A sorozat középpontjában a századik napja sikeresen józan, ám az anyagi csőd szélén lavírozó, londoni szingli anyuka, Costello Jones (Daisy May Cooper) áll. A lendületes kezdés rögtön a főszereplő válságával szembesít, a végrehajtók próbálják őt és kislányát, Irist kidobni az albérletükből. Hosszas dörömbölés után kipattan az ajtó, és ők ketten nejlonzacskókkal megpakolva, de büszkén, mintha királyi család lennének, úgy vonulnak ki a lakásból. Mindez az egész háztömb szeme láttára történik, de Costello egy pillanatra sem szégyenkezik, a válla felett hátradobja a kulcsot, és azt kiabálja: „Nyomorpornó ez a javából!”
Ez a tempó és daccal átitatott humor uralja az egész sorozatot. Folyamatosan szomorú vagy egyenesen kétségbeejtő történéseket látunk, de a hangulat sosem válik melodramatikussá. Vad, punkos éllel és iróniával meséli el egy szívós nő otthonkereső kálváriáját. Costello élete megélhetésért folytatott folyamatos küzdelem, a peepshowtól a takarításon át a díjbeszedő munkáig mindenfélét elvállal. Története mégsem merül ki egy újabb sztereotipikus munkásosztálybeli sors ábrázolásában: irodalom szakon végzett, ambíciója, hogy író legyen, és „kiírja” magukat a szorult helyzetből.
A sorozat szereplői mind olyan figurák, akik valahogy saját történetük szélére sodródtak. Nincsen alattuk szülői háló, vagy nem tudják merre tart az életük: a létbizonytalanság és otthontalanság közepette sorstársaiknál találnak menedéket. A fanyar humorú, frappáns, társadalmi helyzetükre élesen rámutató jelenetek mellett a sorozat másik legfőbb erénye a szereposztás. Cooper őszinte, nyers, természetes figurájáról nem bírja az ember levenni a szemét. Minden mondata pőrén emberi, eszelősen vicces és komplex. A karakán, felnőttes kislányt alakító Fleur Tashijan és Cooper párosa szuperül működik együtt.
A történet másik oszlopos tagját, a nihilista, meleg angol úrfit, az öntörvényű Selbyt megformáló Jack Farthing is nagyot alakít. Mélyen depressziós alak, aki pont ennek ellensúlyozásaképpen színpadiasan viselkedik, miközben kopott, mégis elegáns szettjeit viselve testesíti meg az rombolni vágyó, melankolikus és kiüresedett arisztokráciát, ugyanakkor szétrobban a szeretetéhségtől. Nehéz szerep, de Farthing minden felesleges maníroktól mentesen, sokféle árnyalattal dolgozva játssza el Selbyt, így hamar semmissé teszi az első benyomásunkat, hogy egy egyszerű egoista pojácával van dolgunk. Costellóval legjobb barátok, Irist pedig apjaként szereti, tűzön-vízen át.
Costello Selby barátságában kicsit – az egykor főként Londonban randalírozó, kulturális toposszá vált – legendás páros, Sid és Nancy diabolikus dinamikája is visszaköszön. Persze kifigurázva. A viszonyukat parádésan leíró pillanat, amikor egy glory hole-on keresztül békülnek ki összekulcsolt kisujjaikat kisiskolás módra rázva, majd ezután Selby a lyukon keresztül adja át a kölcsönpénzt, de előtte még – mint valami komisz, idegesítő gyerek – párszor visszarántja, érzékeltetve a hatalmát. Ez a két sérült ember úgy támogatja egymást, ahogyan tudja, és ez rengeteg komikumot rejt magában. Kínozzák, sanyargatják egymást, de nem tudnak egymás nélkül létezni.
Selby rendre kihúzza őket a csávából, talán azért, mert Costello és Iris az egyedüliek, akik pozitív emberi érzéseket váltanak ki belőle. Se veled se nélküled kapcsolaton mégis túlmutat a viszonyuk, mert a gyerekkel együtt ez már inkább egy merőben szokatlan családtörténet. Ehhez az alternatív családhoz csapódik a tinis tempóban bulizó, harmincas Gloria (Ronke Adakoluejo), aki az apja temetkezési vállalkozásánál dolgozik, többnyire másnaposan, és nem bír ki egy csávó mellet pár hónapnál többet, valamint a kiélt, sikertelen, perverz festő Lenny (Ade Edmondson), aki vaginákat fest.
Ez a család tehát egyáltalán nem olyan, ami a nagykönyvben meg van írva. De valljuk be, az esetek nagy részében a család nem egy kaptafára készül. Hiányos, sérült és nem tökéletes, de a legjobb esetben így is a szeretet tartja össze. Ennek a nem mindennapi családnak a megrajzolásával az Ázott kutyák a szeretet kiismerhetetlen természetéről beszél, markáns, nyers humora pedig egy jó eszköz arra, hogy azokra az igazán mély kapcsolati szintekre is elvezessen, ahol ott bugyog az önutálat és a destrukció.
