A dokufilmben is minden egyszerűen zajlik. Kávét főznek, dohányoznak, kinyitják a régi, alumínium éttartót, működésbe hozzák az olcsó, hatvanas években megszerezhető, alapfokon komfortos, tömeggyártású víkendházat s a szavak nyomán „megtelik élettel”. Pontosabban az egykori élet emléknyomaival, a múlttal. Kemény Katalin stílusa kemény. Nosztalgiázás kizárva. A kert elhanyagolt, érződik, hogy többnyire lakatlan s nagyon is kontrasztos a körülötte épülő posztmodern, kivagyi objektumokkal. Minden irányban nő a formatervezett, anyagtól pompázó jövő.
A Hamvas ültette mandulafákon már nincs mit élvezni, esztétikusan szemlélni. Elaggottak. Minél több időt töltünk a kertben, az idős hölgy társaságában, annál inkább kiviláglik, materializálódik a múlékonyság. Séta helyett beérik egy kurtább terepszemlével. Jobb felé temérdek lépcsővel, amit „kivételesen” most nem fogunk megmászni. Mindez nagyon emlékeztet Mészöly Miklós utolsó szekszárdi látogatására, nagymonológjára a tolnai dimbek-dombok fölött. Ráébredünk: az emlékezés tartalmasabb, mint az emlékek szomorkás fel-felidézgetése. Ebben benne foglaltatik az engedelem s higgadt tudás. Benne foglaltatik a búcsúzkodás szándéka is. Evidens, hogy kocsival jöttünk, hoztunk magunkkal felvevő apparátust, maximum sötétedésig maradhatunk, azt vesszük fel, amit az öreg hölgy lényegesnek gondol/lát, majd összepakolászunk s elhagyjuk a helyszínt. Filmes nyelven szólva: nem teszünk rá még egy-két lapáttal.
A kinematográfiában végeláthatatlanul nyűglődnek a felvétel rejtette matéria- titkokon. Én azokkal tartanék, akik egyfelől tudomásul veszik a nem-fényképezett, pusztán szemlélt valóság platóni rejtélyeit, eszményeit, másfelől ugyancsak hajlandóak eltűnődni az optikai beavatkozás bonyolító hatásain, amikor nincs rá mód, hogy semmibe vegyük az objektívek, technikák, narratívák közvetítő (transzformáló) szerepét. Az életben egy új tulajdonos egyszerűen kiirtatja a mandulafákat. A filmben elég ehhez egy leblende: az optikai sötét fölér a sorssal.
