Carax az idei Frankofón Filmnapok keretében látogatott Budapestre. A háromnapos retrospektív vetítéssorozatban a Pola X-en kívül az összes nagyjátékfilmjét vetítették (Egy fiú és egy lány, Rossz vér, A Pont-Neuf szerelmesei, Holy Motors, Annette), méghozzá tavalyi virtuóz gondolatkísérlete, a negyven perces Ez nem én vagyok apropóján, ami lényegében egy pálya összegző mű, számtalan utalással a korábbi munkákra.
Leos Carax-szal három alkalommal találkozhatott a hazai közönség: az Egy fiú és egy lány, és az Ez nem én vagyok vetítése után, valamint március elsején, a CEU-n tartott mesterkurzuson. Ez pedig elég komoly vállalás egy olyan rendezőtől, aki arról híres, hogy nem szeret nyilvánosan beszélni, a filmjeiről és művészetéről pedig aztán különösen nem. Ez egyértelművé vált a mesterkurzus előtti napon, az Egy fiú és egy lány utáni közönségtalálkozón, ahol Carax igyekezett minél rövidebb, mégis a lehető leginkább szétfolyó válaszokat adni a munkamódszerét és a filmjei szimbolikáját firtató kérdésekre. Ez olyannyira sikerült is neki, hogy néha félbehagyta a gondolatmenetét, és sokat csapongott, így a közönségnek nem maradt más, mint hogy önfeledten átadja magát a Carax-jelenségnek. A rendező keresetlen egyszerűsége, és hanyag eleganciával átitatott stílusa a válaszaitól függetlenül üdítő jelenség, és bár az első közönségtalálkozón végig a maga különös világán belül maradt, a nézői kérdésekre mégis (magához képest) egész lelkesen reagált.
Hasonló volt a helyzet a mesterkurzuson. Donáth Péter, az esemény moderátora a felvezetőjében elmondta, Carax azért ment bele egyáltalán abba, hogy egy ilyen eseményt szervezzenek, mert nagyon szerette volna hallani a mostani diákok, a fiatal filmkészítők kérdéseit és visszacsatolásait, illetve azt remélte, hogy a filmes oktatóknak is adhat valamit egy ilyen alkalom. Emiatt a rendező szorgalmazta, hogy minél többet kérdezzenek a jelenlévők. A moderátor pedig maradéktalanul eleget tett Carax kérésének, a saját kérdései mellett igyekezett minél többször átadni a lehetőséget a közönségnek, így a mesterkurzus valójában egy hagyományosabb Q&A-szeánszként működött.
Az esemény a rendező legelső rövidfilmje, az 1980-ban készült Strangulation Blues vetítésével indult, amiben, még a később ikonikus alkotótárssá vált Denis Lavant nélkül ugyan, de már felfedezhetők azok az elemek, amik az életmű korai szakaszát meghatározták. Ez is, akárcsak az Egy fiú és egy lány, a Rossz vér, vagy a Pont-Neuf szerelmesei, egy furcsa hangulatú szerelmi történet, ami az elbeszélői szerepekkel, ezúttal a narrátor funkciójával, és a jelenetek közepébe ékelt inzertekkel játszik sokat. A vetítés után Donáth a Strangulation Blues felől indította a kérdéseit, így a beszélgetés elején Carax elmesélte, teljesen kívülállóként hogyan került kapcsolatba a filmezéssel. „Egyszerre kezdtem el filmet készíteni és felfedezni a filmművészetet” – mesélte, utalva a learning-by-doing elv fontosságára: ő terepen tanult meg mindent, amit tud a művészetről. Érezhetően fontos is volt számára, hogy meghozza a közönség kedvét a filmkészítéshez, pontosabban ahhoz, hogy a hallgatói bele merjenek ugrani egy forgatásba, ha van mondanivalójuk.
„Az iskolák arra jók, hogy találkozol hasonló korú és érdeklődésű emberekkel” – részletezte Carax, majd rátért arra, hogy a filmrendező számára az alkotótársai a legfontosabbak, általuk válhat magabiztossá. Közülük kettőt emelt ki név szerint, az első három filmje kapcsán Jean-Yves Escoffier operatőrt, és persze Denis Lavant-t, akikkel nem csak alkotótársakká, barátokká is váltak. Carax ennek kapcsán fejtette ki, hogy ő mindig a káoszból indul, ráadásul azért lett rendező, mert igazából nem ért semmihez. Emiatt fontos, hogy olyan emberekkel dolgozzon együtt, akik segítenek összerendezni ezt a káoszt. Igaz, a túlzott tervezés kapcsán hangsúlyozta: „a káosz véletleneket szül, amiből lehet építkezni”, így az elmondottak alapján számára az a legfontosabb feladat, hogy a káosz teremtő erejét megőrizze („nem szabad túlszervezni a káoszt, mert akkor elvesztesz valamit”), miközben valahogy mégiscsak elkészül egy film.
