Gyűlnek a morzsák a kanapén, kevésbé ismert külföldi filmeket nézünk, és ha katarzist élünk át a nappaliban, megírjuk.

Ausztráliát távolsága és ősi tájainak vadsága is vonzó úti céllá teszi. Nálam még a gyakori erdőtüzek és a megtévesztően veszedelmes állatvilág (mert pókok és kígyók még hagyján, de a kacsacsőrű emlős is mérges tüskét rejteget) sem jelentenek akadályt abban, hogy bakancslistám kiemelt helyén szerepeljen. Az ország legizgalmasabb (és persze legnagyobb kihívást jelentő) része egyértelműen az „Outback”, azaz Ausztrália belső részét szinte teljesen elfoglaló, sziklás és sivatagos vadon. A gyéren lakott terület legalább olyan szimbolikus szereppel bír, és ugyanannyira termékeny hatással van az ausztrál képzeletre, mint az amerikai préri Hollywoodra. Évtizedek óta az ország legjelentősebb műfaji alkotásai szökkenek itt szárba (lásd kollégánk korábbi összeállítását az Outback-filmek színe-javáról).

Még az ausztrál mozi 70-es, 80-as évekbeli aranykorának legnagyobb nevei, mint Peter Weir (Piknik a függő sziklánál, Az utolsó hullám) vagy George Miller (Mad Max-filmek) sem ábrázolták annyira kétségbeejtőnek és reményvesztettnek ezt a vidéket, mint ahogy azt Ted Kotcheff tette a 1971-es Félelemben élni (Wake in Fright) című alkotásában, amely Kenneth Cook regényét vette alapul. A kanadai rendező kívülálló létére helybéli kortársainál kíméletlenebbül használja arra a forró, kietlen tájat, hogy megjelenítse az ember mélyén tátongó, telhetetlen ürességet, és azt, hogy milyen könnyedén utat engedünk neki.

A méltatlanul az exploitation (az alantasabb igényeket kiszolgáló, low-budget) műfaj helyi leágazásához, az ozploitationhöz sorolt thriller a legkevésbé sem felszínes, nagyon is mélyre hatol: az emberi lélek sötét bugyraiba. John Grant (Gary Bond) számára az Outback maga a megtestesült rémálom, ami nem akar véget érni. Saját szavaival az „oktatási hivatal szerződéses rabszolgájaként” aszalódik a nagy büdös semmi közepén, diákhitelét kényszerből egy pár épületből álló porfészek iskolájában ledolgozva.

A téli szünet alkalmával (ne feledjük, odalent nyár van ilyenkor) végre hazautazhat rég nem látott barátnőjéhez Sydney-be, ám félúton leragad egy sivatagi kisvárosban, ahol csak egyetlen éjszakát tervezett eltölteni. Westernbe illő alaphelyzet, hogy az idegen a külvilágtól elzárt, ellenséges kisvárosba érkezik, Grant azonban nem olyan alak, aki igazságot szolgáltatna vagy egyáltalán kötözködni akarna. Bundanyabba, vagyis „Yabba” egyszerű lakóit meg leginkább azzal lehet kihozni a sodrukból, ha az ember visszautasítja, hogy meghívják egy újabb körre. Tudjuk, hogy pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve, itt viszont az erőltetett vendégszeretet vezet a kárhozatba.

Grant alapjáraton nagyvárosi arroganciával kezeli az idevalósiakat, mert azok a világ közepének gondolják a poros kisvárost, a szarkazmusra immunisak, a sört pedig szuperszonikus sebességgel vedelik. A rendező visszaemlékezése szerint utóbbi mutatvány a helyi sheriffet alakító Chips Rafferty-nek ez nem is esett nehezére, mivel az 50-es években Ausztrália arcának számító színésznek nem volt nyelvcsap a torkában. Mellette csupa durva, felpuffadt, napégette arcú mellékszereplőt vonultat fel a film – az autentikus ausztrál redneckeket, azaz boganokat.

A brit Gary Bond félelmetesen meggyőzően, mániákus energiával vetkőzteti ki önmagából ezt a vasalt ingét lucskosra izzadó, krémszínű öltönyét a lelkéhez hasonlóan bepiszkító, visszafogott tanárt. A helyi krimóban belediktált sörök, részben pedig a könnyű pénz reményében mindenét kockára teszi a hátsó teremben zajló éremfeldobós játékon, innen pedig nincs megállás a lejtőn. Napokon át tartó, alkohollal tüzelt mélyrepüléséhez hasonlót csak két évtizeddel később, az önmagát szándékosan halálba inni próbáló Nicholas Cage mutatott be a Las Vegas, végállomásban.

