Mutatós lányka készülődik futáshoz csini rózsaszínben egy kies környéken. Neki is vág az edzésnek, ám csakhamar különös hangokra lesz figyelmes, majd a domboldalon egy sérült kutyát talál. Megpróbál segíteni rajta, de az állat sebe súlyos, vér folyik belőle. A lány tehetetlen. Ez a Diamond Club nyitójelenete, ami azért fontos, mert sokkal jobban megismerjük belőle a film egyik főhősét, Adélt, mint az utána következő szűk másfél órából (amihez egyébként ennek az inkább prológusként működő nyitánynak nem sok köze van, leszámítva, hogy ha nagyon akarjuk, keretet alkot a záró képsorral).
Vécsei alkotásában tehát egy irigylésre méltóan gazdag férjjel és apukával rendelkező budai
úrilányt ismerünk (pontosabban nem ismerünk) meg, a fent említett Adélt, akit a sors egy szép nap összehoz egy botrányhős figurával, egy bizarr performanszairól híres akcióművésszel, Richárddal. A nő és férje, Trisztán zsebből kifizeti Richárd lepukkant belvárosi lakásáért a 30 milliót, innentől kezdve mégsem válnak el teljesen az útjaik. Adél a lakásban egy Diamond Club című scriptet talál: mint kiderül, ez a forgatókönyve annak az új, nagyszabású, az élet és halál határait feszegető performansznak, amit az elszállt művész másnap hajnalban meg akar valósítani.
Nézd meg a film előzetesét!
A hősnő valamiért nagyon fontosnak tartja, hogy visszajuttassa a kéziratot Richárdnak (bár neki ez jól érzékelhetően egyáltalán nem hiányzik) – talán izgatja a fantáziáját, talán beleszeretett az alatt az 5 perc alatt, míg elszívtak egy cigit a megvásárolt lakás erkélyén; nem tudni. Ezután mindenesetre a várost bejáró hősök (a film alkotóival egyetemben) kisebbfajta ámokfutásba kezdenek, mely kezdetben még mérsékelten szórakoztató, attól a jelenettől kezdve azonban, hogy a művész és Adél hívatlanul becsatlakozik egy roma temetésre, a cselekmény végérvényesen eltévelyedik – a néző innentől úgy érzi, most már bármi következhet, úgysem lesz semmi értelme, illetve nem lesz alátámasztva, a figurák tettei pedig ezután is mindenféle lélektani vagy történetbeli előzmény és magyarázat nélkül maradnak (jellemzően még a legfontosabb, központi mozgatórugók is homályosak).
Hogy mindez mennyire éretlen, sőt gyerekes, az a teljességgel motiválatlan és l’art pour l’art módon hatásvadász zárójelenetben lepleződik le végleg, amikor is az alkotók egy, a korábbiakból semmilyen mértékben nem következő húzással zárják rövidre filmjüket (szinte látjuk magunk előtt, ahogy elégedetten dörzsölik a tenyerüket, hogy ez „hú, de durva lesz!”). A Diamond Club így végeredményben ugyanolyan, mint hőse, a semmi ellen értelmetlenül és céltalanul lázadó akcióművész, akinek munkássága sokkal inkább akció, mint művészet.
