Beszélgetés Bálint Arthurral

Jelenleg több dokumentumfilm rendezőjeként és operatőreként dolgozik Székelyudvarhelyen, „ezek elég szomorú filmek, nagyrészt elmúlásról szólnak” – írta nekünk Bálint Arthur. A készülőben lévő szituációs dokumentumfilmek különböző alaphelyzetekre épülnek - egy bánya, illetve egy mozi bezárása, egy magyar falu elrománosodása, és fordítva -, de elsősorban az emberek, a lemondás, a szeretet áll a középpontjukban.

filmhu: Hol tanultad a filmezést - Magyarországon vagy Romániában - és miért a dokumentumfilm mellett állapodtál meg?

Bálint Arthur: Kisvárosi televíziózással kezdtem, mint majdnem mindenki más, aki ma Erdélyben mozgóképpel foglalkozik. Mivel a 89-es fordulat előtti években napi egy óra televízióműsor volt a tévében, így a 90-es évek elején induló kis kábeltelevízióknál dolgozó emberek szinte kiváltságos helyzetben érezhették magukat. De azért elég hamar rá kellett jöjjek, hogy a naprakész, a témákat általában csak felületesen érintő televíziózás nem sok élményt tud nyújtani és valójában a filmkészítés az, amire inkább vágyom.

A szakadékokat át lehet hidalni Lakatos Róbert: Moszny

A budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola két osztályt is indított a határon túli magyarok számára. Olyan osztályokat, amelyekben inkább dokumentumfilm volt az első, de kisjátékfilmeket meg televíziós műsorokat is készítettünk. Itt volt tanárom Buglya Sándor, a Dunatáj Alapítvány elnöke. Ő és Szederkényi Miklós, a Dunatáj gyártásvezetője segítettek abban, hogy hazatérve az iskola befejezése után filmeket készíthessek. Egy ilyen filmes műhelynek, mint a Dunatáj Alapítvány az egyik hatalmas előnye az, hogy nem kell önmenedzselő alkotóként felőrlődnöm a pályázatok, a pénzszerzés általam kiismerhetetlen világában. Természetesen, ezen kívül még nagyon sok mindent köszönhetek nekik.

Rövid ideje foglalkozom filmkészítéssel, még nem állapodtam meg a dokumentumfilmeknél. Készítettem már kisjátékfilmet és szeretnék is készíteni még, csak hát székelyudvarhelyi lakosként ez kissé nehézkesebben működik.

filmhu: Magyarországi vagy határontúli közönségnek szánjátok az Erdélyt bemutató filmeket, kell-e ilyen szempontból különbséget tenni?

B. A.: Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy hol élnek a nézők, de talán nem aszerint kell osztályozni, hogy magyarországi magyar, vagy határon túli magyar nézőről beszélünk. Sokkal nagyobb szakadék lehet az egymástól tíz kilométerre élő városi fiatal és a falusi bácsi közt. Az ilyen szakadékokat át lehet hidalni, ha a filmkészítés során figyelembe vesszük, hogy akár más kultúrában élő ember is látni fogja a filmet.

Szerintem az a legfontosabb, hogy az alkotók és a film szereplői közti kapcsolat ne legyen felszínes. Aztán, ha a szereplők gondolkodásmódja, cselekedetei és a film elbeszélő stílusa, formanyelve összhangban van, akkor azt valószínűleg könnyebben megérti az olyan ember is aki esetleg nagyon távol áll a filmben látott világtól.

filmhu: Az erdélyi közönséghez is eljutnak a dokumentumfilmjeitek?

B. A.: Székelyföldön majdnem mindenki a Duna Televíziót nézi és miután főműsoridőben mutatták be az Ikreket ezért nagyon sokan látták. Sőt, meglepően sokan, mert azóta, ahány helyen forgattam, az derült ki, hogy majdnem mindenki látta.

filmhu: Mennyire kerülitek a filmjeitekben a politikát? Az Ikrekben például egy idős ember szájából elhangzik egy kesergő mondat a kettős állampolgársággal kapcsolatban – „mint keserű cukrot, úgy vettük a szánkba” -, de szinte ez minden. A mostani székelyudvarhelyi, az SZNT által szervezett március 15-e körüli viták és események kapcsán merült fel bennem, hogy nem érzed-e úgy, hogy fiatal generációs értelmiségiként érdemes lenne filmben állást foglalni, vagy álláspontokat bemutatni az Erdélyt érintő történelmi-politikai kérdésekben?

B. A.: Nem kerülöm a politikát, de politikai kérdésekről nem szívesen készítek filmet. Filmjeim általában legkevesebb egy évig készülnek, mivel ez idő alatt rengeteget foglalkozom az adott témával, így elkerülhetetlenül életem részévé válnak. Ez rendjén is van, a balkáni politikát viszont nem szeretném szívembe zárni. Ennek ellenére természetesen néha bekerülnek a filmekbe, mert sajnos a politika mindenhová beférkőzött és bárkiről készítek filmet, mindig jelen van. Azt sem tartom véletlennek, hogy amikor forgatás alatt belecsöppenek olyan helyzetekbe, amihez a politikának köze van, az sohasem pozitívumként jelentkezik. Ahhoz, hogy politikai téren állást foglaljak filmesként, nagyon alaposan kellene ismernem a mindennapi politikát, különben hamis lenne.