Na de hogyan, vagyis inkább hogyan nem? Megtudtuk, hogy Carax nem szeret próbálni a színészeivel, gyűlöli a castingot, de az improvizáció erejében sem hisz. A színészvezetés szempontjából a kulcs számára a hosszú előkészítésben rejlik: a színészeknek van idejük felépíteni magukban a karaktereket, ő persze eközben kérhet tőlük dolgokat, például Denis Lavanttól azt, hogy tanuljon meg egy táncot, de a közös munka Carax szerint nem pszichológiai természetű.
A beszélgetés során a színészvezetés, és a filmkészítés egyéb aspektusai kapcsán is az intuíciók fontosságát hangsúlyozta a rendező. Már a káosszal kapcsolatos gondolatmenet is erre utalt, később pedig a déjà vu élményéhez hasonlította a filmkészítést: „egyszerűen érzed, mikor csinálod jól, ráérzel, mikor olyan minden, amilyennek lennie kell.” Többször utalt arra, hogy igazából fogalma sincs, hogyan kell jól instruálni egy operatőrt vagy épp a zeneszerzőt. A közös munka számára különleges kapcsolódást jelent más emberekkel, és az ezekből következő, megérzésein alapuló döntések azok, amikből összeállnak a filmjei.
Ezzel a munkamódszerrel együtt alakult át az is, ahogyan például az idézetekről gondolkodik. Carax, sok kortársához (a leghíresebb példa erre Tarantino) hasonlóan úgy véli, ötleket átemelni másoktól teljesen rendben van, ezt például már a nagy festők is csinálták. Az első filmjeiben ő is szívesen használt ilyen idézeteket, mert „ha fiatalon kezdesz filmezni, hálás vagy azért, hogy léteznek filmek.” Ilyen szempontból is látványos a stílusváltása, ami már A Pont-Neuf szerelmeseinél is körvonalazódott, de igazán az azt követő filmjeinél érett be. Az idézés kapcsán kiemelte, hogy „a második film, a Rossz vér után egy ponton úgy éreztem, leróttam az előképeim felé a tartozásomat, onnantól kezdve fel kellett találnom a saját stílusomat, magam mögött hagyni mindazt, ami hatással volt rám addig.”
Kérdés persze, hogy ez a hátrahagyás mennyire lehetséges: „A mozi játékos, játékszerekkel játszol, miközben filmezel: a könyvek, amiket olvasol, a zenék, amiket hallgatsz, mind hatással vannak a filmre, amit csinálsz” – összegezte Carax. Hozzátette, hogy ő a Rossz vér forgatásáig nézett igazán sok filmet, de aztán ezzel leállt, bár ennek nem tulajdonít különösebb jelentőséget, mégis köze lehet az említett „tartozás” törlesztéséhez.
A beszélgetésen személyes vonatkozások is szóba kerültek. Ilyen például Carax kapcsolata az Alex névvel: az első filmek főhőseit Alexnek hívták, és többnyire Denis Lavant játszotta ezeket a figurákat. A közönségtől érkező kérdésre a rendező elmondta, bár mindannyiukat Alexnek hívják, ezek különböző figurák. Igaz, annyi kapcsolat mégis van köztük, hogy Carax eredeti neve Alex, Denis Lavant pedig ugyanolyan magas, mint ő, és ugyanolyan sokat is cigizik. A rendező ezzel a maga módján arra utalt, milyen fontos számára az, hogy saját magából dolgozzon.
A mesterkurzus végén felmerült a kérdés, hogy nem bánja-e, hogy az elmúlt négy évtizedben mindössze hat egész estés filmet, és néhány rövidfilmet (például a 2008-as Tokyo című szkeccsfilm Merde című részét, amiben a híres Kaka úr debütált) készített. „Vannak meg nem valósult projektek, de ezt nem bánom (...) akkor csináltam filmet, amikor tudtam. Kiderült, hogy nem vagyok egy Fassbinder, aki volt, hogy évente két filmet is csinált. De azért még két-három film nekem is beleférhetett volna.”
A Leos Carax-retrospektív a 15. Frankofón Filmnapok keretében zajlott, a Cinema Niche szervezésében.
