Kapcsolódó anyagok

Szalai Györgyi, a filmrendezőnő, akit kirúgtak a főiskoláról és azt is mondták neki: „A nő megy, a film marad” 

Gyarmathy Lívia, a filmrendezőnő, aki vegyészből lett kétszeres Európai Filmdíjas alkotó

Zsurzs Éva, akit a csepeli motorkerékpárgyárban fedeztek fel és az első Kossuth-díjas női filmrendező lett

A cikkhez az Arcanum adatbázisát használtuk.

„Volt egy makacs visszatérő álmom: láttam magam, hogy egy kör alakú épületbe mindig csak a hátsó ajtón keresztül tudok bemenni. A főkapun nem engednek be” – nyilatkozta rejtélyesen, a lényeget ki nem mondva a nyolcvanas évek elején, még az „egypártrendszerben” Ember Judit, a franciául megjelent Hungarofilm Bulletinnek. Valljuk be, nem véletlenül álmodhatta ezt a filmrendezőnő… Egyrészt játékfilmezni nem engedték, ezért is fordult véglegesen a dokumentumfilmek felé. Másrészt témaválasztásaival és történetmesélésével nem szeretett volna a rendszernek megfelelni. Sőt, talán nem túlzás azt állítani, hogy senkinek sem szeretett volna megfelelni. A legnehezebb utat választotta: az igazságot szerette volna kideríteni és kimondani.

„A valóságnál nincs izgalmasabb történet” – fogalmazott a már idézett beszélgetésben. Lelkiismerete igen érzékeny témák felé sodorta Ember Juditot. Ezért most felnövéstörténete előtt pillantsunk bele egy szigorúan ellenőrzött filmrendezőnő munkakörülményeibe. Hogyan dolgozhatott ő a szocializmusban? Erről mesélt az Élet és Irodalomban, jóval a rendszerváltás után, 1996-ban:

Az volt a szokás — hiszen majd minden filmemet elkobozták korábban —, hogy a gyártásvezető éjjel mindig lemásolta azt, amit nappal forgattunk, és eldugta, még nekem sem mondta meg, hova.

Közbevetőleg: mi volt egy ilyen filmelkobzás menete?

A Pócspetri- és a Kutrucz-filmnél is ugyanaz történt: hagyták, hogy a laborba kerüljön, ahol volt egy beépített emberük, aki mindig értesítette őket, hogy most jön le annak a bizonyos filmnek a kész változata a hívószalagról. A filmet már várta egy motoros futár, és azon melegében bevitte a Báthory utcába, a Filmfőigazgatóságra. Forró drót volt tehát. Én mindig csak másnap tudtam meg, hogy eltűnt a filmem: az operatőr ugyanis az előhívást követő napon szokott bemenni, hogy átvegye a „nullkópiát”. Onnan bentről aztán felhívott, hogy „én itt vagyok, de film nincs”. Ilyenkor aztán ki kellett találnunk valamit, például jól jött, ha kiderült, hogy aszinkron egy felvonás. Én pléhpofával bementem a filmfőigazgatóhoz, aki úgy fogadott, hogy Judit, mit csinált már megint. Mondom: természetesen filmet; magának az a dolga, hogy elkobozza, nekem az, hogy megcsináljam, viszont hallom, hogy aszinkron egy felvonás, ezt az én szakmai önérzetem nem tudja elviselni, rendbe kell hoznom a dolgot — kérem a filmet.

Honnan tudtad, hogy mondjuk aszinkron a film?

Általában a Filmfőigazgatóság gépészeitől tudtam meg minden ilyesmit. Ők üzentek nekem.

De miért voltak hajlandók visszaadni a Filmfőigazgatóságon?

Mert kínos volt egy ilyen technikai hiba, hiszen az elvtársak nézegették a filmet. A Hagyd beszélni a Kutruczot-nál például a főigazgató „jegyeket osztogatott”. Olyan sok név volt abban a filmben... Kiírták, hogy melyik felvonásban ki szerepel, és az elvtársak úgy nézték meg a filmet, hogy beültek a vetítőbe — természetesen külön-külön, véletlenül sem együtt, mint megannyi Bástya elvtárs, a fogdmegek meg kint őrizték őket —, és csak azt a részt nézték meg, amelyik róluk szólt. Legfeljebb megkérdezték, hogy X. Y. elvtárs — a rivális elvtárs — szerepel-e a filmben, mert akkor még azt is megnéznék. A gépészek persze kitoltak velük, mert a gépházból mások is megnézhették a filmet. Kicsit kényelmetlen volt, állva, összezsúfolódva, a másikba belekönyökölve... Úgyhogy a gépészek azt is megüzenték, hogy az istenért, máskor rövidebb betiltott filmet csináljak, mert szenvednek az emberek — háromórás volt a film.

