A cikkhez az Arcanum adatbázisát is felhasználtuk.
„Márta Kirgizisztánban lett filmrajongó, édesanyja ott vitte őt szabadtéri vetítésekre” – meséli a rendezőnő unokája, Ladányi Jancsó Jakob, aki dokumentumfilmet készít nagymamájáról, Mészáros Mártáról. Főhősünk kisgyerekként, öt évesen került a Szovjetunióba, mert édesapja szobrászművész és építész volt, baloldali elveket vallott és elhitte, hogy családjával ott új életet kezdhet. Kirgizisztán fővárosában telepedtek le. A biskeki (akkoriban frunzei) vasúti pályaudvar, a régi miniszterelnöki hivatal és a nemzeti bank épületének, valamit a kirgiz főváros egyik központi terének tervezésében, díszítésében is aktívan és meghatározóan részt vett Mészáros László.
„Azután feljelentették a dédapámat és 1938-ban a hatóságok elvitték. Dédanyám közben állapotos volt, ikreket várt egy idegen országban. Leveleket írt Sztálinnak, akit a férje ártatlanságáról próbált meggyőzni és könyörgött, engedjék szabadon Mészáros Lászlót, a férjét. Ez nem történt meg. Az ikrek megszülettek, ezután dédanyám lebetegedett, kórházba vitték, ahonnan sose jött vissza és mint később kiderült, 1942-ben meghalt tífuszban. A három kislány állami gondozásba került. Márta 11-12 éves volt ekkor” – mondja tovább nagymamája családjának történetét az unoka.
Mészáros Márta évtizedekig nem tudott semmit szülei sorsáról. 2006-ban aztán így nyilatkozott a Dunaújvárosi Hírlap újságírójának: „Úgy 6-7 éve, az ottani forgatás előtt a kirgiz köztársasági elnök adta oda azt a jegyzőkönyvet, amely tanúskodik apám halálos ítéletről, a golyó általi kivégzésről. A rehabilitációja már az ötvenes években megtörtént, de végig azt mondták, hogy 42-ben, 44-ben vagy 45-ben halt meg, elvitték a Gulágra és így tovább. Kiderült, hogy az 1938- as letartóztatása után 3 hónappal kivégezték. Az is benne van a jegyzőkönyvben, hogy ketten voltak ott magyarok. Ő és Uitz Béla, aki apámat oda hívta. Az is benne van a jegyzőkönyvben, hogy apámat Uitz árulta el.” Édesanyja, Kovács Vilma halotti anyakönyvi kivonatát tavaly, 2023-ban kapta meg Mészáros Márta.
Visszatérve Kismárta történetéhez: a második világháború után egy expedíciós csoport indult Magyarországról, amelynek tagja volt Wágner Anna, a Vörös Hadsereg tisztje, későbbi ÁVH-s tiszt. Ő talált rá a három árvára Kirgizisztánban. Sikerült a kicsiket hazahozni, annak ellenére, hogy szovjet állampolgárok voltak mind. „Wágner Anna örökbe fogadta a Mészáros-árvákat és ő nevelte őket. A lányok maty-nak szólították, ami oroszul anyát jelent” – folytatja Jakob.
Mészáros Márta a hangsúlyosan önéletrajzi ihletésű Napló-trilógiában dolgozta fel gyermek-és ifjúkorát. „Van egy angol kifejezés: escapism. Mártának ez volt a mozi: menekülés. Oda, abba menekült, egy másik világba. Vannak olyan emberek, akiket ennyi trauma összetör, neki a múltja eltökéltséget adott. Eldöntötte, hogy filmrendező szeretne lenni, és képekben akar történeteket mesélni. Szerintem egyébként ez neki egyértelműen traumafeldolgozás volt. Hiába szeretett volna bejutni a főiskolára, Mártát Magyarországon nem vették fel, állítása szerint ki is nevették. Maty segített neki, hogy Moszkvába kerülhessen, az ottani filmfőiskolán végzett, 1956-ban, ösztöndíjasként” – vezet tovább nagymamája sorsán az unoka.
