A hetvenes évekre markánsan meggyökerezik itthon egy szociálisan érzékeny, a valóság őszinte bemutatásához szorosan ragaszkodó filmes irányzat, amelyet a külföldi kritikusok később Budapesti Iskolának neveztek el. A Balázs Béla Stúdióból elindult mozgalom fő jellemzője, hogy feszítő társadalmi ügyeket vizsgál, a filmek főszereplői általában amatőrök, akik olyan helyzeteket játszanak el, amelyek vagy megtörténtek velük, vagy társadalmi, egzisztenciális helyzetükből kifolyólag megtörténhetett volna velük is. Emiatt gyakori volt az improvizáció, konkrét dialógusok helyett csak az irányok voltak világosak a forgatókönyvben, a jelenetekre és a kamerakezelésre is jellemző egyfajta dokumentumfilmes esetlegesség és őszinteség.
A Budapesti Iskolát olyan később nemzetközileg is elismert filmesek tették híressé, mint Tarr Béla, Ember Judit vagy Schiffer Pál. Ugyan már 1969-ben is készültek az irányzat törekvéseit képviselő filmek, a mozgalom első kiforrott, a dokumentum-játékfilmes hatásokat és stílusjegyeket magán viselő nagyjátékfilmje a Jutalomutazás. A Dárday-Szalai páros 1975-ben bemutatott filmje 50 év távlatából is képes megmozgatni a nézőjét, elsősorban annak köszönhetően, hogy végtelenül egyszerű és mindennapi alaphelyzetében, drámai hatáskeltés nélkül mutat rá azokra a belső mechanizmusokra, amik a hétköznapi embert az elnyomás, az ostobaság és megaláztatás folyamatos elviselésére késztetik.
Valahol Tolna megyében a járási úttörőtitkár azt a feladatot kapja, hogy keressen a környékről egy olyan kispajtást, aki a korszak elvárásainak minden szempontból megfelel (jó tanuló, jó megjelenésű, az ifjúsági szervezetben megbecsült tag, szülei fizikai munkát végeznek, tud hangszeren játszani). A kiválasztott abban a kiváltságban részesülhet, hogy az ország többi részéről összegyűjtött társaival együtt részt vehetnek egy harmincnapos angliai jutalomutazáson. Lázas keresés veszi kezdetét, melynek során megtalálják Balogh Tibit (Borsi József), egy átlagos 14 éves srácot, aki szemlátomást minden szempontból megfelel a követelményeknek: jó tanuló, ügyesen gitározik (nem mellesleg a helyi beatzenekar énekese), szülei kétkezi munkások.
Már a film eleji keresési folyamat is erős ellenérzést kelt az emberben. A bürokratikus tárgyszerűség, amely alapján a rendszerkompatibilis gyerek attribútumait megfogalmazzák, rávilágít arra, mennyire hiányzik az emberi tényező, az egyén, mint önálló személyiséggel bíró lény gondolata. Az úttörőtitkár, a falu elöljárói vagy a tanárok nem a tehetséget és a szorgalmat akarják díjazni, nem a jutalomra legérdemesebb diákot megtalálni, hanem a lehető legpontosabban eleget tenni egy utasításnak és megfelelni a fentről küldött paramétereknek.
Miután meggyőződnek Tibi alkalmasságáról, az elvtársak örömükben azonnal autót is küldetnek a szülőkért, a megszeppent fiúval gyorsan megtaníttatnak egy úttörő dalocskát és ünnepélyes keretek között még aznap aláíratnak minden szükséges papírt a mezőről berángatott apukával és anyukával. A kezdeti sokk után Tibi egyre izgatottabbá válik az utazás gondolatától, csakhogy édesanyja váratlanul meggondolja magát és mindent megtesz azért, hogy a fia mégse utazzon el. A kérdés csak az, miért.
A Jutalomutazás alaphelyzete – már csak stílusából eredően is – egyszerű és minimalista, a legnagyobb tét, ami kockán forog, hogy egy 14 éves fiú eljut-e egy egyhónapos kirándulásra. Persze, szurkolunk Tibinek és elszomorító látni, milyen sivár és szűklátókörű környezetben kell felnőnie, de azért az ember nem rágja le a tíz körmét, hogy vajon mi lesz a végkimenetel. Ugyanakkor Tibi édesanyjának figurája megidéz egy egészen ősi drámai alapkaraktert, amely a film igazán érdekes aspektusát adja: a főhős, akiről a környezetében senki nem tudja megmondani, miért cselekszik úgy, ahogy. Antigoné, Hamlet, Miskin herceg, Édes Anna vagy olyan filmdrámák szereplői, mint Jeanne Dielman és R. úr egyaránt attól emlékezetesek, hogy mi magunk is a körülöttük lévő emberekkel egyidőben próbáljuk megfejteni rejtélyes viselkedésük vagy egy-egy tettük okait.
Noha Baloghné (akinek a neve egyszer sem hangzik el a film során) nem öl embert vagy tesz bármilyen más radikális gesztust, a nézőben ugyanúgy képes kíváncsiságot ébreszteni, mi munkálkodhat benne. Találgatásra, különböző megfejtések gyártására pedig bőven van tér, ugyanis a film egyáltalán nem próbál dramaturgiai szempontok mentén sűríteni a cselekményen vagy bármiféle fokozást bevezetni. Dárday-ék leginkább hétköznapi, olykor teljesen érdektelennek tűnő helyzeteken időznek el, ezzel is megidézve a valóság természetét.
