A diszkókarate aranyöves
nagymestere!
Dolemite (Rudy Ray Moore) felveszi fehér selyemből szabott, arannyal hímzett, galléros karateruháját, kisollóval megigazítja patkóbajszát, aranyszínű csokornyakkendőt köt, kikeféli sűrű mikrofonüstökét, behuppan menő Caddyjébe, majd elgurul Alabamába, meglátogatni az övéit. Alig fél órája tartózkodik ott, de a helyi seriff – persze fehér - felesége már az ágyában hempereg nagy boldogan; őt, a pompás hímet vadásszák a kiéhezett nők, az ellenállás reménytelen, az alkalmi szex bizony nem az ő hibája. A csapat kiválóan mulat, ki-ki a maga módján, persze a törvény határain belül, az irigybuta fehérek mégis rájuk hívják a helyi seriffet. A rendfenntartás debil hadfija emberei élén lerohanja a partyt, persze a seriff rálel hűtlen kedvesére, isten nem irgalmaz néki, pont egy fekete fickó ágyában. A frusztrációt rosszul tűrő redneck agya elborul, helyettesével lelöveti a házasságtörő asszonyt, s lövetné a gaz csábítót is. Dolemite persze nem hagyja magát, önvédelemből visszalő; Dolemite sosem hibázik, Charlienak tehát annyi lesz. Tűzharc, menekülés, Rudy Ray Jones lógó tökkel és pucér seggel kotor, szalad a rasszista zsaruk elől, kik hajtóvadászatot hirdetnek rá, ám odahaza sem tejfel az élet; a klubot, ahol stand up komikusként dolgozik, fehér bunkók gépkarabélyokkal rendezik át, a csajokat pedig elrabolják, ezért egy öltönyösökből álló lány- és kábszerkereskedő-hálózattal is bajuszt akaszthat. „Can you dig it?”

De hagyjuk is a dramaturgia rideg vázát, az ördög, mint mindig, a részletek finom konstellációjában lakozik – és a Dolemite II valóban, vitán felül minden szinten borzalmas. Színészi játékról, ami az adott tematika, a camp tükrében igazán respektálandó teljesítmény, nem beszélhetünk; mindenki amatőr, mindenki tehetségtelen, s talán maga a főszereplő, Rudy Ray Moore a leginkább blőd közülük. Dolemite kultikus alakja James Brown, Bruce Lee, James Bond és Malcolm X elegye; nagyformátumú férfiú, a black pride élharcosa, a fekete közösség dandyje, a nők nagy természetű áldása. Dolemite táncolva-kurjongatva veri le az ellent, sosem lő mellé, s bár a homiek között víg kedélyű cimbora, nem tűri a cicózást; ha pedig alaposan megszeretget egy asszonyt, amire a filmben számos példa akad, a nő orgazmusától szétesik (!) a ház. Felkavaró, megrázó jelenség az Emberi Tornádó.

Szoftpornó-sztár a rasszista rendőrök ellen!
Dolemite szereti az akciót: gyorsított és lassított felvételeken egyaránt nyomja a funky-karatét, sokat és sokszor oszt, kaszkadőrként is villant, a jelentősebb cseleit sportriporterként kommentálja („Azt hittétek, hogy nem merek leugrani? Akkor ezt a frankót nézzétek!”, szól, és valóban leveti magát, méghozzá büszke csukafejessel, a meredek domboldalon). Az ifjú és idealista Ed Wood a junk movie producer irodájában tanulta meg a leckét, amelyet a Dolemite II alkotói (rend.: Cliff Roquemore, írta: Jerry Jones) ösztönösen: a jó filmhez nem sztárok, hanem csöcsök kellenek. A scriptet és a színjátszótehetségeket ennélfogva sok-sok cicivel és fenékkel pótolták, ötpercenként előkerül egy pucér csaj, húsz-huszonöt percenként pedig egy szoft-pornó jelenet tagolja a játékidőt. Aztán megint bunyó, lövöldözés, autós kergetőzés, miegymás. A dumák persze hihetetlenek, a gangsta rap művelői is sokat tanulhattak belőle: csak úgy rekednek a shitek, a motherfuckerek, a niggerek és a fuckok. „Az én nevem Dolemite, a szakmám pedig az anyabaszók agyának a felbaszása!”, teszi közzé merész ars poeticáját elpusztíthatatlan hősünk; „Kicakkozom ezzel a shotgunnal az anyabaszó seggüket!”, fenyíti be az ellent; a mozi végén pedig, miután a gonosz seriff beléürítette a 38-as Smith & Wesson tárát, kacagva kel fel a sárból: „Az az anyabaszó azt hitte, hogy halott vagyok. Nem tudja, hogy én vagyok az Emberi Tornádó!!!”.

Tartozik neki Hollywood és az egész világ
A Human Tornado a Dolemite-sorozat második része, további műremekek is készültek, melyekben Rudy Ray Moore nem csupán főszereplőként, de alkalmanként íróként, producerként is besegített, de a creditek szerint díszletet pakolni sem volt rest (sorrendben: Dolemite, Legend of Dolemite, Shaolin Dolemite, The Return of Dolemite). Nyilvánvalóan az utolsó (Dolemite Explosion, 2004) lehet a legjobb, merthogy ezt már be sem mutatták. Rudy Ray Moore emiatt a nagy művészek sértettségével nyilatkozott az őt ért galádságokról; úgy érzi, tartozik neki Hollywood és az egész világ – saját zsebből finanszírozott eposza mégsem talált forgalmazóra, s jelenleg is dobozban pihen. Méltatlan állapot.

Adjuk hát meg a tiszteletet a Z-kategóriás blaxplotation rútul hanyagolt nagymesterének, és vásári kikiáltók stílusában foglaljuk össze legkiválóbb érdemeit: Dolemite, a diszkókarate aranyöves nagymestere! A fekete közösség kalapos dandyje! A szoftpornó-sztár a rasszista rendőrök ellen! Szédületes bunyók, őrületes k*rások! Újra mozivásznon Rudy Ray Moore, a gangsta-rap nagyapja, az Emberi Tornádó, az egyszemélyes katasztrófa!

PS.: Magyar vonatkozás, mozis vetülettel: ha a Szalai „Párduc” János életét s munkásságát megéneklő, készülőfélben lévő film képes lesz legalább megidézni a Dolemite sorozat szellemiségét és minőségét, úgy egy műfaj diadalmas feltámadásának leszünk tanúi. Bárcsak így történne!