Eltávozott nap
Itt álljunk meg egy szóra. Mészáros Márta további részletekkel dúsítva mondta el az esetet a Világ Ifjúság riporterének, 1975-ben. „Érettségi előtt a nevelőanyám megkérdezte: mi szeretnék lenni. Azt válaszoltam, hogy filmrendező. Erre pszichológushoz vitt, az tesztet csináltatott velem és megállapította: jobb lenne, ha építész, belsőtervező vagy csillagász lennék. Kitartottam az eredeti elképzelésem mellett, s mivel az orosz nyelvű Gorkij Iskolában tanultam, a moszkvai Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem. Azt a választ kaptam, hogy filmrendező hely már nincs, de gyártásvezetőnek tanulhatok. Kimentem a Hunniába, megkértem egy portást, hívjon ki egy gyártásvezetőt. Elő is került egy Kerekes nevű ember (sajnos már nem él), aki elmagyarázta, mi is az a gyártásvezető és azt tanácsolta, hogy a világért se próbálkozzam ezzel a szakmával. De én makacskodtam – szerencsémre. Moszkvában kiderült, hogy valakit, aki gyártásvezetőnek készült, filmrendezőnek vettek fel, egyszerű cserével megoldódott a gondom.” Vámos Miklós Lehetetlen című műsorában Mészáros Márta azt is elárulta, hogy itthon azt mondták neki, hogy „óvodások és lányok nem lehetnek filmrendezők”.
A Filmkultúra című lap 1968-ban írt Mészáros Márta diplomafilmjéről: „Az És újra mosolyognak rendezője huszonnégy éves, alig beszéli anyanyelvünket, és a moszkvai filmfőiskolai tanulmányok záróakkordja ez a szabadsághegyi gyermek tbc-szanatóriumban forgatott riportfilm.”
Mészáros Márta unokája, Ladányi Jancsó Jakob így folytatja nagymamája élettörténetét. „Közben Márta megismerkedett a vérszerinti nagyapámmal, Karda Lászlóval, erdélyi évfolyamtársával, aki szintén rendezőszakra járt. Összeházasodtak és Bukarestbe költöztek, ahol mindketten dokumentumfilmeket készítettek.” A Filmkultúra újságírója 1968-ban szembesült azzal, hogy az akkor éppen első nagyjátékfilmjével, az Eltávozott nap cíművel befutó Mészáros Mártának létezett egy romániai előélete. Ez áll a riportban: „Romániában forgatott kisfilmjeiről most hallok először. Pedig bizonyára izgalmas és a maga idején újszerű lehetett a hegyek között a múltban élő, autót sem látott csángók hétköznapjainak riportja, vagy az elmaradott moldvai síkság közepén épült, hipermodern műanyaggyár emberfelszívó és életforma alakító erejét bemutató kisfilm.”
Örökbefogadás
Azután megint történt egy fordulat a rendezőnő életében, két évvel a forradalom után, 1958-ban. „Amikor kétéves volt az apám, Márta hazaköltözött Budapestre a kisfiával. Úgy volt, hogy László is utánuk megy, de ha jól tudom nem kapott útlevelet és utána nem tartották a kapcsolatot, így én nem is találkoztam vele soha” – fejezi be nagyanyja véglegesnek nevezhető Magyarországra érkezésének történetét az unoka.
Mészáros Márta ifjú rendezőként azután itthon kezdett el dolgozni, dokumentumfilmeket, kisfilmeket készített a Híradó- és Dokumentumfilmgyárnak. „Legnagyobb sikere talán a Szívdobogás – egy szívműtét díjat nyert beszámolója és a Kamaszváros, Oroszlány filmszociológiája” – írta egy kritika. Készített képzőművészeti filmeket (Mészáros László emlékére, Tornyai János, Festők városa—Szentendre, Borsos Miklós etc) és a rendszer sajátságaiból adódóan „propagandafilmeket” is. (Nagyüzemi tojástermelés, Az őszibarack termesztése etc). Közben találkozott Jancsó Miklós rendezővel, akivel összekötötték az életüket.
Mészáros Márta 1968-ban, 37 évesen debütált játékfilmrendezőként. Első filmjének címe Eltávozott nap. A rendezőnő első, Romániában forgatott kisfilmje – egy háborús árva kislány hányódtatásáról –, és a fóti gyerekvárosban 1963-ban készült Szeretet elővetítik az első játékfilm témáját. „Mert kisfilmes koromban is foglalkoztattak, izgattak a bennem megérett nagy témák. Évek óta arra vártam és arra készültem, hogy ezeket elmondhassam. De ezt a vágyat szerencsére nem sarkallta bennem a hiúság; nem sürgettem a sorsomat, nem siettettem, hogy mindenáron plakátra kerüljön a nevem. Tudtam, ki kell várni, hogy megérjenek a feltételek” – mesélte egy interjúban Mészáros Márta.
