Sokszor hallottuk már előzetesekben az „ez meg az látnoki rendezőjétől” fordulatot. Meg azt, hogy „ennek és ennek a filmnek a producereitől”. Meg azt, hogy „a stúdiótól, akik elhozták ezeket és ezeket a filmeket”. Ha egy filmet ilyen és ehhez hasonló szövegekkel „hájpolnak”, azt értjük, az működik. Ha viszont a fenti lózungok helyett azt kapjuk, hogy „a YouTube szenzációtól” vagy „a népszerű YouTube-csatorna alkotóitól”, akkor kénytelenek vagyunk értetlen, kétkedő, cinikus mosollyal feltenni pár kérdést. A népszerű minek az alkotóitól? Ennek most mondania kellene valamit? Miért kellene tűkön ülve várnunk egy filmet, amit YouTube-kontentgyárosok csináltak? A YouTube-alkotókat nem társítjuk a hetedik művészethez (hogy joggal-e vagy sem, arról hosszas vitákat lehetne nyitni), nem bízunk meg bennük, nem hiszünk állítólagos tehetségükben. Az első reakciónk legalábbis ilyesmi.
Aztán eszünkbe jut a pályáját YouTube-os videojáték-kritikákkal indító Dan Trachtenberg, akire a Portal: No Escape című rövid élőszereplős játékadaptációja után gond nélkül rá lehetett bízni a Cloverfield Lane 10.-et és a Prédát, milyen jó kis filmek lettek. A bámulatosan vágott zenés videóival YouTube-sztárrá vált Joe Penna kitűnő Sarkvidékje is jó példa. Aztán ott van David F. Sandberg, aki a YouTube-horrorjából készült emlékezetes Amikor kialszik a fény után elvitte a hátán az Annabelle 2: A teremtést és a Shazam!-filmeket is. Bo Burnham YouTube-komikus megcsinálta a Nyolcadik osztályt, minden idők egyik legjobb felnövésfilmjét. Kyle Edward Ball falatnyi méretű rémvideókkal tarolta le a YouTube-ot, mielőtt előrukkolt a Skinamarink fantasztikus kísérleti horrorjával. Dean Fleischer Camp pedig végtelenül aranyos félanimációs kisvideóit továbbgondolva áldotta meg az emberiséget a Marcel the Shell with Shoes On gyönyörűségével.
Szóval, még az is lehet, hogy oda kellene figyelni a YouTube-ról nagyvászonra átigazolt arcokra. Az olyanokra, mint Danny Philippou és Michael Philippou. Az ausztrál ikertestvér-alkotópáros RackaRacka néven jó ideje szemeteli tele az oldalt bájosan gagyi, tufa, kretén és förtelmesen fárasztó videóikkal, amelyekben különböző ikonikus popkulturális karaktereknek öltözve harcolnak egymással – Trónok harca kontra A Gyűrűk Ura, ilyesmi –, de ezeket inkább hagyjuk. Első filmjük fontosabb, érdekesebb, jobb. Sőt, a Sundance Filmfesztiválon nagy sikerrel bemutatott Beszélj hozzám! meglepően újszerűnek hat. Nem véletlenül vadászta le az A24.
Az édesanyja halálával és a gyásztól megtört, szülőként alig funkcionáló apjával küzdő 17 éves Mia (Sophie Wilde derekas bemutatkozása) nem tud mit kezdeni a valóság szomorú és bénító nyomorúságával, ezért – haverjaival karöltve – inkább kicsekkol az evilági létsíkból. Akad ugyanis kihívás, amely erre ad meghökkentően bizarr lehetőséget. Azoknak a fiataloknak, akik elég vagánynak érzik magukat hozzá, mindössze annyi a dolga, hogy egy porcelánborítású levágott kéznek odamondják, hogy „beszélj hozzám”, és várják a megváltó, megrázó, brutális és addiktív adrenalinfröccsel érkező megszállást. Rohamszerűen rázkódva, eltorzult arccal, fennakadt szemekkel és éjfekete pupillákkal, illetve bugyborékoló, orgazmikus torokhanggal hörögve szorítják a rejtélyes kezet, miközben az abból kiszabadult szellemek – a „játékosok” engedélyével – átveszik az irányítást testük felett.
Nem tudják, hogy milyen rohadék – avagy nem rohadék – entitások bújnak beléjük. Ha pedig valaki másfél percnél tovább élvezi a bulit, az örökre megszállva marad. A Philippou-testvérek kezében Az ördögűző, a Gonosz halott, a Valami követ, a Hatodik érzék és az Egyenesen át (az értékelhetetlen Ouija-filmeket hagyjuk) sajátos egyvelegéből démoni orosz rulett születik, amely épp annyira veszélyes, amennyire csábító. A srácok – és főként a letargia és a depresszió elől menekülő Mia – vészesen rácsüngenek a megunhatatlanul rút és őrült víziókra, függők lesznek, a megszállottság megszállottjai. Ez nyilván sok jóra nem vezethet, az igazi gebasz viszont akkor üt be, amikor „odaátról” egy ismerős nyújtja a kezét.