Mindezek ellenére talán én vagyok az egyetlen, aki szituációs dokumentumfilmet készített a december 5-ei népszavazásról. Az eredményhirdetés estéjén kocsmában magányosan üldögélő, a Duna Televízió műsorát fél szemmel néző székely bácsiról készítettem a Nem, nem, nem című 13 perces filmet.

filmhu: Boronyák Rita, az idei Filmszemle dokumentumfilmes előzsűrijének tagja szerint az egyik legfelülreprezentáltabb téma volt Erdély, és főleg az „édes Erdélyt” bemutató filmek. Nem tudom, hogy azokat a filmeket, amiken te is dolgoztál, ő hová sorolná, de a témaválasztás miértje érdekelne, hiszen a Moszny és a Józsi nővér, amelyekben operatőr voltál, és az Ikrek, amit rendeztél is, mind idős erdélyiek életét mutatják be.

B. A.: Az „édes Erdélyt” bemutató filmek megjegyzés nem ezekre a filmekre vonatkozott, sőt úgy rémlik, hogy az ilyen filmeket, mint az Ikrek, Józsi nővér és a sárga bicikli és a Moszny emelték ki ellenpéldaként. De ezek a filmek nem is annyira Erdélyt, mint inkább emberi sorsokat mutatnak be. Az „édes Erdély” effektus az inkább a kissé kívülálló, naiv, mindenre rácsodálkozó filmes munkájára lehet jellemző.

Hiteles film készítésének egyik alapfeltétele, hogy ismerjem a szereplőkül választott emberek gondolkodásmódját és érzelmi világát. Ha ez hiányzik, akkor nagy baj van. Az adott témában legtájékozatlanabb néző is nagyon hamar rájön, hogy olyan témát akarnak neki eladni filmként, amit maga az alkotó sem ismer eléggé.

filmhu: A Székelyudvarhely melletti Máréfalván és annak környékén játszódó Ikrekben a testvérpár idillje a réten, az ebéd kaszálás után, a rajzolás, verselés, bizonyos mértékben kihalófélben lévő értékeket képviselnek. Mi vonzott az ő történetükben?

A jelennek élnek Ikrek

B. A.: Az ikrek életmódja nem is kihalófélben lévő, hanem szerintem régen kihalt életforma. Nem csak városi, hanem a falusi emberre is egyértelműen jellemző a rohanás. Olasz Lajos és Olasz Sándor csak azért maradhattak meg ilyennek amilyenek, mert saját maguknak teremtettek egy biztonságos világot. A mindennapi kemény munka mellett mindig szakítanak egy kis időt az olvasásra, versírásra és rajzolásra. A Toldit és a János vitézt kívülről fújják. Mátyás királyról szóló meséket is hallottam már tőlük. Nem akarnak egyre több pénzt és jólétet, hanem minden pillanatot kihasználnak arra, hogy jól érezzék magukat és a jelennek éljenek. Szabad emberek, akik szabad akaratukból úgy döntöttek, hogy ez az életmód felel meg nekik leginkább, és így boldogak. Nehéz megmondani, hogy mindebből mi az, amiért egy dokumentumfilm szereplőinek választottam őket, de valószínűleg a meseszerű életmódjuk, személyiségük ragadott meg elsősorban.

filmhu: Az Ikrekben szereplő verselő testvér valóban versekben beszél a hétköznapokban is, vagy a ti kedvetekért alkalmazta a verseit minden alkalomra?

B. A.: Nem egészen tudom eldönteni, hogy arányaiban mennyivel beszél többet versekben a filmben, mint a való életben, de ha letettem a kamerát és egyszerűen csak beszélgettünk, olyankor is ugyanúgy előjöttek a beszédtémával kapcsolatos versek. Mivel ehhez a filmhez nem egy száraz, életszerűbb formát választottam, hanem két testvér idillikus életét kissé meseszerűen próbáltam bemutatni, ezért a verseknél megengedtem egy kis „költői túlzás”-t.

filmhu: A szemlén a bírálók erősen kritizálták a dokufilmek általános képi minőségét. Operatőrként hogyan lehet a dokumentumfilmekre jellemző alacsony költségvetés mellett élvezhető, a kívülálló számára is átélhető látványt teremteni?

B. A.: A jó minőségű kép szerintem is alapvető követelmény. Talán nagyon sokszor az lehet a hiba, hogy alacsony a költségvetés és csak ritkán, alig néhány alkalommal lehet kimenni a helyszínre, de szerintem nem ez az igazi válasz, mert azt nem csak a képi világ sínyli meg, hanem maga a film is. Mindenestől. A probléma valószínűleg sokrétűbb. A dokumentumfilm forgatásakor gyakran kerülünk szembe kiszámíthatatlan helyzetekkel, és természetesen a felvétel is megismételhetetlen, ezért fontos a rutin és a másodperc alatt meghozott jó döntés. Ilyen helyzetekben a képileg szép, vagy jó jelenet is ugyanannyi idő alatt készül, mint egy igénytelen. A megismételhetetlen felvételek kihagyását én úgy próbálom kivédeni, hogy nem teszem le a kamerát csak nagyon ritkán és minden esetben úgy filmezek, mintha az adott forgatás lenne majd a film legfontosabb jelenete.

filmhu: Milyen elvek, elképzelések mentén végzed az operatőri munkádat? Amennyiben vannak ilyen elvek, mennyire tudatosan alkalmazod őket?

B. A.: Dokumentumfilmeknél az emberek hosszú időre beengednek házaikba és magánéletükbe, ezért úgy érzem, hogy a legkevesebb, amit értük tehetek, hogy a munkámat minél jobban végezzem és ne szürke filmet készítsek. Minden filmem szereplőjének elmondom -- és ha időközben túlságosan megfeledkeznek a kameráról, olyankor újra megismétlem --, hogy bármikor úgy érzik, egy adott helyzetben nem akarják, hogy filmezzek, akkor nyugodtan szóljanak, állítsanak le.