Ezzel együtt a film mégsem fullad unalomba. Egyfelől azért, mert Koltai Lajos operatőr képei olyan elevenséggel ragadják meg a kor hangulatát, hogy azok az összes érzékszervünket bekapcsolják, a látottak szinte átszivárognak a képen: a vastag porcelán tányérban gőzölgő húsleves illata, az üvegvitrin tetején heverő csipketerítő tapintása, a henger alakú vizespoharakból kortyolt rizling savanyúja, a puhadobozos Fecske cigaretta füstje, a zsiguli benzinszagú pöfögése. Könnyen romantizálni lehetne ezt az atmoszférát, ha nem szembesülnénk újra és újra azzal, mennyire fullasztó ez a világ.
Amint híre megy a bizottság döntésének, Tibit féltékenykedve, gúnyolódva kezdik el piszkálni társai, miközben odahaza édesanyja pálfordulása eredményez állandó veszekedéseket mindenkivel a környezetükben. A film egyik legerősebb jelenete, amikor a szűkös családi házban egy szobában összezárt Tibi éjszaka végighallgatja szülei beszélgetését arról, hogyan teszi tönkre a kapcsolatukat „ez az Anglia”. Tibi mindig mindent némán tűr. Nincs szava, neki nem osztottak lapot. Ahogyan valójában senki sem rendelkezik a saját életéről. Mindenki csak végrehajtani és megfelelni akar valamilyen megfoghatatlan normarendszernek, ami valójában nem is létezik.
Az önkéntes elnyomás pedig ebben a miniatűr formában is fájdalmasan egyértelműen mutat rá a Kádár-kor (vagy talán az egész 20. század) máig bennünk élő, elevenen pulzáló örökségére. A puha diktatúrában kocsonyásra hígult csontozatú, a szellemet és tartást nélkülöző társadalmi működésre, amelyet azóta is egyik generáció hagyományoz másikra. A Balogh Tibik már pedig felnőttek, rendszert váltottak, láthatjuk, mi lett belőle. Ez a film talán némi empátiát ébreszthet azokban, akik nem élték meg ezt a korszakot, de fiatalként elszenvedői mindannak, ami most történik. Talán jobban megértik, milyen körülmények, gondolkodásmód és örökség nyomorította a szüleiket már a kezdetektől, és késztetést ébreszthet arra vonatkozóan is, hogy ezeket végre magunk mögött hagyhassuk.
Balogh Tibi édesanyja az egyetlen szereplő a filmben, aki ellent mer mondani a tőle elvárt, mechanikus működésnek. A kérdés csak az, lázadását az öntudatosság és kérlelhetetlenség vezérli, amellyel ellentmond az őt lekezelő és megalázó attitűdnek? Hogy nem tűri szó nélkül, ahogy a mezőről elrángatják a fekete autóval, mezítlábasan betuszkolják a kultúrházba és az orra alá dugják az aláírandó papírokat, mint akinek csak ennyi funkciója van ebben az életben? Hogy nem hajlandó tárgyként tekinteni sem magára, sem a fiára.
Ez felemelő és kívánatos magyarázat, de semmivel nem valószínűtlenebb az az elképzelés sem, hogy egyszerűen az ismeretlen világról belétáplált előítéletektől zavarodik össze és ijed meg, és nem akarja, hogy a fia a kinti tapasztalatok nyomán megváltozzon. Hogy a tudatát addig szennyezték az örökölt hazugságok és rossz mintázatok, míg tényleg el nem hitte őket. Talán kicsit mindkét értelmezés igaz lehet, hiszen az emberben ott rejlik az önérzet és a bizonytalanság is.
A Tibi szüleit megformáló Tamás Kálmán és Tamás Kálmánné a való életben is házasok voltak, a kettejük közötti dinamika pedig egyszerre élettel teli, hiteles és emberközeli módon érzékeny. Alakításukban saját személyiségük és feltehetőleg házasságuk kendőzetlenül őszinte tükröződését láthatjuk, amely a film drámaiságát nagyban erősíti. Az önazonosság mellett különösen szembeötlő, hogy az amatőr szereplők milyen plusz nyelvi mélységet képesek adni egy-egy szereplőnek. Nincs az a forgatókönyvíró, aki ilyen pontosan tudná visszaadni azokat a sajátos regisztereket, amelyek a karakterek személyiségét nagyban meghatározzák. A saját emlékeikből és tapasztalataikból dolgozó színészek, különösen a mellékszereplők teremtik meg a film szatirikus vonulatát és oldják fel röpke pillanatokra a nyomasztó helyzetet.
Az álmokból és vágyakból épült légvár összeomlását Tibi némasága teszi igazán keserűvé. A hallgatólagos beleegyezés abba, ez van, ezt kell szeretni. Hogy mi dúl a fiúban, milyen fájdalmak gyötrik valójában, azt egyetlen formában meri csak artikulálni: ez pedig a zene. A film során kétszer is elénekel egy dalt, amelynek soraiban ott van minden elfojtott szomorúság és csalódás, az évtizedek óta újra és újra elárult fiatalság általános története, amely 50 év elteltével is fájdalmasan belemar az ember mellkasába:
„Álmodtam, játszottam, voltam már boldog is. Születtem, felnőttem, lehetnék ember is.”
A Jutalomutazás elérhető a Filmio-n.