Fagyöngyök - Hajdú-Bihari Napló, 1979. március (36. évfolyam, 50-76. szám)1979-03-01 / 50. szám / Fotó: Arcanum

És akkor most kezdjük az elején. Ember Judit nem szerette a születésnapját. Nyolc éves koráig nagyjából védett gyermekkort biztosított családjuknak ügyvéd édesapja. Akkor a családfőt munkaszolgálatra vitték. Később Juditot, 1944. május 16-án, a kilencedik születésnapján, nővérével és édesanyjával egy szekérre pakolták és Abádszalókról Kunhegyesre szállították őket. Sárga csillag volt a ruhájukra varrva. Ekkor egy ideje már nem hallottak az édesapáról, aki soha többé nem került elő. Juditékat Kunhegyesről már csak egy hátizsáknyi holmijukkal hajtották tovább a szolnoki gettóba.

Azt, hogy ott a menekülés vonatára szálltak, amely nem Auschwitzba, hanem Strasshofba vitte őket – az édesanyjuknak köszönhetik az Ember-nővérek. Erről Judit így mesélt 1993-ban a Magyar Narancsnak: „Anyámat Kunhegyesen borzasztóan megverték. A civil ruhás nyomozók. Na most, közülük egy civil ruhás nyomozó, egy verőlegény megjelent a szolnoki cukorgyárban is, ahova összetereltek minket, és anyám pánikba esett. Elkezdett szaladgálni fűhöz-fához, hogy ha elindul egy szerelvény, akkor el innen, el gyorsan, nehogy még egyszer a kezébe kerüljön. Fogalma sem volt, hogy ez a menekülés vonata. Semmit sem lehetett tudni. Azt lehetett tudni, hogy ez megy előbb.”

Ember Judit 80. születésnapján, 2015-ben konferenciát szerveztek az ELTÉ-n. Szilágyi Erzsébet filmszociológus, baráti levelet olvasott fel a résztvevőket már a túlvilágról figyelő Juditnak, hangsúlyozva a következőket: „naiv gyermekkorod befejező szakasza feldolgozhatatlan traumákkal teli, bár kirekesztésből, peremlétből és az ezekkel járó traumákból később sem kevés jutott Neked. Hisz mindabban részed volt, ami egy 1935 és 2007 között élő nőnek kijuthatott.”

A Holokauszt utáni helykeresésben, érettségi után Ember Judit újságíró-gyakornok lett a Szabad Ifjúság című lapnál. Korábban olvasói levelet írt az újságnak, amelyre felfigyeltek az illetékesek és a tehetséges, ambiciózus fiatal lányt beemelték a szerkesztőségbe. Onnan ajánlották a Lenin Intézetbe, ahol a Szovjetunió Kommunista Pártjának története – Rövid tanfolyam című kurzusra járt, de kirúgták: „A Lenin Intézet párttörténeti szakáról 1955-ben rúgtak ki, mert elmondtam a problémáimat… Akkoriban példát akartak statuálni, és minden egyetemnek megvolt a maga kirúgottja. Egy évig rádiócsöveket hegesztettem az Egyesült Izzóban” – idézte fel a vele történteket a rendezőnő 1988-ban az Ötlet című lap újságírójának.