A lezülléséhez egyre kétesebb alakok asszisztálnak, de senki sem kényszeríti – az újabb és újabb ledöntött korsók, a tűző nap, és saját választásainak hatására foszlik széjjel az önmagának tulajdonított erkölcsi felsőbbrendűség. Rövid józan pillanataiban hiábavalóan keresi a menekülést, minden út a Yabbába és féktelen kicsapongásba vezet vissza. Grantnek először minden értelemben meg kell semmisülnie, ahhoz hogy valamilyen formában újjá születhessen és kiutat leljen ebből a purgatóriumból, amibe saját magát hajszolta.

A halál és a feltámadás motívumát csak látványosabbá teszi, hogy a dögforró sivatag közepén éppen a kereszténység legszentebb ünnepére készülődnek. Az ezerszer is a pokolba kívánt városka templomtornyáról felfújható Mikulás integet, a kocsmapult felett girlandok lógnak, az alkalmi ivócimbora otthonában nyomorúságos műfenyő szomorkodik a sarokban.

Minden kisördög büszke a saját poklára” – mondja a hedonista Doc Tydon, akinek omladozó viskójában Grant egyik reggel felébred. A hivatalos praktizálástól eltiltott orvos az egyetlen a környéken, akibe szorult önreflexió, csakhogy amennyiben a helyi suttyók krampuszok, akkor ő kifeljlett démon. Gary Bond honfitársa, Donald Pleasence (a Halloween-filmekben örökké Mike Myerst kergető Doctor Loomis) lenyűgözően ördögi a szerepben, még ha inkább mondható amorálisnak, mint megveszekedetten gonosznak. Műveltségével és megjelenésével Granthez hasonlóan kirí a sivár közegből és a mocsokból, azonban mindenkinél nagyobb élvezettel merítkezik meg benne, és magával is rántja, aki vele tart.

A negyven év után első sokszorosításra használható kópiával előbukkanó  filmkörül mára már erős kultusz alakult ki, eredetileg a cannes-i fesztiválon debütált, ám a jegypénztáraknál elhasalt.  Az Outback népéről festett csöppet sem rózsás kép miatt ért kritikák mellett a bukásához erősen hozzájárult egyetlen olyan jelenete is, ami valódi erőszakkal sokkol. Az utóbbi által kiváltott negatív reakciókat őszintén meg tudom érteni, gyerekkoromban traumaként éltem meg, amikor valaki elmagyarázta, hogy a terepjárók orrára szerelt fémrudakat miért hívják kengururácsnak, így különösen kellemetlenül érintettek az éjszakai kenguruvadászat képei, amire a főszereplő újdonsült barátaival együtt indul.

A rendező a mai napig hangsúlyozza, hogy szerencsétlen erszényeseket nem az ő kedvükért lőtték ki. A stábtagok hivatásos vadászokat kísértek el a pusztába, az eléjük táruló véres látványra ők sem voltak felkészülve, az éjszaka folyamán egyre jobban lerészegedő vadászok pont annyira elvetették a sulykot, mint a filmbéli szereplők. Mindez persze semmivel sem teszi könnyebben emészthetővé ezeket a felvételeket. Teljesen jogos álláspont, hogyha valaki emiatt dönt úgy, hogy inkább kihagyja a filmet.

A Félelemben élni távolról sem csak a hírhedt vadászat miatt feledhetetlen. Kevés film van, ami ennyire magától értetődően és stílusosan szembesít a mindannyiunkban ott lakozó, örökké kitörni vágyó végletekkel. Ted Kotcheff változatos pályáján is egyedülálló alkotás, később olyan filmekkel ért el nagyobb sikereket, mint a Rambo első része és a Hóbortos hétvége.

Itt viszont két lábbal tapossa a vörös homokba a romantikus elképzeléseket a moralitásról, a befejezéssel végül azért mégis rákacsint a nézőre. Poros, izzadsággal átitatott képei, kísérteties, aboriginál motívumokkat is használó zenéje beleeszi magát a  tudatalattiba - és lehet, hogy legközelebb az ember kétszer meggondolja, mielőtt lehívná a következő kör italt egy mulatós éjszaka alkalmával.

A Morzsák a kanapén korábbi részei:

#3 Egy magyar álmodta meg, miért szép a szerelem Skóciában (Vágyak szigete, 1945)
#2 Ahogy foszlik le a bőr, úgy tárul fel az igazi jellem (A Főnix felrepül, 1965)
#1 A tanú humorba csomagolta, Yves Montand halálosan komolyan vette (Vallomás, 1970)