Egyik ezek közül a csütörtökön bemutatott Boyhood, ami már a Sundance-on is ment, tehát sajnos nem mondhatjuk, hogy a Berlinale fedezte volna fel. A másik emlékezetes film a Nimfomániás hosszú változata (olvas el kritikánkáinkat ITT és ITT), amely szintén nem nevezhető kizárólag a Berlinaléhoz köthető alkotásnak, ráadásul a versenyprogramban, de versenyen kívül indult.
Egzotikum és emberi jogi kérdések
Továbbra is sok az olyan film, amit jellegzetes Berlinale-pozitív alkotásként szoktak emlegetni: ezekben jellemzően távoli, egzotikus országok jelennek meg és emberi jogi problémák állnak a középpontban. Ilyen az argentin Historia del miedo (History of Fear) című, experimentalista elemekkel dolgozó dráma, amelyben az Argentínát sújtó gazdasági válság következményeit boncolgatják - sajnos nem túl érdekesen -, vagy a Praia du futuro című brazil film, amelyben egy meleg férfi keresi önmagát. Identitáskereső útja Brazíliából Berlinig vezet, ahol végül szembesülnie kell múltjával és igazi érzelmeivel.
History of Fear
A versenyprogram másik argentin filmje, a La tercera orilla (The Third Side of the River) egy család, azon belül is a kamaszkorú fiú életének egy rövid időszakát mutatja be: a főszereplő, Nicolás szembeszegül apja elnyomó autoritásával és nem hajlandó a számára kijelölt úton haladni. A Bécsben élő csecsen menekültek helyzetét egy hamar felnőni kényszerülő kisfiú szemszögéből bemutató realista film, a Macondo is beleillik ebbe a sorba, erős szociális érzékenységgel ábrázolja a menekültek beilleszkedés folyamatát.
The Third Side of the River
Kínai western
A Coen-fivérek és Sergio Leone nyomdokain halad a Wu ren qu (Senkiföldje) című kínai film alkotója, Ning Hao. A pénzéhség a vezérmotívum ebben a hangulatos western-utánérzésben, amelyben egy eleinte dörzsölt és magabiztos, később egyre megviseltebb ügyvéd útját kísérjük a kietlen és zord, nyomasztóan reménytelen kínai sivatagon át. A Senkiföldjében ember embernek farkasa, senki sem képes önzetlenségre vagy jóságra, és az emberi élet is értéktelen. Kínai westernt ritkán látni, és a Senkiföldje nem éppen érdektelen néznivaló. Remek benne a színészi játék, érdekesek a felbukkanó karakterek, amelyek az emberi gonoszság különböző árnyalatait mutatják meg, szép a fényképezése is, és meg-megvillan benne a fekete humor - de mégis úgy jövünk ki a vetítőteremből, hogy egy eredeti Leonéval vagy Coennel mégiscsak jobban jártunk volna.
Senkiföldje
Kulisszák között
A Szerelmem, Hiroshima és Tavaly Marienbadban alkotója, a 92 éves Alain Resnais színpadi filmmel jelentkezett a Berlinalén. A Life of Riley (Riley élete) című film a rendező harmadik színdarab-adaptációja: Alan Ayckbourn brit rendező darabját filmesítette meg, megtartva, sőt, kiemelve a színházra jellemző elemeket. Szinte kizárólag stúdióban forgatták a filmet (egyedül a jelenetek közötti táj- illetve városképeket vették fel eredeti, külső helyszíneken), a cselekmény egésze színpadi kulisszákat idéző, szándékosan elnagyolt, szinte fapados díszletek közt zajlik. Maga a színészi játék is színpadi, nem filmes eszközökkel dolgozik, hiszen a gesztusok eltúlzottak, a beszéd harsány, a smink erős.
Riley élete
A Life of Riley "színház a színházban a filmen": a főszereplők egy amatőr társulat tagjaiként készülnek egy darabot színre állítani. A próbák közötti beszélgetésekből rajzolódik ki a három pár és a rejtélyes címszereplő, Georges Riley múltja. Georges-ot egyszer sem látjuk, mégis ő a legfontosabb karakter, ő az a pont, amelyhez a többiek élete gravitálódik. Az egyes szereplők esendősége, hibái, hiúsága és sekélyesnek tűnő vágyai élesen kritikus lencsén keresztül jelennek meg ebben a rendhagyó és bizarr alkotásban, amelyben semmi sem az, aminek látszik, és amely az emberi természet lényegét vizsgálja vígjátéki keretek között, de mégis véresen komolyan.
