Digitális nomádom
Oláh Kata nagyon személyes dokumentumfilmet készített, melynek már a címe is árulkodó: saját lányát és annak életformáját próbálja megérteni, ezáltal megerősíteni az országhatárok miatt kissé szétesett anya-lánya kapcsolatukat. Ela, a rendező legidősebb gyermeke multikulturális családba született: magyar édesanyja 22 évesen rövid házasságot kötött egy izraeli-francia zenésszel, akitől várandós lett. A kislány gyerekkorától kezdve négy nyelv kultúráját szívhatta magába, francia gimnáziumba járt, majd összejött egy angol sráccal, akivel a szülővárosában, Tel-Avivban alakítottak ki saját otthont, miközben digitális nomádként beutazzák a világot.
A doku elsősorban a lányról szól, és csak másodsorban tekint be a digitális nomádok életébe, akik egy hátizsákkal járják a világot, egyik nap a tengerparton ébrednek, másik nap a betondzsungel közepén dolgoznak. A felhőtlen életmód a látszat ellenére alapos tervezést igényel, és nagy hátránya a kötöttségtől való félelem, ami az emberi kapcsolatokra is kihat. Az anya próbálja megérteni miért jó ez az életforma, jobb-e, mint amit ő alakított ki. Miközben ő a szabadságot kereste a 80-as évek Magyarországán, addig a lánya a hatalmas szabadságban otthon után kutat a nagyvilágban. (HZs)
A hakni vége (The Gig is Up)
Uber-sofőrök, biciklis ételfutárok és alkalmi online munkát (Mechanical Turk) végző emberek A hakni végének hősei. Ez első hallásra talán nem hangzik izgalmasan, pedig a film egy rendkívül aktuális és fontos témát, az online platformokra épülő gazdaság (gig economy) felépítését és legfontosabb szereplőit járja körbe. Világszerte emberek milliói keresnek munkát az online térben, a platformokra épülő gazdaságnak 5 billió dollárra becsülhető az értéke, ami minden egyes fuvarral, minden kattintással csak növekszik. Ezeket az embereket a függetlenség, a rugalmas munkaidő és a jutányos órabér vonzza, a Wolt-futárnak vagy az Uber-sofőrnek nincsen főnöke, maga döntheti el, hogy mikor és mennyit dolgozik. Legfontosabb eszköze a telefonja, ami – ahogy a filmben is elhangzik – manapság sokkal többet ér, mint egy imponáló önéletrajz.
A látszat azonban csal. A milliárdokat érő vállalatok nem alkalmazottként, hanem szolgaként tekintenek a munkásaikra, hagyományos munkaszerződés hiányában bármikor, bármilyen magyarázat nélkül kiiktathatják őket a rendszerből. Az embertelen bánásmód ellen lázadnak fel a film hősei, akik a világ különböző pontjain hasonlóan kiszolgáltatott helyzetben próbálnak helytállni. Modern világunk szerves részévé váltak ezek az applikációk, amik egy gombnyomással könnyebbé teszik a mindennapjainkat. Félelmetes és tanulságos belelátni, milyen árat fizetnek ezért az emberek a technológia mögött. (PJ)
Kurázsi (Courage)
Fehéroroszország ismét a nemzetközi sajtó érdeklődésének középpontjába került, a belarusz állami erők nyílt segítségével egyre nagyobb számban próbálnak közel-keleti menekültek átjutni a lengyel, illetve a litván határon. Aki most vakarja a fejét, hogy mi ez az egész, annak az előzmények megértésében nagy segítség lehet a Courage című dokumentumfilm, amely egy underground színházi csoport tagjait követi az elcsalt 2020-as belarusz választások utáni tömegtüntetések idején.
Néhány kivételesen bátor ember portréján keresztül megérthetjük, milyen az élet Európa utolsó diktatúrájában, ha valaki nem hallgat, hanem nyíltan küzd az elnyomás ellen. Ott lehetünk velük az eufória és a kétségbeesés pillanataiban, szembesülhetünk azzal a lehetetlen dilemmával, hogy ha egy csecsemő várja őket otthon, akkor is menjenek-e tüntetni, és azon is rágódhatunk, mi a színház szerepe, amikor a nép az utcára vonul. És mi köze ennek a mostani menekültkrízishez? A 2020-as megmozdulások sajnos nem hoztak politikai változást, és Belarusz vezetője a migránsokat használja fegyverként az ellenzékét támogató EU, azon belül Lengyelország és Litvánia ellen. (VD)
A félelem nyomában (Young and Afraid)
Petter és Sverren filmszakos hallgatók. Miután Petter sikertelen öngyilkossági kísérletet hajt végre, legjobb barátja segítségével terápiás projektbe fognak: kamerával és mikrofonnal a kezükben nekivágnak Oslonak, hogy olyan fiatalokkal beszélgessenek, akik maguk is mentális küzdelemben élnek, függőségben vagy nemi identitás zavarban szenvednek. Random házibulikban, az utcán és a metrón találják meg az alanyaikat, akik azonnal a bizalmukba fogadják a két fiút. Az érzelmileg labilis Petter minden beszélgetés során reflektál a saját traumájára, építkezik belőlük, vagy fordítva, egy-egy súlyosabb találkozás után újra a gödör mélyén találja magát. Barátja és szerelme pedig végig ott van vele, hogy végigkísérje őt ezen az úton.
