerűbbnek érezzük az ilyen történeteket. A romantikus fantáziát már kevésbé veszi be a mai, cinikusabb közönség gyomra, a régi romkomok humorát, az általuk nyújtott komfortérzetet pedig modern társaik egyre kevésbé képesek visszaadni, a kései folytatások pedig –, mint Az ördög Pradát visel 2. vagy a frissen bemutatott Átkozott boszorkák 2. –, árnyékai az eredeti filmeknek, és a nosztalgián kívül kevés értékkel bírnak önálló filmekként.
Ennek ellenére a magyar piacon a romantikus vígjátékok még mindig viszik a pálmát. A rendszerváltás óta eltelt évek legnézettebb filmjei, a 2002-es Valami Amerikától a 2024-es nézettségi rekorder Hogyan tudnék élni nélküled? sikeréig bizonyítják, hogy a hazai nézők továbbra is befogadóak a könnyed szórakozás iránt, amit ezek a filmek nyújtanak. Persze a nézettségi adatok nem jelentenek egyet az elismeréssel, kritikai sikerrel meg pláne nem. Nehéz megmondani, mi hoz közönségsikert (a bemutatás ideje, a film koncepciója, színészek, művészi szempontok, szájhagyomány vagy megfelelő marketing), de az az egy biztos, hogy műfaji követelmények szimpla teljesítésénél több kell hozzá. Egy eredeti ötlet vagy csavar a minimum. És ebben előnnyel indul a Még egy kívánság, aminek a története pont egy ilyen ötletre épül – amellett, hogy jól csengő nevekből álló szereplőgárdával és jelentősebb költségvetéssel (1,9 milliárd forintos NFI gyártási támogatásból) készült.
Dobó mellé ezúttal az előző két filmben technikai rendezőként tevékenykedő Gulyás Buda helyett egy friss hang, Szilágyi Fanni (Veszélyes lehet a fagyi) csatlakozott társrendezőnek, a népszerű tévésorozatokon (A mi kis falunk, Egynyári kaland, Barátok közt) edződött Kovács M. András pedig forgatókönyvírónak. A főszereplők között a tavaly nézettségi rekordokat döntögető Hunyadi sorozat arcait, Hermányi Mariannt és Kádár L. Gellértet, valamint T. Danny rapper-énekest láthatjuk.
Juli (Hermányi Mariann) egy harminc év körüli, valaha ígéretes, de mára kiégett zenei menedzser, aki a magánéletével éppannyira elégedetlen, mint a munkájával. Egy nyilvánosságra került szakmai hibát követően ultimátumot kap a főnökétől (Szalay Bence); ha egy hónapon belül felfuttat egy parlagon heverő zenekart, a Dead Flamingos-t, akkor megtarthatja az állását a talent ügynökségnél.
A lány ekkor talál rá egy titokzatos „kívánságfüzetre”, amellyel bármit eltüntethet a világból. De egyszerre csak egyet, az új kívánság pedig mindig semmissé teszi az előzőt. Először megpróbálja az aktuálisan legkézenfekvőbb problémát megoldani a kívánságok segítségével, aztán egyre gyakrabban használja a füzetet, ezért az események is egyre szélsőségesebb fordulatokat vesznek, míg meg nem tapasztalja, milyen veszteségekkel járhat egy következmények nélküli élet, és felelősséget nem vállal önmagáért és a tetteiért.
Ezt a romantikus vígjátékba ágyazott, fantasy-csavarral megbolondított felnövéstörténetet sokszor láttuk már. De mit tud a Még egy kívánság, ami elkülöníti a futószalagon gyártott társaitól? Elsősorban a főszereplő, Hermányi Mariann játéka emeli ki a sorból, aki néhány életszerűtlen dialógus ellenére egy valódi embert játszik. Nem gyakran látni olyan női főszereplőt, akinek nem a kócos haja a legnagyobb hibája. Juli személyében egy eleve tökéletlen figurát kapunk, aki néha önző, bántó, és – ez fontos – minden potenciálja ellenére sem képes egyről a kettőre lépni az életében. Talán ezért tudunk mi, földi halandók is azonosulni, sőt, empatizálni vele, amikor megismerjük a múltját is.
És ha már múlt, Juli családi viszonyai jelentik a film másik legnagyobb erősségét. Minden kiszámítható komikus fordulat ellenére a Még egy kívánság képes hitelesen ábrázolni egy komplex szülő-gyerek viszonyt, és közben meglepő érzelmi mélységeket bejárni. Attól lesz életszagú, hogy bemutatja, vannak problémák, amit a szerencsés véletlenek nem tudnak megoldani, és kapcsolatok, amiken minden nehézség ellenére is lehet javítani anélkül, hogy feladnánk önmagunkat. A film a hozott családi csomag mellett az élet más komoly kérdéseinek boncolgatására is vállalkozik, az alkoholizmustól az elmúlásig, és ezeket a témákat kifejezetten finoman és viccesen, mégis elgondolkodtatóan érinti.