Nézd meg a 92 éves Alain Resnais filmjének előzetesét!
Ezoterikus szimbolizmus
Kanada jeges tájaira kalauzol Claudia Llosa Aloft című drámája, amelyben egy anya, Nana és fia, Ivan tragédiája bontakozik ki. Ivan (Cillian Murphy) immár felnőttként tér vissza gyerekkorának zordan gyönyörű, szinte szürreális tájaira, hogy lezárást és megnyugvást találjon, flashbackekből ismerjük meg a múltat, amelyben az anya (Jennifer Connelly) egyedül neveli két kisfiát. A kisebbik súlyos beteg. A nyugati orvostudomány nem tud rajta segíteni, ezért az anya egy alternatív gyógyítóhoz viszi. Kiderül, hogy ő maga is gyógyító erő birtokában van: gallyakból épített, törékeny, sátorszerű épületekben közvetíti az erőt a gyógyulásra vágyóknak.
Aloft
Nana és fiai életét azonban borzalmas tragédia töri ketté, amelyet az anya nem képes feldolgozni. A felnőtt Ivan egy újságírónő segítségével keresi meg anyját, hogy együtt szembesüljenek a múlttal, valamint mindketten megbocsátást és feloldozást nyerjenek. A rendezőnő, aki 2009-ben megkapta az Arany Medvét, a felelősség, a szeretet és a megbocsátás erejét vizsgálja ebben az erős filmes nyelvvel dolgozó és szimbolikus elemekkel teli drámában, amelyet a kifinomult és pontos színészi játék és az erős atmoszféra tesz emlékezetessé.
Aloft
Gyengéden monumentális fejlődésregény
A Berlinale sajtóvetítésén vastapsot kapott a Boyhood (érdekes kérdés, hogy mi lesz vajon a magyar címe), amely több szempontból is különleges remekmű. 12 éven keresztül készült, a főhős 6 éves korától 18 éves koráig tartott a forgatás. A majdnem három órás film egy fiú felnőtté válásának történetét mutatja be a Richard Linklatertől (Mielőtt felkel a nap, Mielőtt lemegy a nap, Mielőtt éjfélt üt az óra) megszokott érzékeny karakterábrázolással és történetvezetéssel. A Boyhood mellett azonban a rendező eddigi, szintén remek munkái eltörpülnek. Semmi nagy vagy őrülten drámai esemény nem történik benne, mégis minden perce lebilincsel - felemelő és katartikus élményt nyújt.
Boyhood
A nyitóképen a hat éves Mason (Ellar Coltrane) néz fel a magas égre. Elvált szülők gyermeke: anyjával (Patricia Arquette) és nővérével (Lorelei Linklater, a rendező lánya) él. Otthonukból visszaköltöznek a nagymama közelébe, hogy az anya beiratkozhasson az egyetemre. A kiköltözés szimbolikus pillanata, amikor lefestik a kiürített ház ajtófélfáját, amin a gyerekek magasságát dokumentálták évről évre, innentől a film veszi át a dokumentálás szerepét, ahogy évről-évre követjük a gyerekek. Főleg Mason felnőtté érését: nevelőapák követik egymást, de az anya es két gyereke összetartozását semmi sem ingathatja meg. Az asszony végül pszichológia-professzorként talál magára. Folyton jelen van az életükben az apa (Ethan Hawke) is, aki az évek során bohém zenészből lesz megállapodott családapa második felesége mellett. A szemünk láttára felnövő Masont végül egyetemi tanulmányai elején engedjük el: minden rendben van, a fiúból férfi lett. A Boyhood nem csak az egyén életét dokumentálja tökéletesen, a popkulturális utalásokból, a politikai események felvillantásából (Mason apja lelkes résztvevő az Obama-kampányban), vagy ahogy a nagy, műanyag Macok helyét átveszi az iPad, tökéletesen kirajzolódik az elmúlt 12 év Amerikájának története. A Boyhoodot sokan Arany Medve-esélyesnek látják: kérdés, hogy a Berlinale hajlandó lesz-e lenyelni a keserű pirulát és egy Sundance-filmnek adni a fődíjat.