A filmezés nem csak Petterre van hatással, a háttérben mozgó Sverren vállára is egyre nagyobb súly nehezedik, ahogy a depressziós barátja, vagy a heroinfüggő fiatal lány önrombolását kell felelős dokumentumfilmesként végigkövetnie. Bár a mentális betegségeket továbbra is sok stigma övezi, a fiatalabb generáció nyitottságának köszönhetően egyre kevésbé számít tabutémának. Petter és Sverren kísérlete nem csak arra világít rá, hogy a kibeszélt trauma felszabadít, az egymásra való odafigyelés és empátia sorsdöntő lehet. A két fiú olyan emberek felé fordítja a kameráját, akiktől mások inkább elfordulnak. Kamerával vagy anélkül, de tanulhatunk tőlük. (PJ)
Kertrendezés (Taming the Garden)
Az amazóniai esőerdő kivágása, a glasgow-i klímacsúcs elégtelen vállalásai, a világ vezető országainak fosszilis energiahordozókra épülő gazdasága – lehetne még hosszasan sorolni, miért tűnik úgy, hogy a világunk elkerülhetetlenül halad a klímakatasztrófa irányába. Nagyságuk, komplexitásuk miatt ezek szinte megfoghatatlan dolgok. Nem úgy a Kertrendezésben bemutatott környezetpusztítás: léptékében eltörpül a grúz milliárdos akciója a fentebbi példákhoz képest, még amellett is lehet érvelni, hogy ő igazából megmenti az utókornak ezeket a fenséges famatuzsálemeket, mégis elemi dühöt és elkeseredettségeket vált ki ez a dokumentumfilm. Ha továbbra is ilyen módon viszonyulunk a természethez, uralva és kisajátítva azt, akkor ennek tényleg csak a pusztulás lehet a vége.
Bidzina Ivanishvili Grúzia legszebb fáit gyűjti össze egy általa alapított park számára, és nem sajnálja a pénzt erre a különös projektre. A film stábja segítségével ott lehetünk a gyakran több száz éves fák kiásásánál és elszállításánál, előbb műúton viszik, majd a tengeren úsztatják le őket. Elképesztő képsorok. És meghallgathatjuk a falusiak vitáit, hogy vajon a pénz a fontosabb, amit kapnak, vagy az az érzelmi kapocs, ami generációk óta a fához köti a helyieket. A film végén a milliárdos parkjába is beléphetünk, ami tényleg a világ egyik legszebb helyének tűnik. Csak addigra már tudjuk, hogy ezért az édenkertért súlyos árat fizettek a grúzok, sok-sok falut aláztak meg, és fosztottak meg egy olyan értéktől, aminek a fontosságával sokszor csak akkor szembesültek, amikor már hatalmas tájsebet hagyva maga után elvitték a legszebb fájukat. (VD)
Négy évszak egy nap alatt (Four Seasons in a Day)
Észak-Írország és Írország között közlekedik a carlingfordi komp, ami egész nap oda-vissza szállítja az utasokat. Kisgyerekes családok, szülinapozó barátnők, golfozni és vásárolni átugró asszonyok, kávézgató rendőrök és temetési menet is megjárja ezt az utat. Legtöbbjük a kocsiban ülve várja ki a vizen töltött 20 percet. Várakozás közben a legnépszerűbb téma a Brexit, a két ország múltja és jelene, és egy Finn nevű delfin, aki állítólag gyakran ugrál a komp mellett. A partokon kikötve tovább folytatódnak a beszélgetések apák és fiaik, protestáns és katolikus szülők gyermekei és egymás mellett üdülő családfők között.