„Két élményből alakult ki a téma. A történetet magát egy szövőgyárban találtam, ahol a szövőnők életéről szerettem volna egy szociográfiai jellegű kisfilmet forgatni. Az előmunkálatok során Hanák Katalin, aki szociológiai kutatásokat végzett az üzemben és a riportfilm szakértője lett volna, ráakadt egy figurára. Egy állami gondozott lányra, aki húszéves korában elkezdte keresni a szüleit. Sajátos, érdekes egyéniség volt: sokat beszélgettem vele, és elmondta, hogy mikor végre megtalálta anyját, már el is veszítette. Haza sem ment vele az állomásról. Az apját pedig csak felkutatta, és távolról megnézte magának. Inkább továbbra is az árvaságot választotta. De a történet valójában azért keltett bennem visszhangot, mert találkozott egy másikkal. Annak a tizenöt éves lánynak a történetével, aki a Szovjetunióból elkerül egy új országba, felnő egy olyan családban, amelyhez érzelmileg semmi köze, azután végül az országot választja.”
Mészáros Márta ezzel a filmmel tette le a névjegyét itthon. A korabeli újságok szerint ő az első filmrendezőnő Magyarországon. A róla szóló cikkekben és a vele készült beszélgetésekben mindig megjelenik egy eposzi jelzője is: „jancsómiklósfelesége”. Márta rendre türelmesen válaszolt ezekre a piszkálódásokra, higgadtan elmagyarázta, hogy bár hatottak egymásra, más a világképük: „kettőnk művészi világa annyira különbözik, hogy semmiképpen nem lehetek Jancsó-epigon”. (Világ Ifjúság, 1975)
Mészáros Márta az Aurora Borealis forgatásán / fotó: Kallos Bea/MTI
Alkotóként folytatta a „női témákat”. Tudatosan törekedett arra, hogy a munkában is megőrizze női mivoltát. „A filmművészet alkotásai eddig zömmel férfiak készítették, s a férfiak a nőket természetesen férfiszemmel ábrázolják. Én viszont belülről ábrázolom az asszonyokat, és természetesen asszonyszemmel nézem a világot.” Az Örökbefogadás és a Kilenc hónap című filmekkel Európa-szerte megismerték, díjazták Mészáros Mártát (Berlin, Cannes). Utóbbi film londoni vetítésén ott ült például Báron György filmesztéta is, aki így emlékezett vissza az élményre, 2011-ben, az Élet és Irodalomban:
„Emlékszem, valamikor a 70-es végén a londoni filmfesztiválon a Kilenc hónapot vetítették, zsúfolásig megtelt a National Film Theater nagyvetítője. A kopott, szegényes, fekete-fehér magyar történet pergése közben többször is taps csendült fel, majd a történet egy pontján, amikor Monori Lili valami olyasmit mond az élettársának, hogy Miért bánsz úgy velem, mint egy állattal? – Why do you treat me, like an animal, állt ott angolul –, felhangzott a bravo, Marta! Előbb csak egy hangon, majd kórusban. Moziban sokszor láttam-hallottam tapsot, sírást, nevetést, de soha, sem előtte, sem utána nem éltem át bravózást.”
Asszonysorsok, egyetemes történetek, küzdelem az igazért, gyerekért, felelősség a jövőért – ezek a témák foglalkoztatták Mészáros Mártát. Majd a 80-as évektől az elhallgatott történelem feltárása, saját szűrőjén keresztül: a Napló-sorozat. Mészáros Márta egyszer úgy fogalmazott, hogy a szabálytalan, az ironikus, a „lebegő” és az érzelgősségmentes ábrázolás érdekli. „Nem tagadom, ebben tanultam Jancsótól. Az ő emberábrázolásának szárazságából. De egyébként vallom – és be is akartam bizonyítani –, hogy a női látásmód nem jelent feltétlen érzelmességet. Számomra inkább azt jelentette, hogy belülről ismerem magunkat, hogy bizonyos, apró részleteket másképp látok – látunk –, mint a férfiak.”
Rendezőnők a magyar filmtörténetben
Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.
A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?
Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.
Korábbi részek:
- Katkics Ilona
- Csernyevszkaja Natália
- Vas Judit
- Kolonits Ilona
- Luttor Mara
- Megyeri Gabriella
- Herskó Anna
- Szemes Marianne
- Tüdős Klára
- Simonyi Lia
- Riedl Klára
- Dr. Balázs Mária
Szederkényi Olga Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.
címlapkép: Mészáros Márta / forrás: NFI - Filmarchívum/MNF
