Dokuk a Filmszemlén: Aki szegény, az a legszegényebb

  A szegénységet megjelenítő, az elmaradott vidékek helyzetét tárgyaló művek közé tartozik a Farkaslyuk, amely egy Ózd környéki település, az 1990-ig egy működő szénbányával büszkélkedő címbeli Farkaslyukat vizsgálja. A bánya bezárása után drasztikusan megnőtt egyrészt a munkanélküliség, másrészt a helyi szegénység által folytatott illegális bányászat (hiszen a szén a felszínhez rendkívül közel található). Többen viszont úgy gondolják, hogy nem kevés, de egy idő után megtérülő befektetéssel újra meg lehetne nyitni a bányát. Fuzik János dokujával az a legnagyobb probléma, hogy miközben a farkaslyuki lakosokat húsbavágóan érintő problémáról van szó, ők jelennek meg a legkisebb arányban a filmben.

 

A túl didaktikusra és hivatalosra vett alkotásban rengeteg szakértő, politikus, egyéb hivatalos személy szólal meg a bányakapitánytól és a polgármestertől kezdve a cigány önkormányzat elnökén és a falugondnokon át a bezárt bánya egykori igazgatóhelyetteséig, akik egytől egyig úgy beszélnek, mintha a híradónak nyilatkoznának (még a munkanélküliség és szegénység által szemmel láthatóan érintett volt vájár sem saját problémáiról mesél, hanem kvázi hivatalos minőségben a bányáról és régi munkájáról). Valódi sorsok csupán akkor bukkannak fel, amikor a készítők a helyszínen mintegy véletlenül összefutnak a helyi szegényemberekkel – ezek a jelenetek viszont az ily módon elég életidegenre sikerült Farkaslyuk mindössze talán 5 százalékát teszik ki.

Éles ellentéte mindennek a Mentés másként – Kiutak a hajléktalanságból, melyben már az első perctől kezdve látszik, hogy valódi sorsokról lesz szó, akik szinte elérhető, tapintható közelségben meg is jelennek a filmben. A riporter-rendező Herner Dorka a Van Esély Alapítvány képzési projektjében részt vevő három embert, illetve családot ismertet meg, de szót kapnak a melléjük kirendelt szociális munkások, a velük kapcsolatba kerülő oktatók, kollégák és a szervezet vezetője is (a hangsúly viszont elejétől a végéig, még a hivatalos személyek hozzászólásaiban is a hajléktalanság elől menekülő szereplőkre esik). A roma származású, többgyerekes Horváth házaspár, a kamaszgyermekeit egyedül nevelő középkorú Andrea és egy idősebb korú hajléktalan, László mind nehéz sorsú emberek, akiknek életútjába születésüktől, illetve igen zsenge koruktól kezdve kódolva volt a hátrányos helyzet (többen közülük például rossz családi körülmények közepette vagy állami gondozásban nőttek fel).

Ezeket a sorsokat pedig az alkotó úgy jeleníti meg, hogy cseppet sem idealizálja a szereplőket, nem titkolja el a személyükkel kapcsolatos problémákat sem, és a fő csapásvonal (milyen képzésen vesznek részt, mily módon menekülnek ki a hajléktalan létből, hogyan látják a jövőt?) mellett apróságokkal egyéníti őket (megtudjuk például, hogy a 60 körüli László kedvence a Scooter), így teszi szerethetővé mindegyiküket, magát a filmet pedig emberközelivé és átélhetővé varázsolja. Minden évben van a Szemle dokumentumfilmjei között egy-két olyan, amit – más és más okból, de – egyszerűen öröm nézni. Ilyen volt tavaly a Bádogváros és a Hatszáz év után az első, 2009-ben pedig a Gyurika. Idén ez a képzeletbeli díj egyértelműen a Mentés másként-et illeti, mely felemelő egyszerűséggel mutatja meg, hogy még a leghátrányosabb helyzetből is vezethet út felfelé.

Szintén sikerrel hozza közel alanyait a nézőhöz a korábban a mozikban hivatalosan is forgalmazott Örvény, Szekeres Csaba munkája, melynek minden kockáján látszik, hogy maga az alkotó is közel került szereplőihez, kialakult velük egy bizalmas viszonya, közvetlen kapcsolata (többen is többször kiszólnak a filmből, megszólítják a filmest). A fél éven keresztül, 2009. júliusa és 2010. januárja között az észak-alföldi Told községben (az ország egyik legszegényebb falujában) forgatott műben a Mentés másként-hez hasonlóan szintén olyan emberek jelennek meg, akiknek (nehéz) sorsa eleve elrendelt – csak ők még rosszabb helyzetben vannak, mint a Herner Dorka-féle alkotás hősei: az Örvény-ben nyomorgókat, a társadalom legperemén, igazi mélyszegénységben élőket ismerünk meg.

