Az Egy nap premierje utáni napon, a Kritikusok hetének felállított, elegáns tengerparti sátorba mentem, hogy Szilágyi Zsófival készítsek interjút, de végül a film cannes-i csapata is csatlakozott a beszélgetéshez, ami így túllépte a hagyományos interjú kereteit. Igaz, a háttérben morajlott a tenger és sikongtak a sirályok, de remélem írásban is átjön, milyen jó hangulatú, lelkes társaság gyűlt össze, hogy a kemény munkával összerakott filmjükről beszéljenek. Pedig a FIPRESCI-díj csak ezek után érkezett.
Az első Inkubátor egyik nyertese voltál, most itt ülünk Cannes-ban, a film bemutatója után. Mi történt, miután nyertél a filmterveddel?
Szilágyi Zsófi: Én csak annyit mondok, hogy jöttem ki a moziból és Pataki Ági szaladt utánam.
Pataki Ágnes: Válogató és zsűritag is voltam az első Inkubátoron, és már a pitch előtt éreztem, hogy szeretném ezt a filmet megcsinálni. Megkértem Kenesei Edinát, a producer-társamat, hogy nézze végig a pitcheket, anélkül, hogy elmondtam volna neki a tervemet. Amikor utána rákérdeztem, ő is azt mondta, hogy az Egy napot jó lenne megcsípni. Így rohantam is Zsófi után. Azért jó az Inkubátor, mert nem arról van szó, hogy a rendező kuncsorog a producereknél, hanem fordítva, ő válogathatja meg, hogy kivel szeretné megcsinálni a filmet.
Mi volt az, ami már a pitch előtt megfogott a tervben?
P. Á.: Érdekes, hogy egy pár perces pilotból is mi minden kiderülhet, és ez a film olyan is lett, mint amit a Zsófi ígért. Nagyon érzékeny és őszinte, ugyanakkor egyszerű és szerény. A probléma, amivel foglalkozik, és a stílus is, ahogy azt bemutatja.
Sz. Zs.: Sokakkal beszéltem, de Ágiékon éreztem leginkább, hogy tényleg azt akarják, amit én is. Valahogy minden egy irányba mutatott.
Szilágyi Zsófia
A produceri támogatás után mi volt a következő lépés? Mennyi volt meg a forgatókönyvből és min változtattatok?
Sz. Zs.: Az első Inkubátorra treatment-tel lehetett pályázni, akkor csak ennyi volt meg. Nagyjából fél év alatt készült el a forgatókönyv első változata, de az előkészítés során is folyamatosan fejlődött. Az volt a pályázati kiírásban, hogy bárhogy alakul, ők nem fogják elkaszálni, a pénz oda van rá ítélve. Arról, hogy milyen úgy filmet előkészíteni, hogy a könyv közben még íródik, Betti tud sokat mesélni.
Makai Betti: Nem volt gond, hogy a könyv csak később lett befejezve. A legnagyobb feladat a szereplők és a helyszínek keresése volt, ezek nélküle is mentek.
Pataki Ági: Ha egy fejlesztési szakaszban meg vannak már határozva a keretek, a gyártás közben el tudja kezdeni az előkészítést. Egy normál filmnél a fejlesztés után jön csak a költségvetés. Egyrészről ez megalkuvás az alkotónak, a gyártásnak viszont biztonságot ad.
Sz.Zs.: Tudjuk meddig ér a takaró és abban kell gondolkoznunk.
Szamosi Zsófi és Füredi Leó melyik szakaszban csatlakoztak? Rájuk szabtad valamennyire a könyvet?
Sz. Zs.: Érdekes, de fordítva lettek meg, előbb volt meg a Leó, Zsófi pedig nagyon későn csatlakozott. Idegölő folyamat volt, mert akkor már a felszállás előtti pillanatokban voltunk, de nem tudtuk, hogy ki lesz a főhősnő. Olyan apróságok váltak fontossá, mint hogy a kiválasztott tudjon vezetni, mert nem akartuk rárakni a kocsit egy trailerre. Bárkivel találkoztam, az volt az első kérdésem, hogy van-e jogosítványa.
M.B.: A családegyesítés-projekt is fontos volt: az anyukának kellett leginkább összeszoknia három gyerekkel, akik igazából nem testvérek és ő sem ismerte őket. Végül egy hónap elég volt erre, persze lehetett volna több is, de ennyi idő alatt a kamerát és egymást is megszokták a gyerekek, és családként tudtak működni.
Pataki Ágnes, Makai Betti, Szórád Máté, Szilágyi Zsófia és Péli Sára
Hogyan zajlottak az összeszoktató szeánszok?
