D.G.: Ez szegény ország. Állandó, folyamatos munkára azoknak sincs lehetőségük, akik nagyon komoly szakmai sikert arattak külföldön, vagy közönségsikert Magyarországon. Én még egyiket sem. Ugyanakkor nem őrjíthetem meg magam azzal, hogy állandóan felspannolt állapotban a történeteimen töprengek, időről időre dühödt sajtóértekezleteket tartva, ahol elmondom, hogy épp’ most melyik oldal „nyom”. Így hát igazából hónapokig nem foglalkozom a történeteimmel. Megfeledkezem róluk. Csak élek. Nem keserűséggel – vagy csak kevéssel – hisz mindig az alkotás és a szemlélődés dilemmájában éltem. Persze jó lenne, ha én hozhatnám meg az erre vonatkozó döntéseket. Vagy kisebb filmeket készítek – mint most is -, különböző televízióknak. Közben persze érlelődik bennem, ott van az agyam egy zugában valahol mélyen a történet. És elő-elő jön. Aztán visszasüllyed. Esetleg örökre, s akkor csupán keserű kielégítetlenség marad utána. Állandó felkészültségben vagyok; jegyzetelek, ezrével vannak olyan feljegyzésem, mint: „A Nő otthon a babákkal játszik”. Mint az ember határidő naplójában a bejegyzések: „Horváth Rózsit hívni – fontos!” Majd – mondjuk, egy  hónap múlva – kinyitom esszenciálisan fontos jegyzetfüzetemet, és már fogalmam sincs arról, hogy ki játszik, milyen babával és  melyik el-nem készült filmemben. Mint a határidő napló idővel idegenné váló nevei, bejegyzései, olyan idegenné válnak saját ötleteim.