Dark City

Az emlékezés nagyrészt
felejtésből állSzerencsétlen főhősünk, John Murdoch (Rufus Sewell remekel) amnéziától sújtva ébred egy kádban. Telefonhívást kap Dr. Schrebertől (Kiefer Sutherland alakítása hibátlan), hogy addig hagyja el a tetthelyet, mielőtt a sápadt arcú, meglehetősen barátságtalan kültakaróval rendelkező Idegenek (Strangers; élükön Mr. Hand – Richard „Riff Raff” O’Brien) el nem jönnek érte. John Murdoch egzisztenciális válsága, no meg lázas önkeresése közben belefut feleségébe (Jennifer Connelly), aki amellett, hogy elmagyarázza, miért is élnek külön hetek óta, tájékoztatja Johnt, hogy az Idegeneken kívül a rendőrség is nagy erőkkel keresi, méghozzá gyilkosság vádjával. Gyilkolt-e vagy sem, miért-e hajsza, a protagonistával egyetemben ekkor még magunk sem tudjuk. Az egyébként derék, becsületes Bumstead nyomozó (William Hurt ugyancsak nagyszerű) mindenesetre üldözi a sorozatgyilkos(nak hitt?) Murdoch-ot, kinek menekülésében felesége segédkezik. Satuba fogott hősünk eközben gyermekkori emlékei hatására a fellelhetetlennek tetsző Shell Beach-re (a hitchcocki macguffin csudaszép példája) kíván eljutni, ám idővel rádöbben a turpisságra: Shell Beach már nem létezik, a várost pedig lehetetlen elhagyni, hisz az spirálszerűen önmagába fordul vissza. (Kitűnő a kattant rendőr, aki már hasonlóképpen rájött a szomorú igazságra. A becsavarodás további tanulmányozására egyébiránt érdemes megtekinteni az Uzumaki című japán mozgóképet.) A bezártság klausztrofób érzése mellett John-nak van még egy nemkülönben kellemetlen felfedezése: az Idegenek firmányos kísérleteket folytatnak New York polgárain a lélek mikéntjét illetően; a cél fajuk megmentése a kihalástól. Velük kapcsolatban két szót kell megemlíteni: a hangolást (tune) és a bevésést (imprint). De ne többet, mert még károsítanám a filmélményt.

„Nagyrészt emlékeink alkotnak bennünket. Az emlékezés pedig nagyrészt felejtésből áll.” – írja Borges Az idő című esszéjében. John Murdoch legnagyobb bűne az volt, hogy a félig sikeres bevésésnek köszönhetően még volt mit felejtenie. Még volt igazi emléke. Kiválasztott volta (figyeljük a Mátrix-párhuzamot) már ekkor megmutatkozott: felébredt bevéséskor. Talán már e procedúra előtt is rendelkezett az Idegenek speciális képességével („hangolás”). Nem ismerte fel, képessége nem tudatosult benne. Előbb a világ illúzió voltára döbbent rá (most járunk a Mátrix kapszuláinál, ott még volt választás: vagy megmaradunk boldogító tudatlanságban, vagy szembenézünk a gennyes-mocskos, fájdalomban gazdag igazsággal), majd pedig nem mindennapi adottságával is szembesült (igaz, kellett hozzá az excentrikus Schreber doki segítsége), s miután már ura lett saját erejének, használta is azt. Ennyit ízelítőül. További felzaklatás következik, immáron képekben (katt ide: http://galeon.hispavista.com/cinerama/actu2/matrixdarkcity.htm).

Első említésekor direkt, sunyi módon kihagytam a kommentet, emlékezzünk meg most Jennifer Connellyről; ő azon kevés fiatal hollywoodi színésznő közé tartozik, kinek méltatása megérdemel egy külön bekezdést. Azt már a Volt egyszer egy Amerikából vagy éppenséggel a Phenomenából is megállapíthattuk, hogy ebből a lányból pusztító erejű szépség lesz, miként a leleményesebbek azt is észlelték, hogy a hölgy szemében az értelem fénye ragyog. Önmagában életveszélyes párosítás, ehhez azonban még színészmesterségbeli tudás is társul, amely, így, ebben a formában bátran mondható világverő kombinációnak. Connelly itt sajnos nem hozza legjavát (ez a két évvel későbbi Rekviem egy álomértban fog elkövetkezni), papírmasé karaktere nem enged többet. Páratlan érzékenysége, finomsága persze így is észrevehető – bevallom őszintén, ha választani kéne egy csillagot a kies Hollywoodból, reá esne választásom.

Éjszaka után éjszaka következik

A Dark City sajátos, ritkán látott műfajhibrid: sci-fi, noir elemekkel. Nem szerencsés a „sci-fi noir” kifejezést használni, hisz hiába is keressük a femme fatale karaktert, a dörzsölt bűnözőket, vagy éppen a korrupt zsarukat – nem adottak a műfaj jellegzetes alakjai. A miliő viszont stimmel (’40-es évek füstös New Yorkja, a kor minden rekvizítumával együtt), miként a képi megvalósítás is: a város tényleg sötét, éjszaka után éjszaka következik, fény maximum a lámpákból érkezik  ¬ a Napot az Idegenek kiiktatták a város életéből. A föld alatt élő Idegenek léte, s képességeik (hangolás, repülés) a legszembetűnőbb sci-fi jegyek, de akadnak korba nem illő, anakronisztikus elemek is, mint például az a több tucat kis ablakból álló automata, amelyből Murdoch szerzi vissza a pénztárcáját, de említhetjük a bevéséskor használt fecskendőt is. Ettől van a nézőnek az a furcsa érzése, hogy a filmbéli világ egyszerre régi és új, retro-futurista, amelyben egymásba játszik múlt és jövő. A különlegességek sora ezzel azonban még nem ér véget. Proyas ismeri és szereti a filmeket, utalgat, idéz is rendesen, vegyük is sorra a kedvenceket. Posztmodern gyurmázás áldozata lett a Metropolis, a Szárnyas fejvadász, a Brazil, de még Tim Burton Batmanje is. Az egész filmet átható stílusirányzatról már nem is beszélve: a német expresszionizmus lenyomata az épületek szögletes, aszimmetrikus formáiban, és az Idegenek hangsúlyos, hullafehér maszkolásán (lásd: Dr. Caligari, Nosferatu) érhető tetten.

A Dark City itthon sajnos csak VHS-en (Odeon) jött ki; a külföldi New Line Platinum Series-es DVD viszont remek darab: Ebert mellett még Neil „az isten” Gaiman (!) is kifejti véleményét a moziról, emellett van Metropolis komparatisztika is, hogy csak a legcsalogatóbb extrákat említsem. Ha eddig még nem tettük volna, adjuk meg a módját eme zseniális mozi bevésésének.