A beszélgetések töredékesek és szerteágazóak, valahol mégis mind az identitás kérdését járják körül. Észak-Írország és Írország között a tengeren egy láthatatlan határ húzódik, valahol a piros bólya környékén, de hogy pontosan hol van, azt senki se tudja megmondani. Milyen hatással van jelenlegi életükre ez a határ? Mit érzékelnek abból, hogy az Egyesült Királyság kiszakította magát az Unióból? Mi lesz így a két ország törékeny kapcsolatával? Akkor a szemben lévő hegyek már tényleg nem tartoznak Európához? Elkapott párbeszédeken, humoros életképeken és a négyévszakos, folyamatosan új arcát mutató tájon keresztül festi fel a rendező a jellegzetes ír szellemiséget, ami semmihez sem hasonlítható. (PJ)
Dívák
Kőrösi Máté 26 évesen fogta magát és húsz éves, balhés gimnazistákról forgatott filmet a diplomamunkájaként. A három lányt, Szanit, Tinát és Emesét az köti össze, hogy mindenhonnan kirúgták őket, utolsó esélyük az érettségire a Belvárosi Tanoda Alapítványi Gimnázium és Szakközépiskola. A raszta hajú Tina jógaoktató szeretne lenni és kisgyerekekkel foglalkozni, a fizika után érdeklődő Emese a kultúra és a tudomány között őrlődik, a hatalmas teherbírású Szani pedig a családi traumáit próbálja feldolgozni a piperkőcségével és a mattrészeg bulizással.
Mitől lesz érdekes három ilyen lány élete? Attól, hogy nem is olyan egyedi a problémájuk, bármennyire is fedi el a sok smink, a feltűnő hajviselet, a megbotránkoztató öltözködés, a cigi vagy a pia. Egyiküknek rendezett a családi háttere, másikuk csonkacsaládban nőtt fel, harmadikuk pedig a nem kívánt gyerek terhét cipeli. A film az utolsó gimis évüket követi nyomon, hol a lányok készítenek videónaplót, hol a rendező megy el velük a családjukhoz, esetleg száll be a ruhaszortírozásba. Kicsit hullámoznak a film által közvetített érzelmek, de az biztos, hogy a Dívák után nyitottabbak leszünk azokkal szemben, akiket a külsőségeik miatt ítélünk meg. (HZs)
Sábesz stikában
Mit jelent az, hogy otthon? Milyen érzés otthon lenni? A legtöbb ember számára ez egy magától értetődő fogalom és érzés. A kárpátaljai zsidóság számára – már aki túlélte a holokausztot – azonban évtizedeken át tartó keserves küzdelem volt, míg végül otthonra leltek. A helyzet komplexitását jelzi a dokumentumfilm többnyelvűsége is, magyar mellett orosz, ukrán, héber és jiddis nyelven szólalnak meg a Munkácsra hazatérő izraeli állampolgárok, akik gyerekkoruk emlékeit, hol boldogan, máskor pedig könnyek között idézik fel.
Fájdalmas személyes történeteken keresztül az emlékezés és a közösség fontosságára hívja fel a figyelmet a Sábesz stikában. Ezek az emberek végül otthonra leltek, de életük nagy tragédiájának nyomát magukon viselik. Megaláztatásaik ellenére – egyikük inkább kínaiként és nem zsidóként iratkozott be a helyi könyvtárba, csak hogy békén hagyják – minden mozdulatukból érződik, hogy szeretik Kárpátalját, érzelmileg szorosan kötődnek ehhez a vidékhez, és ha a XX. század nem a háborúk és elnyomó rendszerek sorozatát jelentette volna ott, talán még most is ott élnének. (VD)
Sábesz stikában
Az idegek játéka
Fabricus Gábor nemrég bemutatott nagyjátékfilmjét és Sopsits Árpád új dokumentumfilmjét is ugyanaz a történelmi bűn ihlette. Amíg az Eltörölni Frankot-ban egy fiatal punkzenész fiktív pokoljárásából kapunk ijesztő bepillantást a politikai pszichiátria világába, Az idegek játéka ezt valós visszaemlékezéseken keresztül nyújtja. A Kádár-korban számos ellenzéki, vagy renitensnek minősített személy ellen a pszcihiátria eszközeit használták fel: indokolatlan elektrosokkal, hosszas elzárással vagy durva gyógyszerezéssel büntették őket. Két áldozatot ismerhetünk meg, egyiküket ‘56-tól kezdve, másikukat a ‘70-es évek végének demokratikus ellenzékben való részvétele miatt vetették alá folyamatos kényszergyógykezeléseknek. A hagyományos, beszélőfejes riportfilm abból a szempontból hiánypótló, hogy egy olyan témát karol fel, amiről kevés hivatalos dokumentáció maradt fenn. (HB)
