A bugonia – nem összetévesztendő a begóniával – egy ókori, mediterrán hiedelem, amely szerint a méhek egy tehén teteméből őstermődés révén születnek. Egy elképzelés arról, hogy a romlottból és menthetetlenből is fakadhat valami tiszta. Nem véletlen kapta erről címét Jorgosz Lanthimosz legújabb fekete komédiája.
A görög rendező nemrég bejelentette, hogy egy időre visszavonul, ami nem meglepő, hiszen sűrű évek állnak mögötte. A 2023-as Szegény párák sikerét követően tavaly elkészítette a megosztó A kegyelem fajtáit, majd az idei Velencei Filmfesztiválon bemutatták legutóbbi rendezését, a Bugoniát. A film az összeesküvés-hívő Teddy-t (Jesse Plemons) követi nyomon, aki unokatestvérével, Donnal (Aidan Delbis) együtt elrabolja Michelle-t (Emma Stone), egy gyógyszeripari vállalat vezérigazgatóját, mert meg van győződve arról, hogy a nő egy földönkívüli és népével a Föld elpusztítására törekszenek. A film a Mentsétek meg a zöld bolygót! című koreai szatíra remake-je, ami nagy vonalakban követi az eredeti történetet, de a főszereplő nemének megváltoztatásával tovább aktualizálja az alaphelyzetet.
A film nagy része megállná a helyét színházi kamaradrámaként is: a történet túlnyomórészt egy házban játszódik, ahol a fogvatartott Michelle és elrablói között zajló, eleinte diplomatikus, később egyre erőszakosabbá váló párbeszédek, kísérletezések és vallatások viszik előre a cselekményt. Teddy megszállottan hisz abban az igazságban, amelyet „óriások vállán állva”, de végső soron egyedül fejtett meg; szerinte az andromédai űrlények évszázadokkal ezelőtt megszállták a Földet. Ezek a keskeny lábfejű lények a hajukon keresztül kommunikálnak egymással, és csak a közelgő holdfogyatkozáskor lehet feljutni az anyahajójukra — ez a visszaszámlálás tagolja a filmet fejezetekre.
Érdekes párba állítani Ari Aster szintén idén bemutatott Eddingtonjával, és nem csupán azért, mert Aster producere volt a Bugoniának. Mindkét alkotás betekint az összeesküvés-elméletek világába, ám amíg Aster mert kockáztatni – ha nem is mindig sikeresen –, Lanthimosz ezúttal inkább biztonsági játékot játszik, akármennyire is összeférhetetlenül hangzik ez a névvel. Most először érződik az, hogy bármennyire is mesterien megrendezett alkotás, ezt már láttuk tőle korábban. A rendező a tőle megszokott eszköztárral dolgozik: elidegenített karakterek, abszurd szituációk, száraz humor és többnyire természetellenes párbeszédek jellemzik a Bugoniát is. Robbie Ryan VistaVision kamerákkal, 35 mm-es filmre forgatott felvételei lenyűgözőek, a fényelésük pedig különösen szép. Bár a forma továbbra is működik, de a meglepetés ezúttal már elmarad.
A Mentsétek meg a zöld bolygót! témái relevánsabbak, mint valaha, a Bugonia viszont még többet akar markolni, és keveset fog. Felvet ugyan számos fontos témát, mint az amerikai kapitalizmus és mélyszegénység, a demokráciák csődje, a milliárdosok piedesztálra emelése, az elszigetelődés és a szűrőbuborékok veszélyei, a nagyvállalatok túlhatalma és persze a környezetszennyezés, de ezek közül kevés kerül igazán kibontásra.
Középpontjában talán mégis az emberi mohóság és az ebből fakadó kizsákmányolás-kizsákmányolhatóság dinamikája áll. Ez a gondolat szépen összecseng a film során a lassan kibontott méh-allegóriával. Michelle egy ponton rátapint Teddy méhek iránti szeretetére, és ezen keresztül próbál kapcsolódni hozzá: ő is csodálja őket munkamoráljukért és komplex társadalmukért. Teddy szerint azonban épp az teszi őket könnyen kihasználhatóvá, hogy jószándékú lények.
