Nem csak példaképről beszélek, hanem egyfajta hitről, közös vallásról. Sosem beszéltünk arról, hogy mit szeretünk, mégis mindent tudtunk egymásról. Szereted a fekete fehér filmet? Na ne már! Milyen egy igazi naplemente filmen? Tényleg a sötéthez kell a legtöbb fény?
Mindenről tudom, mit gondolsz. Feltételezem, te is rólam. Ha fotográfiáról esett szó, ugyanazt az öt nevet tartottuk megkerülhetetlennek, hogy miért, arról nem esett szó.
Néha előfordult, hogy mindketten esélyesek voltunk egy filmre, és Te kaptad. Meglepő volt nekem is, hogy ilyenkor örültem, biztosan jól lesz az megcsinálva. Csak Veled éreztem ilyet, máskor hiú voltam. De minden beszélgetésünk alkalmával szóba került „A JANÓ”.
Amikor megkértél, hogy a filmedben beszéljek Róla, a felvétel előtt álltunk a téli-nyári-őszi napsütésben és azt mondtad: „milyen érdekes, hogy egész testedben reszketsz, csak mert Róla fogsz beszélni”.
Nem azért mert példakép volt, hanem a mi vallásunk egyházmegyéjében Ő volt a szent küldött, és Te értetted a szavát. Nekünk a hitünk részproblémáiról nem kellett beszélni, ezért mindig a hírhozóról szóltunk.
A mindennapi életben nem is vágytunk egymás társaságára, de mindig tudtam, hogy valaki áll ott. Hány évig nem dolgoztál mostig! A Te képességeidet csak a legerősebb rendezők merik bevállalni. Ők meg hol vannak ezidőtájt?
Annyi jót mondok most Rólad, hogy szívemben kezd feltámadni az irigység. Rohadtul megérdemelnél egy elkésett Kossuth-díjat. Hát ki más?
Kardos Sándor
