Pontosan két héttel ezelőtt, egy tizenkét órás kocsiutat követően érkeztünk meg a 69. cannes-i filmfesztiválra. Az első nap a berendezkedés jegyében telt: kézhez kaptuk a sajtóbelépőnket, a telepakolt fesztiváltáskát, majd Woody Allen Café Society-je, és a román Christi Puiu három órás Sieranevadá-ja közt elkezdtük böngészni az elkövetkező tíz nap programját. Azért kellett jó előre kitalálni, hogy mire is akarunk majd beülni, mert a sok különböző helyszín miatt gyakran egy idősávba estek a vetítések, de okos matekozással, akár napi 3-4 filmet is kényelmesen meg tudtunk nézni.

Sieranevada / Forrás: Cannes-i Filmfesztivál 

Nekünk a napi három film maradt az idei rekord: a reggelt általában egy versenyfilmmel kezdtük a fesztiválpalota nagytermében, utána délután beültünk az Un Certain Regard vagy a Quinzaine des Réalisateur egyik vetítésére, este pedig megpróbáltunk bejutni egy következő versenyfilmre, vagy egy versenyen kívüli mozira. Ahogy közeledett a hétvége és vele együtt a tömegek is megérkeztek, úgy szorultunk egyre gyakrabban a kordonon kívül, de összességében így is több mint 20 filmmel, valamint azzal a két rövidfilmes válogatással zártuk a fesztivált, ahol a két magyar lány animációi szerepeltek.

Szerencsére nem kellett sokat várni a sűrű programban elrejtett kincsekre. Gyorsan túlestünk néhány botrányos szexjelenettel kiszínezett szürreális utazáson (Staying Vertical), egy nyomasztó egyiptomi kamaradrámán (Clash), és egy wall street-i tanmesén (Pénzes cápa), majd szépen lassan megérkeztek az első, igazán lehengerlő filmek is. Joachim Lafosse After Love című drámájában egy elválás előtt álló pár kapcsolatát dolgozza fel, a film természetes és emberi hangnemét nem győztük dícsérni a bemutató után. Hasonló lelkesedéssel jöttünk ki Maren Ade Toni Erdmann című (szintén három órás) apa-lánya történetéről, amit a kritikusok jogos felháborodására, sajnos méltatlanul hanyagoltak az idei díjátadón – a versenyfilmeket bíráló zsűri főleg a komolyabb, fajsúlyosabb műveket jutalmazta (mint Ken Loach I, Daniel Blake, vagy Ashgar Farhadi The Salesman című iráni drámája), így a könnyedebb hangvételű, de ugyanolyan értékes filmek, mint a Toni Erdmann, vagy Pedro Almodovar Julietája nem kaptak fontosabb díjat. Kivételek persze most is akadtak: Xavier Dolan It's Only the End of the World című filmje a zsűri nagydíját, Andrea Arnold American Honey című fiatalos és magával ragadó roadmovie-ja pedig a zsűri díját nyerte el, a filmről itt írtunk a vetítés másnapján.

Érettségi (Bacalaureat) / Forrás: Cannes-i Filmfesztivál

A sors furcsa iróniájának köszönhetően, a zárónapon sikerült beülnünk az egyik legerősebb, és leggyengébb filmre is. Előbbi a román újhullám éllovasának, Cristian Mungiunak (4 hónap, 3 hét, 2 nap) az Érettségi című feszült drámája volt, amelyben egy becsületes orvos, mindennapos mutyizással és korrupcióval való küzdelmeit ismerjük meg. A hajszálpontos párbeszédek, a bukaresti díszletek és a magas rangú tisztségviselők közti adok-kapok minden perce félelmetesen ismerős és letaglózó – az Arany Pálma-díjas rendező ismét bebizonyította, hogy egy hétköznapi kisember drámája is lehet legalább olyan feszült, mint az illegális abortuszt levezénylő diáklányok története. Cristian Mungiu és Olivier Assayas (Personal Shopper) megosztottan nyerték el idén a legjobb rendezésért járó díjat.

Neon démon / Forrás: Cannes-i Filmfesztivál

Erős román nyitásra egy még erősebb román zárás lett volna a tökéletes végszó, azonban az utolsók közt bejutottunk Nicolas Winding Refn (Drive) Neon Demon című filmjére is. A 16 éves angyalarcú Jesse (Elle Fanning) tapasztalatok nélkül érkezik meg a lelketlen Los Angelesbe, hogy beindítsa modell-karrierjét, a hirtelen jött siker azonban sok féltékeny kollégát és rosszakarót szerez neki, a lánynak pedig szép lassan olyannyira a fejébe száll a dicsőség, hogy végül Nárcisszusz után szabadon saját hiúságának esik áldozatul. Az extravagánsan villódzó, álomszerű víziók és szépen megkomponált képek sajnos a történet ürességét és lassúságát hivatottak kitölteni, nem is beszélve a végén tobzódó gusztustalan, gore-ba áthajló jelenetekről, amik túlzóak és feleslegesek.

Andrasev Nadja felkonferálja a kisfilmjét a vetítés előtt / Fotó: Pozsonyi Janka

Hiába nem volt idén a Saul fiához mérhető áttörés, idén többször is drukkolhattunk magyar filmnek a lelátóról: Tóth Luca Superbiája a Kritikusok hetén, Andrasev Nadjától A nyalintás nesze pedig a Cinéfondation programban versenyzett, utóbbit egy megosztott harmadik díjjal jutalmazta a rövidfilmes zsűri. A fesztivál előtt mindkettőjükkel elbeszélgettünk egy kicsit, a helyszínen pedig velük együtt figyeltük a közönség reakcióját. A másik nagyobb magyar filmes eseményt, Makk Károly 45 éve bemutatott és annak idején a zsűri nagydíjával jutalmazott klasszikusának, a Szerelemnek köszönhettük.

Makk Károly / Fotó: Pozsonyi Janka

A digitálisan felújított kópiát a Cannes Classics szekcióban vetítették idén, ahol a 90 éves rendező személyesen konferálta fel a filmet, másnap pedig a tengerparton idéztük fel vele az egykori dicsőséget. Igaz, hogy az utolsó két nap filmjeit és kritikáit már itthonról követtük végig, de így is nagyszerű élmény volt újra belekerülni a cannes-i forgatagba. Amíg évről évre feltűnnek legendás vagy egészen új magyar alkotások a fesztivál felhozatalában, addig továbbra is ott a helyünk, hogy a helyszínről kapcsoljuk a francia riviérát.