filmhu: Legújabb filmjében a családi tűzhely őrzői, az asszonyok kénytelenek a megélhetésért otthagyni az otthon melegét. Mi izgatta a vendégmunkássorsban?
Litauszki János: Ezt megelőzően a Spanyolországban dolgozó magyar vendégmunkásokról készítettem filmet. Amikor elkészült, a kollégáimmal rájöttünk, hogy a Nyugat-Európában dolgozó vendégmunkásokról szóló történetnek nagyszerű folytatása, vagy testvér-darabja lehetne ez a film. Egyszerűen szerettük volna megmutatni, hogy amíg mi Nyugat-Európába igyekszünk, sok vendégmunkás számára a mi hazánk a célország. Szerettük volna, ha kiteljesedik a kép. Ez a cél vezérelt minket akkor is, amikor úgy döntöttünk, hogy a külföldön dolgozó, és a családot hátrahagyó férfiak helyett most azt mutatjuk meg, mekkora lemondásra képesek az asszonyok, elvégre nekik sokkal nehezebb hónapokig nélkülözni azokat, akiket szeretnek, az ő lemondásuk, ha úgy vesszük, sokkal hősiesebb, mint a férfiaké.
filmhu: Ezért sem lehetett könnyű rávenni a filmben szereplő asszonyokat arra, hogy közel engedjék a kamerát a családi tűzfészekhez.
L. J.: Számomra a legnagyobb öröm az, hogy a bizalmukba fogadtak, és megkaptam tőlük azt az őszinteséget, aminek egyáltalán a film köszönhető. Természetesen nem volt könnyű. Meg kellett keresni azokat az embereket, akik Kárpátaljáról átjárnak ide dolgozni, rá kellett őket venni, hogy odaüljenek a kamera elé, hogy elkísérhessük őket a munkásszállásra, hogy hazamehessünk velük a falujukba, hogy a megérdemelt és kiböjtölt intim pillanatok helyett odahaza is szembenézzenek a stábbal.
Litauszki János - Cérnaszál
filmhu: A filmben sok szó esik a kettős állampolgárságról való népszavazásról. Nem félt attól, hogy a téma félreviszi a filmet?
L. J.: Ezen sokat gondolkodtam. Azt hiszem, alkotóként köteles voltam megmutatni, mennyire foglalkoztatta őket a népszavazás nemleges eredménye. Már a film előzményeiből is kiderült, hogy az egész életükön végigvonul az identitásprobléma, hogy Ukrajnában magyarnak számítanak, itt pedig ukránnak. A folyamatos megkülönböztetés miatt egyszerűen nem találják a helyüket. Természetesen féltem attól, hogy egyesek milyen politikai hangot vélnek majd kihallani a filmből, de úgy éreztem, ha kihagyom a népszavazást, nem tudtam volna a szereplőim szemébe nézni.
filmhu: Közhelynek számít a kijelentés, miszerint a dokumentumfilmeknek mostoha a sorsa Magyarországon. Milyen sors vár a filmre a Szemle után?
L. J.: Szerencsés helyzetben vagyok, mivel a filmet január elején már levetítette a Magyar Televízió, emiatt már nem kell izgulni. Úgy gondolom, az egész dokumentumfilmes mizériát megoldaná, ha a televíziók ismét vállalnának saját gyártású dokumentumfilmeket. Nagyban megkönnyítené a munkánkat, ha nem kellene pályázatokat igénybe venni az anyagi támogatáshoz. A pályázatok ugyanis nem igazodnak a való élethez. Mire egy pályázaton a film átmegy, a téma már talán aktualitását is veszti. Például az asszonyok hazaköltöznek.