A mágikus csavar (a füzet, ami eltüntet dolgokat a következő kívánságig), bár nincs megmagyarázva és szinte teljesen indokolatlanul kerül a főszereplő életébe, szintén jó dramaturgiai eszköz az alkotók számára, hogy eredeti ötleteket bontakoztassanak ki, és komikus szituációkat teremtsenek anélkül, hogy számolniuk kellene a következményekkel. Néhány helyzet (például a telekommunikáció visszafejlődése vagy Petőfi Sándor váratlan felbukkanása) nem viszi előre a cselekményt, egyszerűen csak szórakoztató és jót lehet rajta nevetni.
Hermányi mellett sok remek színészt bukkan fel egy-egy epizódszerep erejéig (mint Martin Márta vagy Nagy Mari), Trill Beatrix és Szalay Bence is jól hozzák, amit megkövetelnek tőlük az ügynökségi mellékszerepek, , és néhány furcsa mimikája ellenére T. Danny is okoz meglepetéseket. A celeb szerepeltetése azért működik, mert a karaktere (Milán, aki Juli exe és az ügynökség másik, a Flamingóknál jóval menőbb ügyfele), mert szervesen beépül a történetbe, nem kizárólag öncélú marketinges fogás, csak azért, hogy a rajongókat eleve bevonzza a moziba és a film zenéjével összekapcsolható legyen a jelenléte (utóbbi nem újdonság mostanában, gondoljunk csak Pogány Induló vagy Marics Peti filmes szárnypróbálgatásaira). Persze nyilván erről is van szó, hiszen ő énekli a főcímdalt, de a film legalább tudatosan, több poén által is reflektál arra, miért es hogyan lehet sikeres egy T. Danny típusú popsztár.
A romkomok világában elnézőnek kell lennünk a látvánnyal, nem kérhetjük számon a rögvalóságot egy-egy díszleten, hiszen a stilizált környezet is a romantikus fantázia része. Mégis nehéz megemészteni a luxusiroda, luxuslakás, luxus- (és kihasználatlansága ellenére teljes mértékben portalan) nyaraló steril, modern, színes-szagos látványvilágát, amit a rikító színek használata is súlyosbít, a jelmezek terén és a fényelésben egyaránt.
Néhány ügyetlen vágás is akad a filmben, miközben a ritmusa, dramaturgiája hullámzó, a túl hosszúra nyújtott mellékszál és a túl hirtelen lezárás között hánykolódva pedig a biológiai órám húsz perccel korábban jelezte a végét a tényleges befejezésénél. Ezt persze indokolhatja, hogy a beállításból, amiben utoljára látjuk a füzetet, nem volt kapásból egyértelmű, hogy ez már az a bizonyos utolsó kívánság.
Nem válik különösebb előnyére a filmnek Kádár L. Gellért egyszerű elemekből építkező játéka sem, viszont néhány bárgyú, hosszan kitartott mosoly ellenére a Hunyadi kardforgatója tud szerethető is lenni. Szerencsére a forgatókönyv következetesen bánik a karakterével, megúsztuk „a lánynak elakad a szava, mikor a kigyúrt srác leveszi a pólóját” klisét, és sem ő, sem a románc nem akar több lenni, mint ami (ami persze felveti a kérdést, mennyire romantikus ez a komédia); egy kedves kis egymásra találás története, amiben egy rövid összeveszést leszámítva nincs nagy melodráma.
A film egyébként is sikeresen elkerüli, vagy egy-egy geggel oldja a túlzottan érzelgős pillanatokat, amire szükség is van, mert így is túl sok kötelező romkomos közhely került bele (például a karrierista szingli nő szétszórtsága, amit az első jelenetben úgy jelez a film, hogy nem tud időben felkelni, vagy hogy végül olyan mellett köt ki, aki végig ott volt az orra előtt).
A kívánságfüzettel kapcsolatban is maradnak nyitott kérdések, néha nagyon specifikus ődolgokat tüntet el, néha viszont egész koncepciókat, de attól függetlenül, hogy Juli hogyan fogalmaz. Ráadásul az eredetét, meg a barátságos hajléktalan férfival (Mucsi Zoltán) felsejlő kapcsolatát is teljesen homályban hagyja a film. A forgatókönyv bármennyire is ötletes, sokszor nem vállalja be a saját gordiuszi csomóinak rendes kibogozását, hanem a mágikus elem és a komédia mögé bújva, megúszós módon vágja ketté azokat.
Az ügyetlenségek ellenére azonban a Még egy kívánság nem csak nézhető, de összességében szórakoztató, és a maga nemében elgondolkodtató film; egy mese, amiből még pozitív életvezetési tanulság is leszűrhető. Semmiképpen sem írnánk be az eltüntetendő dolgok közé.
A Még egy kívánság már látható a Megafilm forgalmazásában a mozikban.