A Bugonia legnagyobb erőssége a morális bizonytalanságra épülő karakterekben rejlik. Kinek higgyünk, kinek drukkoljunk? A mérleg folyamatosan ide-oda billen, ahogy új információk derülnek ki. Teddy és Michelle párharca során a hatalom és a manipuláció kölcsönösen működik — mindkettő formálja, csapdába ejti és kihasználja a másikat, aminek az igazi áldozata az ifjú Don, Teddy autisztikus, befolyásolható unokatestvére.
Kétség nem fér hozzá: Plemons a film sztárja. A méhész figurája fantasztikusan hátborzongató, visszataszítóan csapzott, teljesen nevetséges és kiszámíthatatlanul veszélyes. Világérzékelése torz, csak azokat az információkat hajlandó befogadni, amelyek megerősítik saját hitét. A „mindennek oka van” típusú gondolkodás számára kapaszkodó — a téveszméi nem pusztán rögeszmék, hanem a szenvedése értelmezésének utolsó eszközei. A háttérből egy nehéz sors, gyerekkori traumák sorozata rajzolódik ki, amiért valakit hibáztatnia kell, hogy a káoszból rendet faragjon. Így lesz a személyes fájdalomból kozmikus összeesküvés, a „megszállók” elleni harc pedig az önigazolás szimbóluma. Amikor Teddy frusztrációja erőszakba fordul, az nem pusztán agresszió, hanem kétségbeesett kísérlet arra, hogy megmentse a világot.
Bár Stone karaktere kevésbé kidolgozott, ő is hozza azt a szokásos színvonalat, amit negyedik közös filmükhöz érve már megszokott tőle. Michelle a férfi a tökéletes ellentéte: higgadt, összeszedett, egy igazi „girlboss”, akinek a médiára szabott arcát magazinborítók és TED-talkok fényében ismerjük. Szavai PR-szűrőn átszűrt sallangok, gesztusai szinte túl tökéletesek ahhoz, hogy emberiek legyenek. Amikor egyedül látjuk – zokogni, vagy Chappell Roant énekelni az autóban – a törékenysége is mesterségesnek hat, mintha maga sem tudná, hol ér véget a fenntartandó szerep, és hol kezdődik a valódi énje.
A forgatókönyv legérdekesebb rétege a két főszereplő között zajló párbeszédekben bontakozik ki. Hiába a nő van leláncolva, sokáig mégis ő uralja a helyzetet. Minden mondata kimért és asszertív, üres szófordulatokat („Let’s keep the conversation going.”) használ, amelyek a valódi dialógus helyett csak annak látszatát tartják fenn. Vezetőhöz méltóan méri fel a helyzetét, és próbálja ahhoz igazítani viselkedési stratégiáját. Ezzel szemben Teddy a zavarodottság és a megszállottság tükre. Ő is saját diskurzusban él, csak épp nem a vállalati, hanem az összeesküvéses retorikában. Begyakorolt, túlfogalmazott mondatai úgy gördülnek, mintha félne attól, hogy ha megáll, szétesik a gondolatmenete. A beszéd egyikük számára sem a megértés, hanem a dominancia eszköze.
Bár az Antonionit idéző, precízen komponált és elrendezett záró képsorok eleinte mellbevágóak, Marlene Dietrich dalával a háttérben fokozatosan veszíti el erejét, ahogy nyúlnak a másodpercek. Mire a stáblistához érünk, a kezdeti hatás kifullad, és az üzenet szinte sértően egyértelművé válik — mintha nem bízna a nézőben annyira, hogy magától is össze tudja rakni.
A Bugonia legnagyobb csavarja, hogy miközben az összeesküvésről szól, valójában semmit sem leplez le. Egy hibátlanul megkomponált, de biztonságos film: olyan, mint egy precízen megépített csapda, amiből Lanthimosz maga sem tud kiszabadulni.