Az első – nem mellesleg csodásan komponált – jelenettől fogva nyilvánvaló, hogy nem vagyunk hülyének nézve. Ellentétben túl sok tinihorrorral, a Beszélj hozzám! expozíciója nem túltelített, nincs minden tucatszor kimondva, a karakterviszonyok és motivációik magyarázkodások nélkül is világosak. Ez annak tükrében kifejezetten nagy szó, hogy másfél órán keresztül zavart, kicsinyes, önző és felelőtlen tinédzserekkel – magyarán tényleges, húsvér tinikkel – vagyunk összezárva. A Philippou-testvérek pedig annyira odafigyelnek rájuk, hogy az érzelmileg túlfűtött, hektikus, feszült és bizonytalan – de mindvégig őszintén emberi – kapcsolatuk boncolgatása már-már elhomályosítja az őket körülvevő rettenetet. A rendezőpáros arányérzéke pazar, a túlvilági trip sokkjelenetei mindig a lehető legjobb pillanatban bombáznak bele a kelleténél néha talán terhelőbb – de egy percig sem érdektelen vagy klisés – tinidrámába.
A testvérek a film gerincét jelentő metaforákat is hasonlóan körültekintően építgetik. A szellemidézés és a szellemek „beengedése” a Beszélj hozzám!-ban egyaránt partidrog és egy új, delejező alternatívája mindazoknak a baromságoknak, amelyekkel a fránya fiatalok manapság butítják magukat. Az eszképizmus debil délibábjait viszkető vénával üldöző fásult hülyegyerekek már nem mosókapszulákat esznek, már nem vezetnek autót bekötött szemmel és nem zabálnak ész nélkül fahéjat. Mindez már nem elég. Már csak a halott lelkek megsemmisítő ölelése elég. Ahogy magukból kivetkőzve üvöltenek és tébolyulnak (van itt lábujjszopkodás és kutyaabúzus is), az a természetfeletti túladagolásának zsigeri ijedelemmel elkevert eufóriája. A rendezőpáros ugyanakkor nem sulykol moralizáló ifjúságkritikát, nem másznak arcunkba nagy tanulságokkal, csak ügyesen és ésszel és némi rokonszenves humorral mutatnak rá a párhuzamokra (ki kell emelni a házibuli-jelenetek frankó montázsait).
Sok-sok gyászhorror készült az elmúlt egy-két évtizedben, bőven akad köztük a Beszélj hozzám!-nál rétegzettebb (Örökség, Midsommar), költőibb (A boszorkány, Anyám!, Relikvia) és lesújtóbb is (Árvaház, A Babadook, A barlang). Szórakoztatóbb viszont nem biztos. Az ugyanis becsülendő, hogy a tesók – bízva a gyomorba vágó praktikus speciális effektusok erejében – nem tévednek a komor lélektaniság zsákutcáiba. Inkább csak bőr alá kúszva rémisztgetnek (sehol egy olcsó jump scare) a fel nem dolgozott múlt óvatlanul felélesztett démonjaival, ami triviális gyászmetafora ugyan, de itt mégis cefetül hatásosan mélyíti-gazdagítja a karaktereket és történetet egyaránt.
Mia elfojtott gyászmunkájának és elnyomott frusztrációinak szomorú következményeivel nem hatalmas drámai pillanatokban szembesülünk, hanem az egyre kíméletlenebbé és sunyibbá váló démontámadások pusztítása láttán (mégis mennyit bír ki egy 15 éves gyerek koponyája?). A lélekben megsebzett lány óriási terhet cipel a vállán, a megbékélésért, lezárásért, a feloldozásért folytatott tragikusan rögeszmés küzdelme viszont fokozatosan felemészti testét-lelkét, miként kapcsolatait is.
Hiába vannak elenyésző döccenők az egyébként feszesen pergő cselekményben, Mia terápiás pokoljárásának nehezen felejthető képsorai (Aaron McLisky operatőr baromira kitesz magáért) kárpótolnak a megbocsátható gyermekbetegségekért. A precízen felépített, majdhogynem túlságosan tiszta és elegáns befejezés meg aztán végképp. A Beszélj hozzám! oda lyukad ki, ahova ki kell lyukadnia. Annyira működik a ledugózás, hogy az utolsó kép pofon vágja azt is, aki számított rá. Fontosabb azonban az, hogy a testvérek letaglózó végkövetkeztetése még egy darabig velünk marad. Mint a szellemek. Innen ráadásul könnyű folytatni is, akármilyen irányban. Ne legyenek illúzióink, a Beszélj hozzám!-ból úgynevezett franchise lesz, garantáltan számolhatunk tehát pár folytatással. Csak legyenek ilyen jók.
A Beszélj hozzám! július 27-től látható a magyar mozikban.