Ember Judit / Fotó: Isza Ferenc / Magyar Hírlap, 1992. február (25. évfolyam, 27-39. szám)1992-02-07 / 32. szám / Fotó: Arcanum

Egy év kényszerpihenő után megengedték, hogy folytassa felsőfokú tanulmányait. Ekkor Ember Judit higgadtan közölte az illetékesekkel, hogy a Lenin Intézet helyett a bölcsészkarra szeretne menni. Valamiért engedték neki, amit korábban a nem megfelelő ún. polgári származása miatt nem, és beiratkozhatott az ELTE magyar-történelem szakára, ahol 1959-ben végzett. Ezután öt évig általános iskolai tanárként dolgozott, majd pályamódosítás mellett döntött. Közben férjhez ment, értelmi házasságot kötött. Legalábbis 1978-ban így nyilatkozott erről Szekfű Andrásnak: „Nagyon tudatosan mentem hozzá keresztényhez, nagyon tudatosan mentem hozzá munkás származásúhoz. Itt akartam élni, be akartam illeszkedni.”

1964-ben nyolcszázan jelentkeztek a Színház-és Filmművészeti Főiskolára rendezőnek, Herskó János osztályába. Első körben 32 aspiránst vettek fel, közöttük Ember Juditot. Osztálytársai közé tartozott Böszörményi Géza, Grunwalsky Ferenc, Maár Gyula, Szomjas György. Már a kezdet sem volt egyszerű Judit számára:

„A főiskola elkezdése után, három hét múlva egyedül maradtam, és megtudtam, milyen jó és milyen rossz oldalai vannak annak, ha egy nő egyedül van a világban egy gyerekkel. Nagyon nagy szerencsém van, hogy olyan pofonmennyiséget kaptam, amitől nyitottabbá váltam, és könnyebben meg tudtam érteni az embereket. Szóval az úriasszony-magatartást egy percig sem vehettem fel, ami valószínűleg a filmvilágban való közlekedésemet megnehezítette. De ettől filmet csinálni, pláne dokumentum-körülmények között, egyszerűbb” – mesélt a rendezőnő Szekfű Andrásnak a kezdetekről. Ember Judit férje disszidált és kislányuk apa nélkül maradt, akárcsak egykor ő – elemzik a kialakult helyzetet egykori barátok, pályatársak, ismerősök Dér Asia Visszahúz a múlt című filmjében.

 

Ember Judit a szombathelyi kamaramoziban - Vas Népe, 1979. április (24. évfolyam, 77-100. szám)1979-04-11 / 84. szám / Fotó: Arcanum

Ember Judit arról is vall egy archív felvételen, hogy saját drámája önreflexióra kényszerítette: végiggondolta a sorsát és „rájött”, hogy minden, ami addig történt vele, amit addig tanult, tanított, olvasott, arra szolgál, hogy jó dokumentumfilmeket készíthessen. Ráadásul osztályfőnökük, Herskó János is a dokumentumok, az anyagok gyűjtésére bíztatta őket. A tanítvány később egy interjúban szeretettel és tisztelettel mesélt a mesteréről. „Ő aztán tényleg megcsinálta, hogy magasabbra a tetőt ácsok. Mindenkitől tanuljunk el mindent. Ez valóban az egyetemek egyeteme volt. Ha valamiről filmet akarunk csinálni, akkor nézzük meg, hogy ki ért ehhez a legjobban Magyarországon. És azokkal konzultáljunk. (…) Először csak dokumentumfilmről esett szó, de volt, aki a dokumentumfilmet is játékfilmnek csinálta meg. Engem borzasztóan érdekelt, hogy hogyan lehet ezt a világot dokumentálni.”

Ember Judit ebben a Magyar Narancsban megjelent beszélgetésben kiemelte azt is, hogy osztályfőnökük, Herskó János mindegyikőjükért kiállt, őt is megvédte, például amikor Máriássy Félix azt mondta rá a nevelőotthonokról szóló főiskolai filmje kapcsán: „ez a nő hülye és hazudik”.
Ember Judit a főiskolát nagyon szerette – a folyamatos, egyszerre megterhelő és felszabadító fejlődéssel, vitákkal, kritikákkal, közös munkákkal, szövetségekkel együtt –, de nem titkolta sosem, hogy kemény terepre tévedt:

A főiskolán valami borzasztó erős késztetés volt, hogy lépést kell tartani ezekkel a nagyon okos, nagyon tehetséges, filmhez nagyon értő férfiakkal. Be kell vallani. Na most nagyon aljasak voltak a fiúk, mert volt három lány is, és ezt a három lányt egymás ellen akarták kijátszani. Egy bizonyos idő után rájöttem, nem érdekel, mit csinálnak a fiúk, hanem csak az, hogy én mit tudok csinálni. Kitaláltam, hogy valami olyan hibridet hozzak létre, amelyben benne van a dokumentum, a tudomány és a játékfilm. Olyan tudományos dokumentumfilmeket akartam csinálni, ami játékfilmes módszerrel készül. Nem aratott sikert sem a program, sem az elsőéves filmem. Az egy vicc volt. A másodéves filmemben is ezt szerettem volna megcsinálni az intézeti gyerekekkel, és ennek érdekes módon pont a játékfilmes része aratott sikert. Makk Károly azt mondta, hogy az a nyolc perc jobb benne, mint a többi harminc! A harmadéves vizsgafilmemnél, a Színpadnál tanultam meg tulajdonképpen, mi az, hogy film. Nem értették, pszichodráma volt, dokumentum volt, tudomány volt, játékfilm volt. Azok arattak sikert, akik Bergmant és Antonioni gépmozgását utánozták, méghozzá ügyetlenül. Ma azt hiszem, ezek a harmadéves vizsgafilmek nézhetetlenek. A Színpadnak van valami varázsa, noha semmiféle hagyományt nem követ, de talán éppen az ügyetlenség hamvassága van benne.

Mi volt a diplomafilmed?

Nekünk már nem jutott pénz diplomafilmre, úgyhogy mindenki az első filmjével diplomázott, én a Katonai Filmstúdióban csináltam Tisztavatás címen egy dokumentumfilmet az akkor végzett tisztek elképzeléséről az életről. Ez volt az első, mondjuk így, konfrontációs filmem. Ha húszévesek nyilatkoznak arról, hogy a katonai parancsokat bizony nem minden esetben fogják betartani, akkor el kell menni az ötvenéves főtisztekhez, hogy mit szólnak ehhez. Őrjöngtek, azt mondták, ezek huligánok, mi az, hogy az ő parancsaikat majd valaki nem fogja végrehajtani.

Ember Judit 1968-ban végzett a Főiskolán és 1970-ben kapott diplomát. Többször is rendezett ún. első filmet. Az első egészestés dokumentumfilmje társrendezés: 1972-ben forgatta Gazdag Gyulával közösen A határozatot. A Balázs Béla Stúdió keretei között készült művet a Nemzetközi Dokumentumfilmszövetség (IDA) a világ 100 legjobb dokumentumfilmje közé sorolta 1996-ban. A határozat nemzetközi karriert is befutott, sikerrel szerepelt fesztiválokon – persze előtte itthon betiltották. Ráadásul, ahogy az Így filmeztünk második kötetéből, valamint a Visszahúz a múlt című filmből kiderül: sokáig csak Gazdag Gyulát jelölték meg a film rendezőjének. Bár A határozat bravúros és kalandos módon 1973-ra elkészült, de csak 1984-ben kerülhetett a közönség elé.

A 16. Magyar Játékfilmszemlén az alkotók rendezői díjat kaptak a szakmai zsűritől, a hír viszont nem jelenhetett meg a sajtóban. A film forgalmazására nem került sor, alkalmi vetítései voltak, moziban csak 1993-ban mutatták be, a televízió 1996-ban sugározta. A ritka társrendezői munkára Gazdag Gyula így emlékezett vissza 35 évvel később, 2007-ben az Élet és Irodalomban:

A sípoló macskakő előkészületei kapcsán kerültünk közelebbi ismeretségbe. Ugyan ismertük már egymást a főiskoláról meg a Balázs Béla Stúdióból, de folyosói beszélgetéseken nemigen terjedt túl az ismeretségünk. Egy másik fantasztikus, nagyszerű ember, Luttor Mara hozott össze bennünket, hogy együtt dolgozzunk. A forgatás sok váratlan és nehéz helyzet elé állított minket, és a női asszisztenscsapat, Luttor Mara, Judit és Mátis Lilla keményen állta a sarat, és egyetlen egyszer sem különböztünk össze. Jutkával minden helyzetben össze lehetett nézni, és többnyire magától értetődő volt, hogy mi legyen a következő lépés.

