Francis Ford Coppola aktív alkotó ugyan, a nevét évtizedek óta inkább filmtörténeti kontextusban szokás emlegetni. Új-Hollywood egyik úttörő kulcsfigurája és olyan korszakos mesterművek rendezője, mint a Keresztapa, a Magánbeszélgetés vagy az Apokalipszis most. Ez utóbbi hektikus forgatásáról bizonyára mindenki hallott, a vietnámi lázálom majdnem maga alá temette a rendezőt és a stábot, a szó konkrét és átvitt értelmében. Azt azonban talán jóval kevesebben tudják, hogy Coppola a nyolcvanas évek hajnalán egy alternatív Hollywood építésébe fogott, a Zoetrope névre keresztelt utópisztikus stúdiója azonban hamar megbukott.
Az Út a Paradicsomba Coppola életútját e két gócpont, ha úgy tetszik két elképesztő szerencsejáték köré fűzi. A rendező kétszer tett fel mindent egy lapra, anyagi és művészi értelemben egyaránt, amivel először nagyot nyert, majd hatalmasat veszített. Sam Wasson Coppola indulását, berobbanását és a nagybetűvel szedett Álom születését az Apokalipszis most hírhedt forgatásába ágyazva meséli el, míg a Zoetrope életre hívását és földbe állását a csúfosat bukó Szívbéli (One from the Heart) készítésével párhuzamosan mutatja be
Aki klasszikus vonalvezetésű életrajzot szeretne olvasni, az borítékolhatóan csalódni fog. Wasson könyvében szerepelnek ugyan a filmek, de a három Keresztapa forgatásáról összesen talán négy oldal szól, a Magánbeszélgetésről épp csak szó esik, a nyolcvanas évek elejétől napjainkig terjedő időszakot pedig egy rövidke epilógus foglalja össze. Cserébe viszont mélyre merülhetünk a Fülöp-szigeteki őserdőben, ahol Coppola harcol az elemekkel és végül maga is majdben Kurtz ezredessé válik. Később pedig ott sétálhatunk a Zoetrope épületei között, ahol David Lynch jön szembe egy kávéval vagy épp a tinédzser Sofia Coppola görkorcsolyázik el mellettünk.
Apokalipszis most / Fotó: Pannonia Entertainment
Sam Wasson könyvének legfontosabb erőssége egyben a legnagyobb gyengéje is, avagy az író érezhetően rajong az alanyáért és maga is szerelmes abba az alkotói vízióba, amit a Zoetrope szimbolizál. Coppola stúdiója ugyanis a kötöttségek nélküli együttműködés, a totális művészi szabadság, a kockázatvállalás fellegvára próbált lenni, szemben a profitot hajszoló stúdiók racionálisan azért megindokolható merevségével. Wasson szenvedélye előny, mert rendkívül érzékletesen mutatja meg, hogyan gondolkodik Coppola a filmről és úgy általában az alkotásról, de emiatt a szöveg néhol elveszíti a fókuszt és itt-ott túlságosan is átlendül a fikció birodalmába.
Wasson úgy ír, mintha maga is ott lett volna az események sűrűjében, mintha hallotta volna, mi hangzik el, sőt, több alkalommal leírja, mi járt az adott alany fejében. Mindez kétségtelenül közel hozza az olvasóhoz az eseményeket és a korszakot, sokat átad a milliőből, de a szórakoztató gonzó néhol pátoszba csap, vagy egyenesen giccsbe fordul. Wasson számtalan interjút készített az érintettekkel, hozzáfért Coppola jegyzeteihez és naplójához, miközben folyamatosan egyeztetett vele. A kibonatkozó képről így tehát érdemes tudni, valóban az alany nézőpontját és világlátását képviseli, azaz inkább szubjektív oral history, annak viszont remek. Főleg magyarul olvasva, a fordító Varró Attila ugyanis nemcsak szakmailag volt gondos, de finomított is picit az angol eredeti dagályosabb részein, miközben a szöveg lendülete megmaradt.
Az Út a Paradicsomba már csak azért is izgalmas olvasmány, mert sikerül összekötnie a poliovírusos visszahúzódó gyerek álmait, az egyetemi színjátszókörből kreatív és szabad művészi közösséget faragó huszonéves önmagára találását a sötétség mélyére merészkedő sztárrendezővel és a mindent kockára tevő megalomán stúdióvezetővel. A könyv ráadásul aktuális is, mert Coppola jóslatai az „elektronikus” filmkészítésről a digitális technikával valósággá váltak, illetve remekül megvilágítja azt is, miért ölt bele nyolcvannégy évesen súlyos dollármilliókat a Megalopolisz forgatásába.
Megalapolis / Fotó: Mozinet
Wasson eközben nagyon tudatosan kalandozik el, azaz Coppola alakján keresztül megismerhetjük George Lucas indulását, a vágóként hatalmas karriert befutó Walter Murch munkamódszerét vagy az operatőr Vittorio Storaro megszállottságát. A könyv lapjain a korszak számos fontos színésze és rendezője felbukkan, de mellettük a Zoetrope díszletesei vagy épp könyvelői és szerepet kapnak, érzékletes és teljes körképet festve egy alternatív alkotói módszerről, ami bár akkoriban nem járt sikerrel, ideaként a mai napig fűti a filmre művészi kifejezésként tekintő, önmagukat függetlenként definiáló stábokat. Ez az attitűd pedig a kontent-szemlélet és a mesterséges intelligencia korában újra felérékelődhet.
Az Út a Paradicsomba ennyiben a folyamatosan örvénylő, néha teremtő, máskor romboló káosz közepén álló alkotó lángoló portréja, ami itt-ott talán idealizálja és öntörvényű zseniként mutatja alanyát, de szerencsére nem hallgatja el a negatívumokat sem. Coppola nyilvánvalóan nem könnyű ember és nagyon nem egyszerű főnök, nála a megszállottság egyszerre átok és áldás, a sikert és bukást tényleg csak egy hajszál választja el. Ennyiben pedig szinte mindegy is, milyen lesz a Megalopolisz utóélete, hiszen az a tény, hogy Coppola elkészítette a bő négy évtizede született projektjét, a nagy álmok transzformatív erejét bizonyítja.
.jpg){kind=link}