M. B.: Első alkalommal Szamosi Zsófi állatsimogatóba ment a két kicsivel. Utána kaptunk az Ágiéktól egy lakást, és ott sűrűn voltak közös programok, már célirányosabban ment a játék.
P. Á.: Tehát a jó színésznő tud vezetni, egy jó producernek pedig van egy felesleges lakása.
Sz.Zs.: Igen, előránt a zsebéből egy lakást, amit hirtelen belakhatunk. Ráadásul egy nagyon szép, elegáns lakást kaptunk, ahová bevettük magunkat a három gyerekkel. Rengeteg ötletet nyertünk abból, hogy mit művelnek ők egymással. Kezdtünk arra is felkészülni, hogy lesz ott egy stáb is, és hogy ettől ne rémüljenek halálra. Néhány próbára egy hangmérnököt is odahívtunk, aki végig a fejük fölött lógatta a mikrofont, Márkó (a legkisebb) az első alkalommal rá is csimpaszkodott, de a forgatáson már nem is figyeltek rá, annyira megszokták.
A szülőket gondolom azért valamilyen módon el kellett távolítani mellőlük, mert elvonnák a figyelmüket.
Sz. Zs.: Nem is akartak ott lenni, iszonyú jó fejek voltak az egész forgatás alatt. Ambrusnak (a legnagyobb gyerek) három testvére van és Pannonhalmán lakik. Hat héten keresztül, és az előkészítés alatt is, a komplett család az egész életét arra fordította, hogy mi gond nélkül tudjunk forgatni. Látták, hogy jó irányba tartunk és támogatni akartak minket azzal, hogy ránk bízzák a gyereküket. Márkót egy bölcsödében találtuk, nem ismertük korábbról a szüleit, de háromgyerekes családként is nyitottak voltak rá, hogy megspékeljék az életüket még egy kis zűrzavarral. Valószínűleg rájöttek, hogy ez róluk is szól.
P. Á.: Lehet, hogy itt tényleg nagy előnye volt annak, hogy nő volt a rendező. Egy nőben egy szülő szerintem jobban megbízik, ha egy ilyen kis gyerekről van szó.
M. B.: A casting alatt is minden szülővel így volt, elkezdtem mondani nekik a történetet és rögtön értették, hogy miről van szó.
Szilágyi Zsófia, Orosz Péter (tolmács), Szamosi Zsófi, Barcza Ambrus és Füredi Leó az Egy nap premierjén
Több kritikában is felmerült és te is nyilatkoztál arról korábban, hogy a román újhullám nagy hatással volt rád. Honnan jön az érdeklődésed az ilyen letisztult realizmus iránt? Nézőként is ezt keresed?
Sz. Zs.: Szeretem a román újhullámot, a realizmust és annak mindenféle változatát – a harmincas, vagy az ötvenes évekbeli realizmust is, mindegyik iszonyú izgalmas. Alkatilag is vonzódom hozzá, érdekel, hogy van egy helyzet, ami mindenki számára ismerős, még annak is, aki nem él át hasonlót.
P. Á.: Kicsit azért mégsem olyan ez, mint a román újhullám – minden illik rá, amit az újhullámról tudunk és ami pár évvel ezelőtt tényleg vonzó volt, de ha idegenként beülnék erre a filmre, nem gondolnám, hogy ez egy román film.
M. B.: Szerintem azért, mert a román újhullámnak mindig van egy meta-szintje, a kisrealizmuson túl mindig foglalkozik valamilyen társadalmi, történelmi, vagy generációs problémával.
Sz. Zs.: Generációs és társadalmi szintje a mi filmünknek is van, arról beszél, hogy milyen középosztálybeli, értelmiségi nőnek lenni Magyarországon.
M.B.: Igen, de az újhullám mindig tipikusan országos-specifikus. Az új generációs román filmekben egyre inkább elkezdenek foglalkozni a mi generációnk problémáival, nem egy poszt-kommunista érával és a múlt feldolgozásával, hanem az aktuális dolgokkal, miközben van egy erős lokalitása is.
P. Á.: Nyilván egy észak-európai országban mások a gondjai egy középosztálybeli értelmiséginek, máshol van a szint, de a napi küzdelem, az egzisztencia felépítése hasonló. Vannak olyan részei, amik nem lokálisak, például a párkapcsolati problémák.
Sz. Zs.: Igen, csak szerintem ezzel a román újhullám is így van. Az Anyai szív című filmben a román korrupcióról van szó, de közben egy anya küzd a fiáért, és ahhoz nem kell Romániáig elmenni.
(Ezen a ponton érkezett meg az asztalhoz Péli Sári gyártásvezető és Domokos Balázs operatőr is, akik csatlakoztak a beszélgetéshez.)
A gyerekekkel való forgatás is ilyen megfigyelésekből épül fel? Be van kapcsolva a kamera és nézitek, hogy mire reagálnak?