Aztán közösen rendeztünk egy dokumentumfilmet, A határozat a címe. Sok buktatója lehet egy társas rendezésnek. Jutka régen felnőttnek számított már, amikor én még nem, viszont én meg rendeztem már egy játékfilmet, ami a mi szakmánkban, akkor legalábbis, nagyot változtatott az ember megítélésén. A filmkészítéssel, annak minden egyes fázisával való személyes viszonyunk nagyon különbözött, de soha nem volt közöttünk különbség a készülő film szemléletét illetően. Úgy dolgoztunk, hogy szándékainkat és véleményünket sokak előtt a legnagyobb titokban kellett tartanunk, nehogy veszélybe kerüljön a film befejezése. Számtalan alkalom adódott volna az összekülönbözésre, és ha sokszor eltért is a véleményünk, mégse vesztünk össze soha.

Mindig tiszteletben tartottuk egymás szándékát és véleményét, és úgy tudtunk megegyezni, hogy nem bántottuk meg a másikat. A nehéz helyzetekben megint csak össze lehetett nézni, és megint magától értetődő volt, hogy mi legyen a következő lépés. Túléltünk néhány meleg helyzetet, határidőre fejeztük be a filmet, nem is késtük le az azonnali betiltást. És azon is tudtunk röhögni, hogy milyen, kínban és zavarban lévő tisztviselők által produkált képtelen helyzetek adódtak a titkolt betiltás procedúrájából.

Ember Judit / Fotó: ELTE Filmtudomány Tanszék

Miről is szól A határozat? A felcsúti termelőszövetkezet elnökének „felülről”, a bicskei pártközpontból elhatározott leváltásáról, és a leváltást „demokratikus” szavazás keretében kierőszakolandó manipulációról, és végül ennek a manipulációnak a váratlan kudarcáról szól. A Kádár-kor látszatdemokráciáját tűpontosan ábrázoló alkotás örökérvényű és vérfagyasztóan aktuális politikai tanmese.

1972 után a rendezőnő néprajzi dokumentumfilmeket készített az akkor még egyeduralkodó Magyar Televíziónak. Említsük meg a Bartók Béla egykori kalotaszegi asztalosmesterének emlékeit feldolgozó „Ilyet én se csináltam, de nem is láttam…” című rövidfilmet. Ember Juditot a nagyközönség a moziban is bemutatott Tantörténetből és a Fagyöngyökből ismerhette meg. A két film folytatásos történet: egy kamaszlány öngyilkosságát, majd az abból való felépülést, a lelki terhektől való megszabadulást, a testi következmények vállalását mutatja be, miközben a családi mikrokörnyezetet is finoman rajzolja meg. A Tantörténet, a „dráma”: dokumentumfilm – ez Ember Judit első egyedül rendezett egész estés dokumentumfilmje. A Fagyöngyök, „az idill”: Ember Judit első (és utolsó) játékfilmje, amely amatőr szereplőkkel, játékfilmes eszközökkel készült. Mindkét filmért kapott a szakmától és a kritikusoktól is hideget-meleget.

1977-ben Miskolcon kategória-díjat nyert a Tantörténet című film. Ember Judit finom pszichológiai és érzékeny pedagógusi megközelítését is kiemelték a kritikusok. Önreflexiójáról és rendezői pozíciójáról így mesélt a Hajdú Bihari Napló újságírójának, 1979-ben:

Az ember egész életén keresztül magával hurcolja a múltját, nemcsak a sajátját, de az őseiét is. Ez nem valamiféle biológiai meghatározottság, hanem társadalmi, környezeti. Miközben egész életében igyekszik kitörni, másképp élni, másképp cselekedni, ahogy azt a szüleitől látta, tanulta. De, mert a magatartás-mintákat, a viselkedési taktikákat tőlük leste el, a környezete is állandóan visszanyomja abba a skatulya-bölcsőbe, amelybe beleszületett, ez az igyekezete gyakran csak igyekezet marad, vágyálom, mely körül lengi, megszépíti vagy tönkreteszi az életét. Nagy történelmi sorsfordulók idején tömegével sikerül az egyénnek kitörni, társadalmi szélcsendben nem sikerül, vagy nagyon nehezen.

John Grierson, a dokumentumfilm egyik atyja írta: „A dokumentumfilm jövője attól függ, hogy a társadalom mennyire tart igényt az önismeretre.” Ez a megállapítás az Ön munkásságára kivetítve azt jelenti: nálunk ez már belső társadalmi szükséglet?