Egy teljes, egyébként a sorozat egészéből kicsit kilógó, epizódot szentelnek arra, hogy elmerüljenek az angol falusi idillben, ahol Costello, Iris, valamint Selby egy puccos vidéki rezidencián a tökéletes család formációját játsszák el. Több-kevesebb sikerrel, mivel a műsorszám után késsel felszakított kocsikerekek, szétkaristolt féltett lemez, szétkaszabolt báli ruha, elmadzsongozott tartalékpénz és könnyek literszámra sorakoznak a sérelmek listáján.
Bár ezekben a helyzetekben is a szereplők reflektálatlanok, mégis valahogy megmenti őket az, hogy valójában óriási szívük van. Megszeretjük az esendő embert, és a kis gusztustalanságaikat is elfogadjuk, sőt ünnepeljük. Ebbe a hangulatba vegyülő leheletnyi önhittség pedig a túlélés feltétele. Nehézségeiket kalandoknak fogják fel, saját bukásaikon inkább röhögnek. Máshogy hogyan is lehetne ezeket a nehézségeket túlélni? A szánakozás és az önsajnálat nem opció, azonnal megdöglenének. Azt meghagyják a felsőbb osztálynak.
A társadalmi viszonyok faramuci természetének leginkább azt a vonulatát hangsúlyozza a sorozat, ahogyan a művészi elit és a véleményformáló értelmiség érdeklődve, katasztrófaturistaként leereszkedik a munkásosztályhoz egy kis inspirációért. A sorozatot megalkotó Cash Carraway a szereplőin keresztül fricskázza ezt a hierarchikus rendszert.
A szerző, akit Charles Bukowskihoz és Hubert Selby Jr.-hoz, a Rekviem egy álomért írójához is hasonlítanak, ismeri az ábrázolt élethelyzetet, hogy mindennapi megélhetésért küzdő női szerzőként, egyedülálló anyaként milyen lehetőségek vannak íróként érvényesülni. Először az önéletrajzi könyvével, a Skint Estate-tel sikerült átütnie az üvegplafont. Elmondása szerint az Ázott kutyáknál már kifejezetten kerülni akarta az önéletrajzi jelleget. Ettől még autentikussága egyértelmű, süt belőle az életismeret.
Nem kerüli ki az olyan igazán sötét témákat, mint a szülői molesztálás, az öngyilkosság, a mentális betegségek, az alkoholizmus vagy a prostitúció. Anglia nem éppen kirakati oldaláról is széles körképet látunk, az elmegyógyintézeten át, a vidéki luxusvillán és börtönön, női menhelyeken át sok helyszínen játszódik. A politikai korrektséget gátlástalanul mellőzve, még abból is viccet csinál, hogy Costello és egy másik anya a menedékházban onlyfans oldalt indít olyanoknak, akik arra gerjednek, hogy kiszolgáltatott nők arról gügyögnek, hol ütötték meg őket, hogyan és hányszor. Miközben sokszor nehéz befogadni ezt a gyereknevelésre alkalmatlan közeget, a sorozatban mégis működik egyfajta önreflexió. Ez segít rálátni a szereplők helyzetére, jó értelemben véve távolít el minket az eseményektől, és nem csak a humor eszközével, hanem költőiséggel is.
A sorozatot gazdagon átszövik a kulturális utalások, például már maga a cím is Tom Waits egyik leghíresebb dalára utal, ami ugyancsak a perifériára szorult, otthont kereső, kallódó emberekről szól. Vagy ott van Selby imádnivaló, őrült alakja, ami egy az egyben az ikonikus angol film, a Withnail and I címszereplőjét idézi. A nyomaték kedvéért pedig Sid és Nancy kettőse is végigtáncikál a képen egy jelmezes buliban. Ez a fajta költőiség és ismerősség plusz réteget ad a sorozatnak, és még több csatlakozási pontot a nézőknek.
Nem újdonság az elveszettség tematizálása, és a kétségbeejtő történetek fekete humorú megközelítése sem. Hangvételével olyan angol tévésorozatok sorába áll be, mint a Chewing Gum, az I May Destroy You, a Fleabag vagy a Skins. Mégis, ahogy az életszagú drámát és a szórakoztató komédiát vegyítve tud generációk felnövésének küzdelmeiről átfogóan beszélni, arról, hogyan nő fel egy ország, az ütős és velős. Már várom, hogy itthon mikor jönnek a témában hasonló hangvételű sorozatok. Hogy mi is röhöghessük egy jót, magunkon, közösen.