Sz. Zs.: Márkóval kapcsolatban én azt gondoltam, hogy majd jön-megy és az jó lesz nekünk, de nem volt ilyen egyszerű. Meg voltak írva a jelenetek és próbáltuk rávenni konkrét dolgokra, de a forgatás egy pontján magától rájött, hogy ez mekkora buli, és arra is, hogy ismételni kell.
Péli Sári: Aggódtunk azért előtte, hogy hogyan lesznek meg bizonyos jelenetek, de igazából csak meg kellett neki mondani, hogy örülnénk, ha megcsinálná.
M. B.: Azóta otthon bármikor videóznak, azóta is mondja, hogy Hang! meg Kamera!.
Zsófi, egy ismerősöd történetéből indultál ki a könyv írásakor, hogy alakult ki ez a kapcsolat?
Sz. Zs.: Kucserka Zsófia irodalomtörténész, gyerekkori barátom, aki két kicsi gyerek mellett elkezdte leírni egy napját – mint Adrian Mole, órára és percre lebontva. Nagyon tetszett, volt benne valami szívszorító, hogy így múlnak el a napjai, ezért megkértem még egy pár napjának megörökítésére, nagyjából öt-hat levél született belőle.
A film néha intim közelségből, néha pedig egy-egy kívülálló szemszögéből mutatja a történetet, mintha csak elsétálnánk a szereplők mellett az utcán.
Domokos Balázs: Zsófival úgy fogalmaztuk meg a közös munka kezdetén, hogy az egész olyan, mint egy folyamatábra. Van egy flow, egyben lehet kezelni az egészet. Elindul Anna napja, amit végig kell csinálni, a szereplőknek és a nézőnek is, de azt is tudtuk, hogy muszáj valahol kicsit kiengedni.
Sz. Zs.: Azt tudjuk, amit ő tud, de időnként nézzük őt kicsit távolabbról, mintha csak egy ember lenne a sok közül. Tartottunk attól, hogy fullasztó lenne, ha mindig vele vagyunk, kicsit hasonlóan ahhoz, amit a Saul fiában csináltak, hogy ugyanaz a plán és végig a főhőst követjük, csak ott ennek funkciója volt, itt meg nem lett volna.
D. B.: Azért is kellett a kiengedés, mert jellemzően csak szűk terekben voltunk, de nem is akartuk megúszni, pedig sokkal nehezebb forgatni belső térben. Mindent valóságosnak szántunk, ha több pénzünk lett volna rá, akkor se tudtuk volna praktikusabban megcsinálni. Odakint végre kicsit kikerül az otthoni rutinból, de ott meg a kinti feladatok várják, például biztonságban hazajuttatni a gyereket.
Milyen helyszíneket képzeltetek el?
P. S.: Igaziakat, nem általunk berendezett teret kerestük, lényegében ki akartunk lakoltatni egy gyerekes családot, nagyjából egy hónapra. Ez szép gyártási kihívás volt, olyan környezetben akartunk forgatni, ahol tényleg élnek emberek. Zsófi az elején azt mondta, hogy olyan lakást szeretne, ahol találunk egy rágót felragasztva az asztal alá, anélkül, hogy ez látszana a képen. Azok a részletek is fontosak, amiket nem feltétlenül látsz a vásznon, de mégis érzed.
P. Á.: Jól működött a stáb és ez bevonzotta a kívülállók pozitív hozzáállását is. Zsófi mellett Sárinak, Kenesei Edinának, Balázsnak is ez az első nagy filmje, Betti is először volt felvételvezető.
A román újhullámot ünnepelték Cannes-ban, otthon viszont kevesen nézték őket, függetlenül az Arany Pálmától és más díjaktól. Ti mire számítotok, nálunk hogyan fog működni a film?
P. Á.: A románokra és a jó magyar művészfilmekre is igaz, hogy kevesen nézik meg, de a kultúrafogyasztó réteget vonzzák. Minden néző fontos, de muszáj reálisan gondolkodni, szerintem ez nem a számokban manifesztálódik, hanem hogy minőséget nyújtsunk. Én 20-25.000-rel nagyon boldog lennék, hogy azok nézzék, akikről szól.
Sz. Zs.: Én nem vagyok otthon ezekben a számokban, de Áginak feltehetőleg igaza van, valami ilyesmire lehet számítani. Annak örülnék, ha úgy terjedne, mint Reisz Gábor filmje, vagy az Ernelláék, amikről egymásnak meséltek az emberek. Itt is az lenne a jó, ha híre menne és elérné azokat az embereket, akiket kell. Jó lenne, ha valahogy a hivatalos kereten kívül is elkezdene működni.
Fotók: Pozsonyi Janka