Azt hiszem, az egész világ jövője attól függ, hogy az emberiség mennyire igényli az önismeretet. Ebben a dokumentumfilm nyújtotta ismeretanyag csak elemi részecske, hiszen ugyanezt kell hogy nyújtsa a tudomány, a technika, a művészetek összessége, a politikáról nem is beszélve. És ki állíthatná, hogy pl. egy Dosztojevszkij-, Barcsay-, Weöres-, Chagall-, Jancsó-műből kevesebbet tudunk meg a társadalomról ás benne önmagunkról, mint egy dokumentumfilmből? A világot sokféleképpen lehet és kell megismerni, s még a dokumentumfilmek is többféleképpen ábrázolják ugyanezt. Ugyanis egy film nem jobb és nem rosszabb attól, hogy meglevő építőkövekből, (helyszínekből, jellemekből, történetekből) vagy csináltakból (műterem, kitalált szüzsével, színészekkel) építkezik. Szerintem a dokumentumfilm jövője attól függ, hogy képes-e az életről, az emberről valami újat, soha nem látottat megmutatni.

Mi ebben a sorozatban az indulás körülményeire fókuszálunk. Ember Judit több mint harminc filmet készített, általában fillérekből, szinte mindegyik alkotás elkészülte regénybe illő. Amikor bizonyos filmjei igazán izgalmas párbeszédeket generáltak volna, betiltották azokat – így művei is a diktatúra áldozataivá váltak. Alapítója volt a Fekete Doboznak. A rendezőnő többször hangoztatta, hogy ő „az utókorfilmek alkotója” és a „XXX. század nézőinek készíti a filmjeit”. Vállaltan alanyi dokumentumfilmesnek tekintette magát, azaz bevonódott a műbe, a hősei helyette is beszéltek. „Bovaryné én vagyok" – ismételte többször Gustave Flaubert híres mondását. Temérdek történetet szeretett volna elmesélni a múltból és korának jelenéből, hogy készítés közben a saját kérdéseire is megoldást találjon és magáról is vallhasson. Krédóját lakonikusan foglalta össze az Ötlet című lap újságírójának, 1988-ban: „Egyébként nem tudom, miért tisztességes, ha a dokumentumfilmek rendezői kívül maradnak a történeten. Én csak arról tudok filmet csinálni, ami rólam is szól. Nagy László egykoron azt írta, hogy ő versben bujdosó. Én filmben rejtőzködő vagyok.”

„Igazi” játékfilmje sosem lett. Pedig Pipás Pista, a férfiruhába öltözött bérgyilkosnő (valóban létezett személy) történetét szerette volna igen-igen hosszú ideig mozifilmnek megcsinálni. Nem engedték. Szilágyi Erzsébet filmszociológus szerint a rendezőnőt nem támogatták a Filmgyárban sem, mert féltek a „feminista” témától. Ember Judit azonban nem tudott nyugodni addig, amíg az általa fontosnak vélt történetet el nem mesélhette, így lett a fikciós filmtervből dokumentumfilm. Hogy miért nem támogathatták a Pipás Pista játékfilm megszületését? Ezt a Visszahúz a múlt című filmben így indokolja Stark András pszichiáter: „Egy nő aki, segít más nőknek a használhatatlan, alkalmatlan és őket, azaz a nőket kihasználó férjeiket eltenni láb alól, az nagyon nagy fenyegetés minden korban. És ha ez megtörtént a huszas-harmincas években, akkor megtörténhet bármikor újra, ha kapnak a nők egy kis megerősítést.”

Bikácsy Gergely filmesztéta azt írta 1987-ben a Filmvilágban, hogy Ember Judit pont azt csinálja, amit lengyel kollegája gondol a direktori misszióról: „Andrzej Wajda szerint a rendező dolga az, hogy a felvevőgépet és a lámpát sötét, takargatott pincesarokba kell irányítani. Rejtőzik ott valami: holtak vagy gyilkosok.”

Ember Judit Balázs Béla-díjas filmrendező 2025. május 16-án lenne 90 éves.

Rendezőnők a magyar filmtörténetben

Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.

A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?

Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.

A sorozat korábbi részei:

Szederkényi Olga Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.

 Címlapkép: Ember Judit egy forgatáson 1975-ben / Fotó: emberjudit.com