Olyan családok itt a főszereplők, akik számára jól ismert, mindennapi fogalom a „kamatos pénz” (az uzsorakamat), és akiktől a gyámügy nem azért akarja elvenni a gyereket, mert rosszul bánnak vele, hanem mert akkora nyomorban élnek. És ehhez jönnek még az olyan, más, hétköznapi családokat is érintő problémák, mint a generációs ellentétek vagy a tanulási nehézségek. Ebben a kilátástalan helyzetben a segítők, a gyámügy, a szociális munkások, tanárok, hivatalnokok is tehetetlenek („Csaba, ez egy szélmalomharc!” – fakad ki elkeseredetten Olga, a szociális munkás) – csak nagyon apró lépésekben tudnak a családokkal haladni (ide tartozik egy elkezdett házfelújítás, a beteg gyerek eljuttatása az orvoshoz vagy pusztán az, hogy a kicsik játékot és tetűirtót kapnak). Ezeket az apró lépéseket ábrázolja a film, az alkotó pedig olyan szeretettel, törődéssel fordul ezek felé az emberek felé, hogy már szinte ettől (ezenkívül természetesen a nagyszerű kísérőzenétől) kialakul az Örvény-nek egy nagyon sajátos hangulata, szinte már játékfilmes atmoszférája.

Ahogy azt már címe is jelzi, Domokos János dokuja, a Magyar riszájköl nem a környezettudatos meggyőződésből folytatott recyclingról szól, hanem ennek magyar változatáról: a természeti környezetet nem védő, hanem sokszor épp ellenkezőleg, károsító, megélhetési célból művelt „riszájkölről”, magyarán szólva a lomizásról. A tárgyhoz alkalmazkodva maga a film is kissé vegyes képet mutat: a devecseri áldatlan állapotokat elemző rész után kapunk egy rövid kitekintést az ipari hulladékhasznosításról is, miközben egyfajta „ilyen volt – ilyen lett” hozzáállással a kidobásra ítélt eszközökhöz kapcsolódó reklámokat is bevágnak. A budapesti utcákon felvett jelenetektől kezdve azonban (melyek egyfajta miniportrékat nyújtva a lomtalanítás különféle „specialistáit” mutatják be, köztük például a szajrét őrzőket) az addig feszes mű szétesik, kissé eltévelyedik és talajt veszt – mintha csak az alkotók is keresgélnének a lomokban.

A történelmi témájú dokumentumfilmeket a fentebb már említett kis történeti körképek mellett a „betiltása” miatt a karrierjét botrányfilmként kezdő Bűn és büntetlenség-en (kritika) kívül a neves alkotó, Papp Gábor Zsigmond műve, Az ellenség köztünk van képviseli. Új munkájában a dokumentumfilmes hozza a tőle megszokott színvonalat: a 2009-es Szemlén vetített és díjazott Kémek a porfészekben – Rimner Gábor története folytatásának is tekinthető doku a múlt rendszer ellenségeit mutatja be: két hétköznapi hőst (Atkáry Asztrid mint a Szabad Európa rádió kéme, Tóth Károly pedig egy militáns ellenálló mozgalom, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége tagjaként küzdött – előbbi több, utóbbi szerényebb eredménnyel – a diktatúra ellen) és egy olyan, az előzőekhez hasonlóan börtönbüntetésre ítélt embert, akinek ártatlan tevékenysége csak egy paranoiás rezsim szemében minősülhet kémkedésnek. Csakúgy, mint a Kémek a porfészekben, a beszélő fejek mellett Az ellenség köztünk van is számos rekonstruált, újrajátszott jelenetet tartalmaz, melyben az alkotók különböző módokon torzítják el a képet (maszkolás alkalmazása, nagylátószögű objektívvel felvett (fél)közelik, extrém fölső gépállások vagy épp békaperspektíva), a látvány így egyszersmind a torz rendszer szimbólumává is válik. Mindezek eredményeként a film profi és mutatós darab, melyben a siker garanciája ismét az, hogy a rendező éles szemmel választja ki az érdekfeszítő történeteket, a magával ragadó sorsokat.